Új Tükör, 1982. április-június (19. évfolyam, 14-26. szám)
1982-05-16 / 20. szám
A nagybőgő virtuóza BESZÉLGETÉS PEGE ALADÁRRAL oachim E. Berendt, a neves jazzkritikus, „modern Django Reinhardt”-nak nevezte Pege Aladárt, mások szerint ő a nagybőgő Paganinije. Lee Jeske, a Down beat-ben, így írt róla az 1980-as bombayi jazzfesztivál, a Jazz Yatra után: „Egyszerűen tátva maradt a szám... Pege négy ujjal penget, gyorsan futkározik keze a hangszeren, olykor fogja magát és úgy szólózik, mint egy gitáros, máskor tüneményesen akkordozik, ,csúszkál’... Olyan sebesen és mesteri hozzáértéssel vonózik, hogy állandóan arra vártam, mikor kapja már fel ezt az ördögi hangszert, és szorítja az álla alá... Ez volt a legnagyszerűbb bőgőjáték, amit valaha is hallottam.” Pege sikerei nem új keletűek. Az 1964-es prágai jazzfesztiválon elnyerte a „fesztivál virtuóza” címet, 1970-ben, Montreux-ből, a legjobb európai szólistának kijáró díjat hozta el. 1980 nyarán Charlie Mingus özvegye nekiajándékozta a nagy néger muzsikus bőgőjét. 1981-ben első lett a Downbeat szavazólistáján a bőgőkategóriában, ami annyit jelent, hogy a jazzkritikusok őt tartják a világ legjobb bőgőszólistájának. Pege 1964 óta komolyzenei előadóművészként is egyre nagyobb hírnevet vívott ki magának; emellett tanít, ő a Zeneakadémia bőgőtanszakának tanára. Beszélgetésünk elején régi nagy muzsikusok, fesztiválok, lemezek kerültek szóba. Art Farmer, Dexter Gordon, Albert Mangelsdorff és mások, akikkel együtt játszott, vagy akikkel lemezfelvétele készült, külföldön mintegy tucat, idehaza — jellemző módon — mindmáig csak kettő. Pege szívesen beszél pályafutásáról, tapasztalatairól, sikereiről , nem szerénykedik, ez nem is állna neki jól. Helyenként kategorikusan fogalmaz, máskor árnyaltabban, de amit mond, azt őszintén gondolja. — Az ön nevéhez úgy odaragasztották a „virtuóz" jelzőt, hogy azt onnan többé le sem lehet vakarni. Nem idegesíti ez az uniformisba bújtatott dicséret, vagyis hogy megpróbálják a „virtuozitás” skatulyájába zárni? — Ezt meg honnan veszi? A legnagyobb elismerés, ha valakiről azt írják, hogy virtuóz! Annak idején a Hubay-féle iskolának is megvoltak a maga, virtuózokat nevelő fogásai. Én is csak azért tudok így jazzt játszani, mert a klasszikus zenére épül a játéktechnikám. — Elérte-e azt a csúcsot, amit európai zenész a jazzben egyáltalán elérhet? — Nem. Az első helynél előbbre ugyan már nem juthatok, de ennél sokkal fontosabb, hogy tartsam is magam a legjobbak között. Csak úgy maradhat valaki az élvonalban, ha állandóan koncertezik, és gyakorta jelentkezik lemezekkel. Rám is a lemezeim alapján figyeltek föl Amerikában, no, persze, itt nem a magyarországi felvételeimre gondolok. — A Hungaroton nem nagyon kényezteti el önt. — Ami jazzlemezügyben idehaza történik, az nem éppen szerencsés. Már régen rá kellett volna jönniük a Hungaroton illetékeseinek, hogy a jazzlemezek éppen olyan kelendőek, mint a beat vagy a rock, ráadásul itt azokra a komoly összegekre sincs szükség, amelyeket a beat körüli hajcihőre, reklámra fordítanak. Akárhol megfordulok, mindenütt megkérdik, hol lehet Pege-lemezt venni? Hol? Külföldön. Ott igen! — Szeretik a tanítványai? — Inkább azt válaszolnám, szeretek tanítani, igaz, nagyon szigorú vagyok. Nem tűröm a lazsálást... A tanár legszentebb kötelessége, hogy kihozza tanítványaiból a maximumot. — Beszél nekik jazzről? — Nem, mert csak klaszszikus darabokkal foglalkozunk. Improvizatív készség, hibátlan ritmusérzék és alkotói merészség szükségeltetik a jazzhez, ezt nem lehet kottából tanulni, ezért ritka az olyan klasszikus zenész, aki jazzt is tud játszani. — Idehaza van néhány jó jazzmuzsikus. Véleménye szerint mi kellene ahhoz, hogy olyan vagy hasonló sikereket érjenek el, mint ön? — Még több tehetség. S a tehetségen túl elmélyülés, alapos klasszikus ismeretek, szorgalom, ambíció, és az eredeti, egyéni stílus kimunkálása. — Hol tart ma általában a jazz? Ezüstkor? Bronzkor? Kőkor? Merthogy felhígította a rock és a discózene... — Aligha lehetne elképzelni a műfajt rockjazz nélkül, hatalmas tömegeket lehet így a jazznek megnyerni. — Kétes engedményekkel? — Bartók sem tett semmilyen engedményt, amikor megírta a Gyermekeknek című ciklusát vagy a Medvetáncot. A Bartókot ne keverjük bele, ő a maga állította totalitáseszmény szerint élt és alkotott. Még ha a gyermekeknek is komponált, akkor sem engedett ebből. A mai jazz azonban gyakran elébe megy a gépies szórakoztatásnak, a zenészek azt mondják: közérthetőség, de a valóságban ez azt jelenti: üzlet. A Kár finnyáskodni. Mindent lehet csinálni, még discót is, mert egyedül csak a jó játék védi meg a zene tisztaságát. A Blood, Sweat and Tears tagjai is szenzációsan játszották azt, amit játszottak, és Cecil Taylor is nagyszerűen játssza a saját, mással össze nem téveszthető avantgarde-ját. Persze, millió negatív példát is lehetne mondani. — Hogyan látja a magyar jazz jövőjét? — Soha ennyi fellépési lehetőség nem volt, mint manapság, hála a rádiónak, a jazzkluboknak, a művelődési házaknak, iskoláknak. És ott van Debrecen, a növekvő hírével... A jazz nemesebb veretű, tartalmasabb, igényesebb műfaj a rocknál, és a discózenénél, úgy szórakoztat, hogy közben szellemi erőfeszítést kíván hallgatótól, játékostól egyaránt. Sajnálatos, hogy a legfontosabb fórum: a televízió ezt nem ismerte föl. — Milyen a kapcsolata a magyar kortárs zenével? Nagyon szeretném, ha általam tisztelt zeneszerzők írnának nekem darabokat, mert még idehaza nem volt kortárszenei estem. Műsoromon népdal- és klasszikus átiratok szerepelnek, többek közt olyan szerzők művei, mint Händel, Vivaldi, Saint-Saëns, Portezini, Csajkovszkij — és persze Bartók meg Kodály. — Sokat utazik? — Rengeteget. Nemrég voltam Bécsben, ott adták ki legújabb lemezemet, ami szólójellege miatt kuriozitás a jazzvilágban. Népdalok vannak rajta, egy saját szerzeményem és két klasszikus jazztéma: a Django és a Lover Man. — Idei tervei? — Előbb Bernie Wallaceszal és Daniel Humerrel lépek fel Burghausenben, majd Nürnbergben Mangelsdorffal, duóban. Aztán sorra következik az isztambuli, a prágai és a helsinki fesztivál. És a nagy álom tárgyalások folynak arról, hogy meghívnak a fesztiválok fesztiváljára, a New Port-i jazztalálkozóra. HORVÁTH TAMÁS Az elsőfilmes Kovácsi János remekül emlékezik. A Cicababák Gina Lollobrigidájára a moziban, a szomszédok televíziójára, ami előtt esténként összegyűlt a fél ház, hogy végignézze a Tell Vilmossorozatot, meg Hruscsov budapesti látogatását, a villamoskalauzra, a jég árára, a jégszekrényre, a varázsszemes Mambó-magnóra, a nyitott tetejű Skoda Feliciára, a császárkörte mámorára, a tánciskolára, a kék Daru-cigarettára, az iskolavécék füstös, csikkekkel telepöckölt mennyezetére — szóval sokunk, a mai harmincasok kamaszkorára. Nem felejtette el, milyen ruhában jártunk akkoriban, hogyan állt rajtunk a gyűlölt matrózblúz, milyen volt a cipőnk sarka, az inggallérunk, a lötyögős sötétkék öltöny, hogyan vártuk az össztáncot a szombat délutáni tánciskolában, az angol keringő lépéstanulása után, és hogyan izzadt a tenyerünk nagy igyekezetünkben, nehogy egymás lábára lépjünk. 1962 rekvizítumait húsz év távlatából ilyennek látjuk sokan. A közös emlékidézés első öröme után azonban egyre inkább arra volnánk kíváncsiak, vajon hogyan látja saját kamaszkorát maga a rendező? A nosztalgikus albumlapozgatáshoz milyen szemüveget választ, milyen fénytörésben vetíti elénk a lassan sárguló képeket? Miért idézi a hatvanas évek elejét, egy új nemzedék álmodozásainak korát? Bár Magyarország köztudottan fesztiváldíjas nagyhatalom, Kovácsi János rendezői pályája ehhez képest is szokatlanul sikeresen indult. Már harmad- és negyedéves főiskolás vizsgafilmjeivel nyert Tours-ban és Lillében, a Nyuszikák és a Das Lied egy készülődő rendező sajátos látásmódjáról, ironikus, groteszk, érett hangjáról tudósított. A Cha-chacha, az első nyilvános mozibemutatkozás pedig, furcsa módon, inkább filmes stílusérzékének, képességeinek kitűnő bizonyítványa. Gimnazista főszereplője, Gruber Ernő, divatos nemzetközi „retro-hős”. George Lucas vagy Peter Bogdanovich is kitalálhatta volna, találkoztunk vele A Rock nagy évtizedében vagy Az utolsó mozielőadásban. Bár a világgal, a szerelemmel ismerkedő, érzékeny lelkű, gátlásos kamaszfiú igazi szülőatyja Truffaut, igazából az ő jelenidejűségét tették aztán múlt időbe az ötvenes évek emlékeiben kutakodó fiatal amerikai filmesek. Gruber Ernő pedig, egy évtized késéssel, a hatvanas évek Budapestjére csöppent. Ugyanaz az érzelmes irónia lengi körül, kíséri ügyetlen próbálkozásait, hogy nagyfiúnak lássék. Csak éppen arra képtelen, hogy egy korszak figurájává nőjön, miként az amerikai kisvárosbeli barátainak sikerült. Az ő alkotóiknak, ugyanis, saját képük volt arról a világról, melyet megidéztek. Lucas vagy Bogdanovich „ötvenes évek”-filmje nem hiteles korabeli fotográfiák sorozata. Kovácsi János úgy forgatta kosztümös filmjét, mintha a hatvanas években készült volna, mintha nem telt volna el húsz év, mintha az akkori vágyak és álmok nem épültek volna bele alkotói személyiségébe. Gruber Ernő versekben formát öltő romantikus szerelme az iskola loboncos szőke csodája — Tallós Rita kamasz femme fatale-ja — iránt, és porrá zúzott, sárba tiprott illúziói, keserű csalódása önmagában szép történet. A főiskolás Rudolf Péter remekül játssza el a kétségekkel vegyes, boldog ártatlanság elvesztését. Bármelyik gimnazista fiúval, bármikor, bárhol megesik. De vajon miért kellett ehhez az ifj. Jancsó Miklós által olyan hangulatosan korhűen fényképezett hatvanas évek eleje? Csalódottak vagyunk. Túlságosan sokat ígérő az igényes, ízléses csomagolás, egyre kíváncsibban bontjuk le a zizegő történelmi selyempapírokat, és elkedvetlenedünk az ajándék láttán. Valami személyesebbre számítottunk, ami többet mutat meg az első ajándékozó gondolataiból, érzelmeiből. Reménykedünk, talán csak szemérmes, nehezen valló alkotóval van dolgunk, aki második, harmadik, vagy sokadik alkalommal fedi föl titkait. A Cha-cha-cha láttán érdemes várakoznunk. SZÉKELY GABRIELLA A nagy szám 62-ben SZÍNES MAGYAR FILM: CHA-CHA-CHA Usztics Mátyás és Tallós Rita □ 29