Új Tükör, 1982. január-március (19. évfolyam, 1-13. szám)

1982-02-28 / 9. szám

Aki áttört a falon A lebegő fülű, megtörtén ülő ku­tya ef Zámbó István egyik ké­pén (Hol a gazda?) nemrég a szegedi nagy Stúdió-kiállítás jelké­pe lett az egyik újságkritika sze­rint. A kutya, amely mintha lomb­fűrésszel kivágott, kicsit szecessziós körvonalú díszítmény lett volna, lé­tező állatból lépett elő (vagy hátra?) jelképpé. — A mi kutyánk. Olyan, mintha össze lenne barkácsolva. Négy lábon sántító, szürrealista látomás. Iszo­nyú öreg, süket, hályogos szemű, de azért kutya. Az utcán nekimegy az embereknek. De akkor is: megy, jár, él, csinálja a dolgát. így, elesetten, még szeretnivalóbb jószág talán, mint fiatalon. Mialatt beszélünk, ef Zámbó Ist­ván és Wahorn András kiállítása készül a szentendrei Műhely Galé­riában. Mindketten „alapító tagok”, régi szentendreiek. És azonkívül, ha­bár ez talán meglepően hangzik azoknak, akik ismerik el Zámbó és Wahorn képeit, tagjai egy Bizottság­nak is. A dolognak az a magyaráza­ta, hogy ez a Bizottság — hírneves „underground” beat-együttes. — Nem akar ez a csoport valami­lyen különösebb karriert befutni. Nem is lehetne. Csak nagyon fontos a számunkra a zenélés, önmagunk kifejezésének az egyik eszköze. Mialatt készül a kiállítás, forog a magnó. Sráckorom melankolikus dzsessz-számait játssza egy zenekar, a Long Lizards együttes. Ef Zámbó­­ék egy évtizeddel később születtek, mint én — óvodáskoruk tánczenéje iránt kapta volna el őket a nosztal­giahullám? — Nem egyszerűen az 50-es évek tánczenéje ez. Figyeld csak meg a hagyományos dallam újraértelmezé­sét Igaz, hogy a Man I love-ot játsz­­szák, meg hasonló régi, melodikus számokat, de a zenészek örömzenére álltak itt össze, és mindegyikük ve­zető punk- és beat-együttesekből való, James Whyte együtteséből és a D. N. A.-ból, és ez rányomja bélye­gét az előadásmódra. — Ez az, amihez az enyémnél jobb fülre volna szükség. Én csak azt hal­lom, hogy igen jól játszanak. De kér­deznék valamit, amíg a megnyitó koncertjéhez zöldre festik a csellót, és kipróbálják, milyen a konkrét ze­nei vízcsurgatás kellőképpen behan­­gosítva. Jól látom-e azt, hogy amit ,,underground”-nak neveznek, egyre inkább kezd a felszínre bukkanni? Itt van a te példád: a kultúrpoliti­kai besorolás szerint a leginkább „hol tűrt, hol nem tűrt" kategóriám­nak nevezhető Vajda Lajos Stúdió­ban kezdted pályádat, most pedig ki­állításod nyílik, jelenleg kettesben de volt már önálló tárlatod is, és gondolom, meg tudsz élni a festé­szetből. — Ebben van valami igazság, de általánosságban ennél rosszabb a SZABÓ MIHÁLY FELVÉTELEI helyzet. Igaz, egy-két éve eljutottam addig, hogy hivatalosan is festőnek nevezhessem magam, és ebből is él­jek. Odáig azonban vízmű-segédgé­­pész voltam, ami nem szégyen, csak éppen kevés idő marad utána arra, hogy az ember annak éljen, amit csi­nál — például hogy fessen, ha festő. Ez az egyik. A másik probléma az, hogy az én esetem vagy Wahorné eléggé kivételes. Nagyon sok tehet­séges gyerek van, aki kitalál dolgo­kat, megpróbálkozik valamivel, ami egészen új, aztán valamiképpen fal­ba ütközik, ledorongolják, és a leg­többje ilyenkor feladja. Visszahúzó­dik önmagába, csak magának dolgo­zik, ha dolgozik, vagy elveszíti a bá­torságát. Szerintem támogatni kelle­ne az avantgárdot. — Szerintem támogatják. Tudni­illik az a mód, hogy helyi kultúrpo­­litikusok gyakran rosszallják, egyfaj­ta bonyolult, áttételes támogatás. És „nyomás alatt nő a pálma”. Az tart ki a maga világa mellett, aki igazán megszállottja a saját felfogásának. Mást kérdezek. Teljesen kielégít a festmény, a bekeretezett vászon mint műfaj? — Nem. A megnyitó készülő mű­sorából is láthatod, hogy szeretjük az akciót, a happening jellegű alko­tást is, amiről csak dokumentáció marad meg vagy még az sem. De iz­gat a plasztika, a térbe való kilépés. Egyrészt a kisplasztika, hogy miként lehet megfaragva többet mondani annál, amit a festék tud. Másrészt meg egyes dolgok tulajdonképpen tervek. Itt van ez a darab kő, amit kötelek rögzítenek a talapzathoz, mint a törpék kötelei Gullivert. Ezt igazából óriási sziklából volna jó megcsinálni. És arról szólna, hogy hagyjuk már békén a természetet. Éppen elég az, amit eddig felesle­gesen tönkretettünk belőle. De per­sze nyilván sohasem lesz módom ilyen nagyméretű land art-munkák elkészítésére, így aztán marad a ki­csit felemás megoldás: a terv mint polcra állítható szobadísz ... SZÉKELY ANDRÁS és Zámbó István

Next