Új Tükör, 1983. január-március (20. évfolyam, 1-13. szám)
1983-01-02 / 1. szám
//-jelszó egyáltalán nem Petőfi lobogója volt. Az ő lobogója ugyanis jóval közelebb állt volna az Adyéhoz, a József Attiláéhoz, mint a ... De hadd ne mondjak neveket. Inkább egy furcsa múlt századi költő Petőfiről szóló ver seivel folytatom írásomat. Abel Ádám szocialista szabómunkás írásaival, aki a nyomor elől Amerikába vándorolt ki, ott alapította meg, Clevelandben az Amerikai Magyar Népszavát, és adta ki 1894-ben Magyar levelek Amerikából című verseskönyvét. Izgalmas kordokumentum ez a verseskönyv, és mintha összegzése volna azoknak a törekvéseknek, amelyek a hazai munkásmozgalom és 1848—49 harcainak egymásrautaltságát hirdették. Ne fanyalogjunk az autodidakta Abel Adám verselésén, inkább figyeljünk mondanivalójának eredetiségére: Hajdan dicső magyar népem, Koszorúid mind letépem; Dics-koszorút, fényes nevet Rab nemzedék nem viselhet! Petőfi Sándorhoz című verséből idézem: Megírtad az Apostoltóh, hiába Öntötted beléje egész nagy lelkedet; Saját magyar néped nem érti lángszavad, Bár vánkosul használja költeményeidet. Verse végén pedig, a múlt századi magyar szocialistákra nagyon is jellemző módon, így fogalmaz: Mely alatt küzdeni és meghalni vágytál, ám lengenek az egyszín vörös lobogók! Amint megjósolod, két nemzet áll szemközt Utolsó tusára: a gonoszak s a jók. Írt egy népszínművet is az amerikai magyarok életéről, Csodás tükör címmel. Egyik szocialista szereplőjével a következőket mondatja benne: „... mit hoz reám a jövő, nem tudom, de tudom azt, hogy ahol az alvó néptömeg ébresztésének nehéz munkája folyik; ahol börtön-, és halálmegvetéssel küzdenek szabadság, egyenlőség, testvériség szent eszméiért; ahol síkra szállanak »pirosló arccal és piros zászlókkal, és a zászlókon eme szent jelszóval: világszabadság!« ott leszek én is.. Végezetül az első két magyar szocialista versgyűjtemény és Petőfi viszonyáról szólnék. Az első 1879-ben jelent meg Külföldi Viktor kiadásában, Szabadság-költészet, munkásdalok és szavalmányok címmel. Legjelentősebb költője: Petőfi. A következő Petőfi-versek találhatók benne: 1848, Az országgyűléshez, Magyarország, A nép nevében, Ti gyáva, törpe lelkek, Palota és kunyhó, Tiszteljétek a közkatonákat. Előszava — Gáspár Imre már idézett felolvasása — a következő megállapítással ér véget: „Petőfi után hozzá méltó társadalmi költő nem támadott.” Arany László 1873-as tanulmányának következtetéseivel cseng össze ez a mondat : ......az a vágy, mely Petőfit zaklatta, ott esni el a harc mezején, ha majd minden rabszolga nép, jármát megunva, a világszabadság piros zászlajával síkra lép, a többi költőinket nem lelkesíti. Petőfi köztük egy egyetlen forradalmár és egyetlen európai demokrata Bacsányi óta.” A második szocialista versantológia, a Harcos énekek, átvezet minket a huszadik századba. 1926-ban jelent meg, Szakasits Árpád szerkesztésében. Noha Ady, Kaffka Margit, Babits, Kassák, Juhász Gyula, JózsefAttilaverseket is tartalmaz, egészében inkább hátra-, mint előrelépés az előzőhöz képest. Olvasásakor József Attila kritikája jutott eszembe, amelyet a Népszavában sűrűn szereplő Brichta Cézár verseiről írt: „... minden szocialista pretenzióval fellépő költővel kapcsolatban — éppen a szocializmus érdekében — elsősorban azt kell megvizsgálni, hogy menynyiben élte át a szocializmust mint költészetet, vagy pontosabban szólván, eszmei tartalmát mennyiben sikerült lelkivé váltania ...” A Népszava a Harcos énekeket egykori kritikájában igen nagyra értékelte, Külföldi Viktor antológiájáról szólva pedig sajnálkozva állapította meg, hogy akkoriban a szocialista mozgalomnak még nem voltak „írói, akik magukat céljaival minden tekintetben azonosították volna”, továbbá, hogy az egykori gyűjtemény „anyaga túlnyomólag Petőfi Sándor forradalmi verseiből állott”. Vagyis a szocialista mozgalomnak — konkretizáljuk a Népszava hajdani megállapítását —, nem voltak Brichta Cézárai, hiszen a Népszava nem József Attilát — maradjunk az egyes számnál — keresett, őt csak megtűrte olykor-olykor. Nem tudom, ismerte-e József Attila az 1879-es első szocialista versantológiát, valószínűleg nem került a kezébe. Annyi bizonyos, hogy ez a gyűjtemény okosan kapcsolódott Petőfihez: Ábrányi Emil ekkor még nem hazafias ódát írt, hanem Az „Internacionálé” kardalát; Gáspár Imre, Darmay Viktor egy-egy verse, Táncsics vejének, Csorba Gézának időmértékes szocialista tankölteménye és az ott szereplő fordítások, átköltések jóval érdekesebb előzményei szocialista líránknak, mint a majdnem fél évszázad múlva megjelenő második gyűjtemény versanyaga, legalábbis az annak zömét kitevő Népszava-költők írásai. Úgy látszik, érdemes olykor visszafelé mennünk az időben, megkeresnünk tényleges hagyományainkat. Olyasféleképpen talán, ahogyan az első magyar szocialisták tették, amikor Petőfit a magukénak vallották. Darmay Viktor Szabó Endre □ 17