Új Tükör, 1982. április-június (19. évfolyam, 14-26. szám)

1982-04-04 / 14. szám

és népünket féltő és védő indítékait, az író nemzeti drámát a Fáklyalánggal hozott létre mindenekelőtt. Olvasom Illyésről, a nemzeti költőről szóló Sütő András-esszét, és örülök, hogy így látja. Mert méltón szólhatott ugyan Illyés a kamerák előtt — éppen saját drámaírói tevékenysége kapcsán — arról, hogy Babits szerint Vörösmarty volt az a költő, aki minden kínálkozó nemzeti szolgálatra odament és teljesítette, meg hogy ilyen alkatú volt Babits és Ady is, ám azt is tudni véljük, hogy a mégoly gyötrelmes közszerepre is igazak a babitsi sorok: „Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét.” S a szerep vagy inkább a sors keresi meg a maga váteszét. És lesz belőle, mert enged ama bensőből vezérelt akaratnak, valóban nemzeti költő. Így kereste meg Illyést, (akinél, hallhattuk, ha a megbízás az ő szándékával találkozik, még rendelni is lehet) a véletlennek tűnő megbízatás a Fáklyalángra. Már csak színpadi története is amolyan kis darab magyar történelem. 1952 decemberében mutatja be a budapesti Nemzeti kamaraszínpada, a Katona József Színház. Az írót a mű megírására serkentő ekkori rendezőről, Gellért Endréről, s a Józsa közhuszárt játszó Bihari Józsefről is hallhattunk a költőtől a felvevőgép előtt elhangzott méltató, szép szavakat. S aztán az összecsapó két férfi: Bessenyei—Kossuth és Ungvári—Görgey. Mint játszották és őrizték a szerepet — ha hosszú szünetekkel is — jó másfél évtizeden át. Sajnos múlt vasárnap nem ebből a magasfeszültségű előadásból kaptunk beszélgetést illusztráló szemléltetést. Pedig milyen ékes cáfolat lehetett volna néhány innen vett (jóllehet nem színes) részlet az írónak az első felvonást illető kételyeire. Mert ha a színészi játék és a rendezés tökéletes, amaz Illyés emlegette didaxis — a helyszín, az időpont és a szereplők elősorolása — a történelmünkben kicsit is járatos ember számára feszültségfokozó erejű. Előrevetíti a csakhamar teljes tragikumában bemutatandó, dramaturgiailag is kibontakoztatott „magyar egérfogó” történelmi perspektívából is oly megrázóan hiteles tényét. Anna — Illyés mostani vallomása szerint — nagy kétellyel csinált utójátékot, pedig, amely — mint hallhattuk —, nem tartozott eredeti elgondolása szerint a darabhoz, az egykori tele Javító-nevelő sorozat Tekintsük egy eljövendő televíziós Szabó család — azt hiszem, sokan gondoltak erre — előképének A 78- as körzetet. Mint olyan adást, amelyet meg lehet szokni, sőt amelyre rá is lehet szokni. Az ember bekapcsolja a készüléket és máris elébe tálalják a mai napját vagy tegnapját, a köz- és magánélet miniatűr csetepatéit, jó színészi színvonalon megjelenítve, egyáltalában nem magas színvonalon elgondolva. Ezt a hatrészes sorozatot természetesen nem lehet úgy minősíteni, mint egy művészi produkciót. Úgy látom a szelleméből, hogy a készítői — Dávid Hana és Palásthy György — nem is pályáznak efféle minősítésre. Jelenetek a mai életből a jelenetcsináló televíziós zsurnalisztika dramaturgiai eszközeivel. Kedvcsináló jelenetek, hogy, „ember”, a 78-as körzetben is — „küzdj és bízva bízzál”. Nincs szódavíz? Majd lesz. Bürokraták ülnek a hivatalban? Majd kényszerítjük őket, hogy ne legyenek azok. Szétbomlóban egy család élete? Majd furfangosan visszatereljük a feleket a közös hálószobába és tisztába tétetnek a szívek ... Minden egyszerű, világos, áttekinthető, kiszámítható. Az élet ugyan tele van bonyodalmakkal, de kár elveszni bennük, mert mire a végére járnánk, kiigazítja önmagát. A konfliktusokat ezért azon a szinten érinti meg, hogy a lusta szobafestőt rá lehet szorítani a tisztességes munkára. Csak tudni kell bánni vele. Egy ilyen javító-nevelő-feledtető sorozatnak lehet helye a televízióban. Jó időpontban kezdődött, délután, aztán főműsorrá terpeszkedett, s ezzel nehéz egyetérteni, mert jelentőséget kapott az, aminek nincs jelentősége. A 78-as körzet (leszámítva a színészi munkát), nemigen tarthat igényt arra, hogy művészi produkcióként tálalják a közönségnek. Nem mintha este nyolc után máskor csupa remekművek volnának láthatók. De mégiscsak egyfajta belső „fölminősítés” jele — vagy műsorkomponálási gondoké —, amit ez az agitációs fogantatású ciklus nem érdemel meg. Jóra agitál, nem vitatom, tisztességre, buzgalomra, vállalkozásra, kitartásra, de nem több tartalmi érvénnyel, mint ahogy ezeket a szavakat most egymás után ideírtam. A maga módján olykor-olykor még mulatságos is — ez elsősorban Sztankay István, Schütz Ha és a többi színész közreműködő jókedvű munkájának köszönhető. A forgatókönyvének rutinfordulatai sem zavaróak, minden pillanatban tudható a következő pillanat. Periférikus közéletisége se kellemetlen, mosolyt is kelthetne, de ezt a mosolyt — nálam legalábbis — nem engedi létrejönni az óvatos kiszámítottság, hiszen a szerzői, nyakukba vetett centiméterrel, mint a varrónők, megmérték a határokat... Az baj volna, ha a nézők — márpedig ez a veszély fennáll — A 78-as körzet közéletiségét a demokrácia modelljeként fognák fel. Inkább magatartásreceptnek használhatók, annak tisztességgel megfelelnek a példázatai, ezek az „életillusztrációk”, amelyek idillibbek az életnél. A lakk mindig fényes. TAMÁS ISTVÁN Starsky és Hutch Bemutatkozó látogatás után kockázatos dolog az emberekről jellemrajzot adni. Ezért vallom be rögtön, hogy több tucatnyi epizód láttán merészelek örülni e két figura feltűnésének a magyar képernyőn. Mi különbözteti meg őket a sztereotip, egy-két külső tulajdonsággal (nyalókaszopogatás, kopott ballonkabát, úri modor, veséző tekintet) jellemzett detektívektől? Az, hogy elsősorban emberek és nem detektívek. Nem komoran, gyomorbajos képpel üldözik a bűnt. Munkájuk közben szüntelenül belelátunk a magánéletükbe, az egyéniségükbe. Annyira természetesek, hogy az az érzésünk, olykor egy-egy ötlet sugallatára improvizálnak. A tekintetük villanásán látni, most mindjárt bolondot csinálnak valakiből. Vagy ha más nincs kéznél, egymásból. Ugye észrevettük, milyen hiánycikk a krimi műfajában a humor? Ez a két ,,hapsi” — mert hiszen látnivalóan fiatal és vagány mindkettő — ugrat és kacagtat s teljesen mai, enyhén „szakadt” megjelenésével a fiatalabb és az idősebb nézőnek egyaránt a szívébe lopja magát. Akad még más is, amiért kedvelem őket. Bármilyen modernek, figyeljük meg, milyen gavallériával bánnak a nőkkel. Viselkedésükben nyoma sincs annak a ma elterjedt lekezelő, sőt megalázó magatartásnak, amely számomra rejtélyes körülmények között nyert polgárjogot a nálam egy-két évtizeddel fiatalabb generáció férfi—nő kapcsolataiban. Nem mintha Starsky vagy Hutch nem bódulna el egy jó alakú vagy izgalmas arcú lánytól. Csak éppen van bátorsága tisztelni benne az embert, s nem mindjárt a „lényegre” térni. Isten ments, hogy túlzenéljem egy új krimisorozat jelentőségét. Szó sincs arról, hogy emberformáló, irodalmi értékű „alkotásokat” fogunk kapni. Csak éppen jó dolog, hogy mai fiatalokat látunk a tisztesség, a becsület képviseletében. Régóta bosszantott már, hogy többnyire kedvetlen, öregedő férfiak kergetnek elvetemült fiatalokat. Nem rossz, hogy ez a lappangó nemzedéki ellentét Starskyékkal talán feledésbe merül. A manapság oly sokat emlegetett „emberi tényező” lép vissza velük egy agyonnyúzott és éppen ezért nagyon fáradt műfajba. Tegyük hozzá: ez nem elsősorban a forgatókönyveknek, hanem két egymást kiválóan értő fiatal színésznek köszönhető. Starsky: Paul Michael Glaser. Hutch: David Soul. KÖRÖSPATAKI KISS SÁNDOR Bessenyei Ferenc, a régi Fáklyaláng Kossuthja Sztankay István és Schütz Ha KOMÁROMI GÁBOR FELVÉTELE David Soul és Paul Michael Glaser □ 31 víziós rendezés intuíciója (nyilván az író beleegyezésével) elhagyta. Így sűrűsödött bele annak idején, a most csak csonkán és gyenge szereplőkkel idézett végső, nagy összecsapásába, Bessenyei Ferenc és Ungvári László kamerák előtt is oly feledhetetlen Kossuth—Görgey összeszikráztatásával e mű minden drámai ereje. Kossuthnak az aradi vár kazamatájában elmondott, az elesettségben is fennkölt és igaz végszavai pedig, amelyek a drámát tökéletesen lezárják, valóban művészi és eszmei értelemben egyaránt fáklyalángként ragyognak mindaddig, míg népünk és nyelvünk fennmarad. MELCZER TIBOR