Új Tükör, 1982. július-szeptember (19. évfolyam, 27-39. szám)
1982-09-19 / 38. szám
„Micsoda szégyen!'' RÁDIÓJEGYZET Ötödik sebesség Munkatárs: Sóskúti Márta, Göczey Zsuzsa. A mikrofonnál: Béres László Újságcsináló létemre is nagyon unom már a szeptemberenként újraéledő tankönyvtémát. És tartok tőle, hogy az újságolvasó még jobban unja. De ha százszor repetíció is, amit említeni szándékozom, annál kevésbé lehet hallgatni róla. Mert a fenti műsor készítői — bár motorok feneketlen sebességét imitálva vezetik be mondandójukat — ezzel az ősrégi, agyonbeszélt tankönyvhistóriával hozakodtak elő, megállapítván, hogy ugyan sokkal jobb a helyzet a korábbinál, némelyik könyv azért még nem készült el, másokért meg több üzletbe kell szaladgálni és sorban állni... Ez azonban nem idegesített föl, mondhatnám azt is: ennél nagyobb bajunk ne legyen! Csakhogy elsoroltatták egy nyilatkozóval, hogy legalább 2400-féle tankönyv van forgalomban, közülük mintegy 1400-félét nyomtak az idén is, több mint 7000 tonna papírt kaszáltak föl, és miután a tankönyvelért ráfizetéses, 1700 millió forint dotációt kap a kiadó a veszteségek fedezésére ez idén is. (Az adatok, a gyors jegyzetelés miatt, egyben-másban talán hibásak vagy hiányosak, de azért jelzik a dolog lényegét.) Hát persze, ki ne tudná, hogy viszonylag még mindig kevés a nyomópapírunk, sokat importálunk, és a nyomdák se győzik a megbízatásokat, ezért is annyi a panasz a munkájukra. És eszembe jut a derékmagasságú könyvoszlop az előszobában, nagyrészt vadonatúj elsőéves főiskolai kötetek, több mint 700 forint értékben. Többségük 1978-as vagy éppen 1979. évi kiadvány, akad ötven-hatvan forintos vagy még drágább is köztük. A MÉH-re vár valamennyi vagy a kukára. Én ugyan, néhány hete, csupán ellenőrizni, hogy nem változott-e a sokéves gyakorlat, megkérdeztem a központi antikváriumot, foglalkozik-e valamelyik boltjuk tankönyvek vételével, eladásával. Mint sejtettem, a válasz tagadó volt. És a főiskolaiakkal, egyetemiekkel sem? — kérdeztem újból, adva a naivat. A válasz tagadó maradt. A magyarázat viszont nem érdemes a tolmácsolásra. Én sem ismétlem most el az olvasónak, mit regéltem el az állítólagos könyvkereskedőnek : miként űzték ezt a műveletet egykori antikváriusok, egyiküknek az Erzsébet körútról alighanem még a nevére is emlékszem, valami Adorjánnak hívták ... Beszélgető partnerem további felvilágosításként a központ illetékes osztályvezetőjét ajánlotta meginterjúvolnom, amitől én — az amúgy is türelmes olvasó egyetértésében bízva — nyomban elálltam. Magyarázatból ugyebár, elegünk van. Annyit jegyzek még meg, hogy folyt annak idején is adásvétel a középiskolákban, egyetemeken a diákok közt, sőt akkor folyt csak igazán, mert még nem neveltékszoktatták őket arra, hogy minden ősszel csupa újdonatúj kötet kerüljön a táskájukba, kerül, amibe kerül a szülőnek és az államnak, következésképp nekünk, mindannyiunknak. Mert Adorján úr és társai azért akkor is vették-adták a kelendőbb tankönyveket, abban a hiedelemben, hogy az is a szakma része és talán nem is fizettek rá erre a mániájukra, Ötödik sebességük pedig mit is tehetnének, „cserebere” rovatot, afféle tankönyvbörzést nyitnak, telefonszámmal, amely segít a diákoknak elsősorban a könyvek kicserélésében, merthogy ott ne legyen szó pénzről. Ezt sem értem. Miféle szemérmesség vagy álszemérmesség ez? A pénz általánosságban elfogadott eszköz mindenféle ügyleteink lebonyolítására. Kiküszöbölve valamiféle „cserekereskedelemmel” talán előbbre lépünk? Nem szoktatni kellene inkább a fiatalokat a pénz tisztes használatára? De ettől eltekintve is: én híve vagyok a lapok és a rádiószolgáltató próbálkozásainak, épp legutóbb méltányoltam e helyen a Napközben jó kezdeményezéseit. De álljon meg a menet! Most már kereskedni is mi fogunk — a kereskedelem helyett?! Akkor már az Új Tükör — kulturális lap lévén — üzleteljen a könyvekkel, egy-egy rádióműsor pedig szakosítsa magát alsóneműre, sublódra, illetve vekkerórára. Na ugye, hogy képtelenség ez az egész. Csak az nem képtelenség, hogy jövőre megint eldicsekszünk majd vele: azért csaknem valamennyi magyar diák ropogósan új tankönyveket szorongat a kezében, és a kevéske hiányért, ami még az ideinél is csekélyebb lesz, fejünket lehajtva exkuzáljuk magunkat. BALOG JÁNOS 30 □ Szívességnél több kell HOGYAN KÉPZELI A JÖVŐT A FIATAL MŰVÉSZEK STÚDIÓJA A Televízióban van egy munkacsoport, amelynek Fiatal Művészek Stúdiója a neve. Korábban a stúdió előtt a kísérleti jelző is szerepelt, ezt azonban idővel elhagyták az alapítók, az 1973-ban végzett televíziós növendékek, Fábry Zoltán, Keleti Márton és Szinetár Miklós tanítványai. Az olvasónak, a nézőnek mindehhez nem sok köze van, egyszerűen érdekes, jó műsorokat szeretne látni. De 1975-ben éppen arra kötöttek néhányan szövetséget, hogy a Balázs Béla Stúdió tagjaihoz hasonlóan egy öntevékeny műhelyben a televíziózás új lehetőségeit tanulják, fejlesztését keresik. Az első vezetőségben Fehér György, Kabay Barna és Gerő Péter tevékenykedett, majd Kabay helyére Radó Gyula lépett, idén Gerő Pétertől köszöntek el. (Őt a filmgyár nézte ki magának. Nem csoda, televíziószerte az egyik legjobb gyártásvezető hírében állt.) Egyébként mindhármuk mandátuma lejárt, mindenképpen időszerű a tisztújítás. Radó Gyula és Fehér György enyhe mosollyal azt is megemlítik, hogy ők s még pár tagtársuk jócskán túl vannak az alapító okiratban meghatározott korhatáron. — Vállaltuk, hogy az idén még „hivatalban” maradunk. Mindenki meg akarja váltani a világot. Mi is így kezdtük, most pedig szeretnénk ezt a társulást úgy friss kezekbe tenni, hogy minél tökéletesebben működjék. — Okuk van az aggodalomra? — Mi társadalmi munkában ügyködünk, maradék nyersanyagra, megspórolt napokon a műterembe lopódzkodva, azzal a gyártásvezetővel, aki éppen ráér. Nem illeszkedünk az intézmény mechanizmusába, nem vagyunk például adáskötelezettek, azaz nem kell mindenáron bizonyos mennyiségű műsorpercet előállítanunk. Hogy az elkészült filmeket, tévéjátékokat javasoljuk-e képernyőre, a nyilvánosság elé, azt szavazással magunk határoztuk el. Csupán a művészeti elnökhelyettes, Szinetár Miklós viselte, viseli gondunkat. De a függetlenség, a kötetlenség, ami eddig a stúdió előnye volt, mára hátránnyá változott. Mostanáig — a szó legjobb értelmében — mindenki szívességet tett. A házban dolgozók ingyen segítettek, sok színész olcsón jött forgatni, egyikük már négy hónapja vár szerény tiszteletdíjára ... Nincsenek túlzó igényeink Jelenet az Oroszlánszájból (Kállai Ferenc, Törőcsik Mari, Szilágyi Tibor, Koltai János) LIPPAY ÁGNES FELVÉTELE A fogadtatás adatai Augusztus második hetében főműsoridőben a felnőtt lakosság alig-alig nézte a második programot, csak a vasárnap esti Mukányinak volt mintegy 240 ezres közönsége, de az is elutasítóan fogadta az előadást. A tévézni akarók az első műsorokat választották, s így a Kórház a város szélén című csehszlovák filmsorozat negyedik részét és a Találkozás az ördöggel című amerikai filmet 5,8 millióan látták. Legkevesebben ebben a napszakban a Deltát és az utána sugárzott öregek lázadása című japán filmet nézték meg ezen a héten, 4 millióan. Legjobban éppen a Delta tetszett, a filmek közül pedig a Kórház a város szélén, és legkevésbé a japán filmmel voltak megelégedve. Este 9 után már megszűnt az első program egyeduralma, ebben nagy szerepe volt az amerikai filmsorozat a Most és mindörökké megismétlésének. Ezt annak idején a felnőttek több mint a fele megnézte, most mintegy az egynegyede látta. Nem tudjuk, hogy a mostaniak közül mennyien látták már első alkalommal is, de valószínűleg sokan, hiszen a sorozatnak mindkét alkalommal kiemelkedően magas tetszésindexe volt. Az első program késő esti műsorai közül legtöbben a jogi eseteket nézték meg, és ez volt a legjobban tetsző műsor is. A délutáni műsorok közül mind nézettségben, mind tetszésben a legkiemelkedőbb a Kántor ismétlése; most is több mint 3,5 millióan megnézték. RÉVÉSZ KLÁRA