Új Tükör, 1982. október-december (19. évfolyam, 40-52. szám)
1982-10-03 / 40. szám
csak négy percet, amíg el nem lankad a figyelmünk: ez nyolc perc. Néhány szép lovat is meg lehet bámulni, mondjuk, két és fél percig. Kínomban hozzászámíthatom azt a feszült várakozást is az elején, amikor még naivul azt hiszem, hátha történik majd valami. Talán lesz ennek a filmnek cselekménye is, vagy épkézláb mondandója — no, erre is felírhatunk, mondjuk, öt percet. Ez összesen, a legnagyobb jóindulattal kalkulálva, sem több tizenöt és fél percnél. Csakhogy a film egy és egynegyed órás, azaz hetvenöt percig tart. (Egyetlen előnye, hogy nem tovább, vagyis viszonylag rövid.) Ennyi idő — 15,5 perc — után tehát akár ki is mehetünk a moziból? Halkan mondom, nehogy a filmforgalmazók meghallják: nemcsak elhagyhatjuk a mozit ennyi idő után, de eleve nem érdemes bemenni a nézőtérre, amikor ezt a félrevezető című filmet hirdetik. A cím izgalmas lóversenyt sugall, esetleg bűntényt az ügetőpályán, netán társadalmi konfliktust a legatyásodó fogadók és a gazdag nem lóversenyezők között. Egyikről sincs szó. Csak egy roppant gyenge filmről, amelynek a végén elpusztul egy ló, mert agyonhajszolták. De nem tudom igazán sajnálni a paripát ott, ahol a nézőt se nagyon kímélik. Barabás Tamás E képek némileg emlékeztetnek a „hard edge” néven ismert amerikai irányzat éles körvonalakkal határolt, hibátlan színfelületeire. De ha közelebb hajolunk hozzájuk, a festék felületének egyenetlenségeiben ott a kéz jártatásának apró és emberi nyoma. S ez a szórópisztollyal jelképezhető festői világ helyett inkább az „embermeleg” középeurópai múlthoz köti az új Barcsay-képeket; nem a modern idők gépszerű tökéletességéhez (Képünkön a Monumentális kép című festmény) Székely András BARCSAY JENŐ FESTMÉNYEI Műcsarnok Természetesen képtelenség azt mondani, hogy egy festményt csukott szemmel kell megnézni. Mégis, azoknak a tisztelőknek, akik a „Mért tetted ezt, Jenő bácsi?” típusú panaszokat írták a vendégkönyvbe, azt javasolnám: merüljenek bele az új Barcsay-képekbe olyan ellazultan, lehunyt lelki szemekkel, ahogy a buddhista szerzetes meditál. S akkor alighanem eljutnak egy különös élményhez. Tudniillik ahhoz, hogy ezekben a nagy, szürke négyszögekben, világosabb csíkokban, apró és színes átlós formákban valamiképp benne van a megszokott Barcsay-kép is. A térről és a formáról szóló könyv illusztrációinak elvont konstrukciója éppúgy, mint a szoborszerű asszonyok csoportjainak ritmusa, vagy a szelíd szentendrei barokk vonalak komoly játéka. Egyszer filmet forgattak a rajzoló Matisseról, megmutatva, miként egyszerűsödik az eleinte részletesen megrajzolt nőalak néhány vonallá, amelyben mégis az egész test benne van — itt is erről van szó. DIMITER KIROV FESTMÉNYEI Műcsarnok Az új Barcsay-képekbe „beleláthatjuk” a régieket — de mit láthatunk bele az először látott vendégbe, az Isztambulban született, Plovdivban élő, ötven felé járó Kirovba? Azt mindenesetre tapasztaljuk, hogy nem sokra tartja a vonzó, régi város, Plovdiv festőiségét, s a bolgár múltból inkább az ikonok, mint a török uralmat idéző tájak érdeklik. Az is látszik, hogy kedveli a harsány színeket, az erőteljes kézmozdulatokkal megfestett nagy méretű vásznakat — monumentális igényű festményeinél újra és újra a bolgár sportolók szép sikerei jutottak eszembe. Éspedig azok, amelyeket birkózásban és súlyemelésben szoktak elérni. A magam részéről jobban kedvelem ezeket a sportokat a labdarúgásnál, úszásnál, atlétikánál, mégis: egy idő után betelik szemünk az erős emberek látványával. Kirov kiállításán is jólesik megállni egyegy kis méretű, spanyolországi tanulmányút vagy a szülővárosba tett utazás emlékét őrző kép előtt. Corrida, vagyis bikaviadal; flamenco-táncosnő perdülő szoknyájának szecessziós játéka; szögletes színfoltokká „áthangszerelt” isztambuli kikötőrészlet bizonyítja, hogy Kirov tud lírai, fegyelmezett és arányos lenni. És azt hiszem, ezek az igazán nagy képei — de hát a méretek vonzásának nehéz ellenállni. (Képünkön Az öreg ikon csillogása című festmény) „ SZIKORA TAMÁS FESTŐMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum „Szikora Tamás a valóság roncsaiból építkezik” írja vásárhelyi katalógusának előszavában Pataki Gábor. A kiállítást megtekintve, első megközelítésben ezt el is fo fflott ajánlyt gadhatjuk. Lírai absztrakt festményeket látunk, gyönyörűen, keresetlen művességgel megdolgozott felületeket, iskolázott színharmóniát vagy szakszerűen kimódolt disszonanciát; mindezt ízléses, „profi” keretben, hasonlóan profi módon rendezve. Az átlag tárlatlátogató körülbelül ennyit érzékel Szikora mintegy harminc képéből, esetleg azzal a további megjegyzéssel, hogy festőjük a hazai nonfiguratív festészet erőteljesebb, szubjektívebb egyéniségei közé tartozik. Többször is vissza kell mennünk, újból és újból át kell engednünk látásunkat a látványnak, hogy megláthassuk: ez csak a látszat. E „valóságroncsok” nagyon is valósak. Nemcsak beléjük látható, magyarázható zaklatott korunk valamely jelensége; e képek valóban ábrázolják korunk jelenségeit. Az „események felületének” olyan részleteit, amelyek rejtve maradnak a rohanva átélő számára, de amelyek újraidézik vagy előre vetítik e jelenségeket az értve figyelő előtt. Igaz, a makro- és mikrovilág képi megjelenítése absztrakt látszatot eredményez, de Szikora képei nem is annyira makro- vagy mikrorészletek, csak éppen a szokástól eltérő léptékben vagy hökkentő nézőpontból figyelik és mutatják szakadozó világunk kulisszáit. A „műves” megmunkálás, az „ízléses” tálalás csak fokozza a rádöbbenteni akarás hatását. (Képünkön az Agyagtáblák című festmény) Pogány Gábor van a kiállításon: egy rácsszerű szerkezeten átlátszó műanyag tasakok függenek, s az ezeken (ezekbe) csörgő, megszáradó festék sajátos minőségeket eredményez. Végül a szó és a kép, a költészet és a képzőművészet kapcsolata kap szerepet e bemutatón: E. E. Cummings sodró erejű költeményeit írta-költötte át nagyméretű lapjain Swierkiewicz. Nem illusztrált, hanem a betűk formálásával, a sorok tördelésével igyekezett a versekével adekvát érzelmi hatást elérni. Minden szépség hétköznapi ezekben a versekben, s az élet minden apró mozzanata valódi költészetté válik. Mintha a kiállítás egésze is azt a gondolatot sugalmazná, amelyet Swierkiewicz több helyen képletszerűen is megfogalmaz: a költészet-realitás. Egyetlen műalkotás részeivé válik mindegyik munka, ugyanakkor eggyé válik a hétköznapi értelemben vett és a festői tér. Mintha mozgásunkkal, figyelmünkkel magunk is részesévé válnánk az alkotásnak. Tudjuk persze, hogy csak asszisztálunk a dolgok átlényegítéséhez, a szituáció azonban arra is figyelmeztet, hogy máshol, máshogyan mindannyian megtalálhatjuk az alkotás, átlényegítés lehetőségét. p. Szabó Ernő SWIERKIEWICZ RÓBERT GRAFIKÁI Magyar Nemzeti Galéria Kollektív kreatív gyakorlatok kékben és vörösben — ilyesféle alcímet is adhatna a néző a Műhelysorozatban rendezett kiállításnak. A közös munka már a kiállítás előtt megkezdődött: a művész arra kérte azokat, akik fotó, írógép és elektroenkefalográf segítségével készült (tehát az élmény elidegenítésének és újra személyessé tételének folyamatát tükröző) meghívóját megkapták, hogy a nekik leginkább tetsző részt átalakítva vagy alakítás nélkül küldjék vissza. A feleletül érkezett, a kiállításon bemutatott anyag jelentős részének nem csak dokumentum-, hanem, mint a mail-arthoz — „postai művészethez” — sorolható műveknek, esztétikai értékük is van. A nézőn kívül a maga törvényei szerint viselkedő anyagnak is a társalkotói szerepe GACS GÁBOR GRAFIKÁI Csepel Galéria Egy régi grafikai lap nyomait kerestem Gacs Gábor kamaratárlatán. A Fiú születik lényege az a sikoly volt, amely az új születésének pillanatában átfutott az egész csikorgó parasztvilágon — nagyívű gondolat, amelynek grafikai megoldása egyetemes formarendet követelt. A hazai grafika tematikájának és problémakörének kitágítása a fontos ma is Gacs Gábor számára. Művészete elmélyült és minél mélyebbre ás az emberi lélek kutatóárkában, annál kevesebb formai eszköz szükséges számára. A nyomatok, karcok a gondolkodó-esendő embert állítják központba, így lép elénk Madách is; így vonul végig a megismerő elme ereje a földi világon — temetőket, sírkereszteket hagyván maga után. A grafikai lap felülete és a vonal így válik Gacsnál az etikai értékrend művészi eszközéül. Ám az ötlet sem marad ki fegyvertárából: több képzettársítási sík egybekomponálásával így ér el a reális és szürreális határára. A gondolatok sokfélesége-