Új Tükör, 1982. április-június (19. évfolyam, 14-26. szám)
1982-05-16 / 20. szám
ORT ÉS A RAJONGÓIK jajgattam e tárgyban, hisz magától a legilletékesebbtől kaptam útmutatást, hogyan következhet még sportriporter a tömegkommunikációs szakmában Szepesi György után. Igaz, ez a meccs hosszúnak és nehéznek mutatkozott, de végül is meg kellett vívni, bármilyen végeredményt ígért. Egyedül semmire sem mentem volna, de olyan szövetségesre találtam, aki éppúgy tántoríthatatlan volt saját képessége, munkája elismertetésében, mint én. Aki épp olyan módon és éppen annyit kínlódott ezzel, mint én: Radnai. Érdekünk közös volt, érdemünk pedig az, hogy tisztességes szándékokkal, jó célokért viaskodtunk. VIGYÁZÓ SZEMETEK . .. Én a BBC-re vezettem. Ezek az angolok 1936-ban kezdték a „távolbalátást”, már a berlini olimpiáról is próbáltak közvetíteni. Aligha választhattam jobb példaképet, mint a BBC. Az előzményekből két ízben kisejlett, hogy sportriporteri életemben véletlenül is be-beléptek az angol kollégák. Vehetem angol szekciós éveimet, első rádiós lépteimet is angol befolyásnak. A BBC-rádiót tekintettük bizonyos értelemben példának, az a mérce volt, amihez hasonlítva közelíthetünk az angliai hallgatósághoz. Gondolom, ebben semmi különös nincs. Amikor pedig mágneses erővel magához rántott a televízió, első lehetőségemet éppen angol nyelvtudásomnak köszönhettem. A második, amely egyszersmind a Rádióból való kirúgatásomhoz is vezetett, különösképpen kötődött a BBC-hez. Emlékezzenek csak Peter Dimmock szavaira, ott, a Sportuszoda lelátójának tetején. „Hé, fiú... tudnánk használni a BBC-ben!...” motoromat üzemanyaggal ez az odavetett mondat Volt is eredménye: a tv-ben, amikor végre bejutottam, mindenki angolmániásnak tartott Néhányan elismerőleg mondták, mások szelíd derűvel, a hangadók közül többen, mint valamilyen gyógyíthatatlan és a tévézésre eleve ártalmas betegséget kezelték. Ráadásul így nem is volt igaz. Nem ismertem az angolokat, így se szeretni, se utálni nem volt módom őket. Igaz, végzettségem az angol nyelvhez kötött, de a mi iskolai és főiskolai éveinkben különös angoloktatás folyt. A nyelvet, annak nyelvtanát, fontos szavainak készletét jól megtanultuk már a középiskolában is, hát még a főiskola heti húszegynéhány óráján. De országismeretünk mulatságosan csekély maradt. Nyelvi olvasmányainkat tanáraink jegyzeteiből meríthettük, ennek alapján vizsgáztunk. Ezek, noha hibátlan angolsággal szóltak, helyszíne az iskola, a Népstadion, a DISZ- taggyűlés, meg ki tudja, milyen sajátosan hazai, magyar világ. Ha egy-egy más tankönyvhöz jutottunk, az jobbára szovjet iskolai nyelvkönyv volt, itt viszont Szergej és Natasa voltak hőseink, legfeljebb nem Moszkvában, hanem Moscow-ban. Az iskolai angol tanulmányokkal nem lehetett sem megismerni, sem megszeretni Angliát. Most jut eszembe: főiskolai történelem jegyzetünkben például Viktória királynőről, az angol gyarmatbirodalom kialakulásának nagy korszakáról ennyi állt: „1858-ban egy új törvénnyel Indiát végleg rabigába hajtotta”. Első személyes találkozásom az angol televízióval egyúttal első londoni utazásom is volt. Anglia—Világválogatott mérkőzés, 1963. október 23-án, az Angol Lab-A fordulat napja (jobbra Glenn Davis, aki világcsúcsot futott a Népstadionban, balról Vitray Tamás, aki aznap debütált a televízióban)darúgó Szövetség (Football Association) alapításának századik évfordulóján. Rendkívüli körülmények közt vált lehetővé ez a rendkívüli közvetítés. A BBC közölte, hogy tíz külföldi állomást tudnak a helyszínen fogadni, ennyi monitorállást tudnak biztosítani, és mi már sokkal a tizedik után jelentkeztünk. Ettől függetlenül örömmel továbbítjuk a képet a Magyar Televíziónak. Püff! Mit ér az egész, ha itthonról és már megint „off-tube” közvetíthetem?! Nem látom a Wembleyt. . összedugtuk a fejünket Radnaival, aki semmi jónak nem volt elrontója, ha abból nem lehetett baj... Mentem, mint rádióriporter. Azt hiszem, főnökeink még ma sem tudják (bár hol vannak már az akkori főnökök!), hogy mi köszönettel elfogadtuk a képet, mintha itthonról készülnénk kommentálni, egyúttal bejelentkeztem, mint rádiós. A különbség annyi, hogy a rádióriporterek korlátlan számban mehettek, volt helyük. Majd nem lesz monitorom, látom igaziban a meccset! A néző kapja a képet és az én hangomat. Honnan tudhatnák, hogy „rádióhang”? Így kerültem ki először életemben Londonba. Vitáz Robival. . . Mert ő ugyan nem állt anglomániás hírében, de látni akarta a mécsesét, Londont, az angolokat, a BBC-t — mindent. Milyen igaza volt.. . Saját pénzén jött. A WEMBLEY ... ! Amikor kiszálltam a londoni repülőtéren, már nem voltam falusi kisfiú a nagyvárosban. Ismertem Rómát, az NSZK- beli Garmischt, Nyugat-Berlint, Genfet, Cortina d’Ampezzót, továbbá Moszkvát, Prágát és az NDK fővárosát, Berlint. Azért mégis... Ez valahogyan más volt. Tetszett, hogy a „határőr” nem határőr, hanem civil, aki beszélget, érdeklődik, sőt véleménye van a meccsről, ami végett jöttem. Tetszett, hogy az autósok nyugodtan vezetnek, és tetszett tulajdonképpen minden. A Wembley .. . ! Alig jutottunk be, máris azt a kaput akartuk látni, amibe Hidegkúti az első gólt rúgta. Az az éneklő tömeg, a rengeteg zászló, csákó, kokárda! Micsoda hangulat, micsoda óriási műsor! Maga a közvetítés — mármint az enyém — ismét mókás körülmények közt játszódott le. Amolyan fordított „off-tube” adás volt. Itt csak a helyszín élménye volt adott, és a „cső”, a tube hiányzott. Újra tanultam valamit: ravaszkodásunk teljes mértékben igazolható volt, leírhatatlan boldogságban telt el ez a pár nap, és a meccs maga, de szakmailag reménytelen és hibás vállalkozás monitor nélkül a helyszíni közvetítés. Ha a kommentátor nem látja, mit kap a néző, munkája alig értékelhető. Jó, ebben az esetben nyilván fütyült a közönség arra, szinkronban vagyok-e a képen látható jelenetekkel, reagálok-e arra, amit a kamera mutat. Éppen olyan mámoros hangulatban lehettek nézőim is, mint jómagam. Az akkori idők legnagyobb labdarúgósztárjait a Wembley gyepén a nagy angolok ellen látni, ehhez igazán nem kell a kommentátortól semmiféle különleges, pontos és hangulatos „mankó”. Mégsem lehet monitor nélkül tisztességesen közvetíteni. Manapság már a rádióriporterek előtt is ott a monitor a nagyobb világversenyeken. Nincs különbség tévé- és rádióközvetítő állás között. A rádiósnak is többet ér minden látcsőnél, ha a kamera hozza közelebb az eseményt vagy személyt, amiről vagy akiről szó van. A Wembleyben az első félidő befejeztével — amíg a szünetben a zenekar fel-alá masírozott, és a pályán maga Puskás Öcsi melegített, hogy a második félidőre beszálljon —, feltűnt, hogy jól látom az alattam ülő tévések monitorját, így a második játékrészt már így közvetítettem: monitort loptam. A mérkőzést az ünnepeltek, a „százéves” angolok nyerték, és én meghatottan figyeltem, amint a győztes csapat a mérkőzés végeztével felsorakozik a pályára vezető alagút torkolatában, és tapsolva búcsúztatja a levonuló Világválogatottat. Úgy véltem, szép módja ez a köszönetnek, amiért eljöttek, hogy megajándékozzák játékukkal a születésnapos angolokat. Csak később világosított fel egy ott élő barátom, hogy csaknem mindig, ha egy idegenben játszó csapat nyer az angol bajnokságban, a meccs végeztével a hazaiak előrerohannak a játékoskijáró alagúthoz, és sorfalat állnak a győztesnek — elismerésül. Melegség öntötte el a szívemet, így, ilyen hagyományokkal, ebben a felfogásban szeretem én a sportot! — gondoltam. Zászlókat lengetni, kereplőket nyekergetni, üvölteni, ordítani és énekelni, tombolni és őrjöngeni a boldogságtól, ha ugyan a csapat, szomorúbban, ám lankadatlanul buzdítani, ha veszít, és — ezt akkor, itt tanultam meg — köszönteni a győztes ellenfelet. Így lehet és kell kikapni a pályán, mert akkor nincs vesztes! Bizony, gyönyörű ez, szívet-lelket indító felfogás... Milyen kár, hogy semmi nyoma ma már Angliában! (EPILÓGUS GYANÁNT IS OLVASHATÓ) Amikor ezeket a sorokat írom, már hónapok óta nem dolgoztam a sportosztálynak. A moszvai olimpia óta lényegében semmit. Más dolgom volt, meg szabadságot is vettem ki, hogy elrejtőzhessem az emberek elől. Ugyanis ez az aranyos Balu (hogy stílusos legyek, és A dzsungel könyvéhez kapcsolódjam), ez a bölcs és higgadt mackó, Dávid Sanyi, addig-addig beszélte tele a fejemet, míg végül beadtam a derekamat, megírom a könyvet sportriporteri életemről. Nosza kivettem hát előző évről szabadságomat, biliárdgolyó simaságára borotváltattam a fejem — hogy eszembe ne jusson elkószálni írás helyett — és nekiveselkedtem. Az itt olvashatók nagyjából készen voltak, a hajam is egészen rendesen megnőtt, amikor egy nap Gyulai Pista megállított a tv épülete előtt: — Végre megtarthatjuk a lakásavatót. Most szombaton. Meghívhatlak? ... Tudom, éveken át készült ez a lakás, és nem kis anyagi nehézségek árán verítékezte ki. Hosszan csellengtem a kocsival, mire megtaláltam az egyik óbudai hegyoldalon az utcát, majd a még kissé nyers épületet. Ízléssel berendezett, nagy, de egyáltalán nem hivalkodó, nem „újgazdagos” lakást állapítottam meg, de több idő nem is maradt nézelődésre. Minden helyiség zsúfolva volt emberekkel. Ismertem valamennyit, bár a javát csak nagyjából. Mind a sportosztály belső és külső tagja, meg a hozzátartozók, feleségek, arák vagy férjek, ötvenháromig számoltam, én voltam az ötvennegyedik. (A római olimpia tájékán a rovatértekezleteket nemegyszer a Lukács uszodában tartottuk. Egyetlen napozópadon ...) Aztán este féltizenegy körül — amikor elkezdődött a tánc, én nesztelen, észrevétlen kilopóztam — lefelé botorkálva a félkész lépcsőházban, hirtelen hangosan felröhögtem. Sajnálom, ezt nem lehet finomabban mondani. Egy vicc jutott eszembe. Rómában, a Szent Péterbazilika előtt áll a viccbeli Kohn és Grün. A pápaválasztó konklávéra érkeznek egyre-másra a bíborosok. Elegáns, hatalmas fekete csodaautókban. Ők ketten csak nézik, nézik némán, majd egyikük megszólal: „Atyaisten, micsoda üzlet! Ha elgondolom, hogy egyetlen szürke csacsival kezdték !. ..” (Részletek Vitray Tamás: A hivatásos sportrajongó című könyvéből). □ 35