Új Tükör, 1982. április-június (19. évfolyam, 14-26. szám)
1982-05-16 / 20. szám
Dokumentumok táncban A Pécsi Balett ma már túljutott a 150. önálló mű bemutatóján. E másfélszáz koreográfia döntő hányada Eck Imre alkotása. Eck munkásságának több mint két évtizede alatt mindössze két évadnyit „hallgatott”, egyébként ontotta magából jellegzetes, egyéni stílusú kompozícióit. Lehet-e vajon vállalni egy ilyen hatalmas életmű minden darabját? — Heinével szólva: vállalom, mert ha nem vállalnám, akkor is az enyém volna mind. Színpadi munkáim — akár sikerületlenek, akár jobban sikerültek —, gondolkodásom nyomait viselik, véleményemet tükrözik a világról, amit természetesen a gyakorlatban, a táncról való véleményemen szűrök át. Műveim — ha úgy tetszik — dokumentumok, jobb-rosszabb közérzeteim, tehetséges vagy tehetségtelen pillanataim, indulataim és örömeim dokumentumai. — Mi rejlik e hallatlan termékenység mögött? Hogyan komponálsz, s egyáltalán mi és ki inspirál? — Mi inspirál? Az élet. Egy mozdulat. Egy szín. Egy összhangzat. Egy képzőművészeti forma. Egy esti beszélgetés. Minden. Bármi. Inspirálnak természetesen a barátaim, a munkatársaim, a táncosok, akiknek szerep kell, feladat kell. Színházi ember vagyok több mint harminc éve ... Lehet, hogy amit most mondok, demisztifikálás, s elrontja a köztudatban élő képet a művészmágusról. De a színház üzem is. Elsősorban tehát az ösztönöz, hogy új balettet kell csinálnom. Ha van társadalmi megrendelés: dolgozom. Ha kell, koreografálok. Ha közeledik a bemutató, eszembe kell jutnia valaminek, ha elérkezik a próbakezdés ideje, kénytelen vagyok inspirált lenni. S hogy könnyen vagy nehezen dolgozom-e? Attól függ, honnan nézzük a dolgot. Ha beülsz mellém a balett-terembe, amikor koreografálok, azt hinnéd, könnyen dolgozom, azt hinnéd, szabatosan tudom, mit akarok elmondani, és milyen mozdulatokkal, mozdulatcsoportokkal. Ha belém látnál esténként, amikor magatehetetlenül ülök, ha belém röntgenezhetnél, s láthatóvá válnának szorongásaim, tévelygéseim, gyötrelmeim, azt mondanád — nehezen dolgozom. A színházi munka hol kín, hol pedig kéj. Semmi szín alatt nem mondanék le a gyötrelemről, nem szeretnék nem kínlódni, öszszetartoznak. — Úgy tudom, táncosaid szabadon munkálják ki szerepeiket. — Mi egymás rabjai vagyunk, ebben áll a szabadságunk. Értjük egymás gondolatait, tudjuk, mit várhatunk egymástól, tudjuk, mire képes a másik. Koreografálás közben tudom, mire számíthatok, mi van még bennük. Hagyom, hogy maguktól jöjjenek rá a megoldásra, vagy segítem őket, hogy maguktól rájöhessenek. A tánc kollektív művészet abban az értelemben is, hogy közösen hozzuk létre a színpadi műveket. Minden koreográfusnak be kell számítania táncterveibe táncosai adottságát, jelenlegi állapotát, művészi egyéniségét. Ennyiben szabadok az én táncosaim is, ha ez annak nevezhető. — Az utóbbi néhány évben előadóként újjászülettél... — Nem újra vagyok előadó, sosem hagytam abba. Táncosként kezdtem a pályámat, s amikor Pécsre kerültem, csak látszólag hagytam abba az előadói pályát. Akkoriban olyan táncok foglalkoztattak, amik nem igényelték az én részvételemet, s tizenkilenchúszéves táncosaim voltak, nem illettem volna közéjük. Azután összeöregedtünk, s másfajta szerkezetű táncok kezdtek érdekelni. Abban az értelemben viszont nem hagytam abba az előadást, hogy a koreográfus mindig előadó is. Hiszen a teremben, a próbákon előadónak kell lennie ahhoz, hogy megértesse munkatársaival, mit kíván tőlük. És még valami. A koreográfusnak időnként el kell játszani egy-egy szerepet, hogy az anyag közelében maradjon, hogy felfrissítse önmagát, hogy élesebben működjék az ellenőrző készüléke. — Legutóbbi kompozícióid között találjuk A fából faragott királyfi újabb verzióját, holott eddig soha nem dolgoztad át egyetlen balettodat sem. Az Otelló pedig nálad szokatlanul hagyományos nyelvezetével és szerkezetével üt el korábbi munkáidtól. — A fából faragottat elsősorban a Bartók-év miatt tűztük újból műsorra, ez a felújítás egyik, mondhatnám protokolláris indoklása. Természetesen van mélyebb, személyes indítéka is. A fából faragott kihívást tartalmaz számomra. Provokál. Harmadszor próbálom színpadra fogalmazni, nyilván azért, mert elégedetlen vagyok a korábbi változatokkal. A jelenlegit sem érzem véglegesnek ... Az Otelló viszont válságtermék, egy válságos koreográfiai szakaszom produktuma. Sietek hozzátenni, minden koreográfiám válságtermék. Elégedetlenség szüli őket, akár az önmagammal, akár a környező társadalmi vagy tánchelyzettel szembeni elégedetlenség kényszeríti ki belőlem. Az Otelló előtt úgy éreztem, túl sokáig csináltunk intellektuális baletteket, túl sokat foglalkoztunk csontig egyszerűsített, lényegre irányuló, gondolati táncokkal. Tagadhatatlan, ennek a korszaknak volt létjogosultsága, természetes kifejlődése, válasza a korábbi romantikus balettekre. Úgy éreztem azonban, itt az ideje egy romantikus balettnek, ideje összegezni az operarendezéseim közben szerzett tapasztalataimat. Izgatott még — s nemcsak az Otellónál —, az emberi hang és a tánc, az ének és a tánc, a zene és a tánc polifóniája, drámai összeműködése. És érdekel Shakespeare, mert fölizgat, inspirál. — Elragadtatás és fanyalgás egyaránt kísérte és övezi ma is munkásságodat. Figyelsz a kritikára? — Figyelek ... Az elragadtatás jobban esik, mint a fanyalgás, ez természetes. Gondolom, mindenki jobban szereti az elismerést, mint hogy fejbevágják. Hozzáteendő azonban: minden művész számára fontosabb és figyelemre méltóbb a megalapozatlan elragadtatásnál a megalapozott, elemző, érvekkel alátámasztott és meggyőzően megírt kritika. De hát ebből még elég kevés akad. FUCHS LÍVIA SZALAY ZOLTÁN FELVÉTELEI □ 27