Új Tükör, 1983. január-március (20. évfolyam, 1-13. szám)
1983-01-23 / 4. szám
Perlmutter Izsák: Tükör előtt Aba Novák Vilmos: Kocsmai jelenet I I 1978-ban, télelőn együtt ültünk a zebegényi partoldal magas dombján, egy kis földbe vájt padon. Néztük fenn a Dunát. Hatalmasan kanyarodott alattunk, könyöklő fényességben. Ezerszeresen visszaverte a napot, szemgödrünkbe vakított. Beleolvadt szemünkbe a táj, mint kitörölhetetlen ezüst folyadék. József Attilát mondtam, soronként. Fegyverben réved fönn a téli ég, kemény a menny és vándor a vidék, halkul a hó, megáll az elmenő, lehellete a lobbant keszkenő. Tibor nagybátyám profilja kirajzolódott az égre. Közel láttam az arcbőrt — lúdbőrös volt —, ahogy megérintették a verssorok. A bőrén érezte a szépséget, a bőr hajszálvékony vegetációjában. Nyolcvanesztendős volt ekkor, de bőre kamaszrajongással itta föl a verssorok zuhogását. Bartóki szépségű feje volt. A kemény homlok, az egyenes orr, az ezüst homloktaréj. A József Attila-i verskép meghitté ötvözte: ez volt az ő otthona, birodalma , a látvány lenyűgöző szépsége. Ezért gyűjtötte a képeket. Áhítatos ujjakkal érintette meg a látomás festékes felületeit. Megdöbbentett ez az ihlet. Sosem láttam még természettudományos embert így vágyakozni a fényre. Hiszen orvos volt. Ismerte a szervek könyörtelen realizmusát. Művésze volt az orvostudománynak. A tünet számára nem betegség volt csupán ember. S az ember nem csupán biológiai-társadalmi lény, hanem idea. Ahogy a József Attila-i sorok a bőre érzékenységét érintették nyolcvanéves, szép Bartók-fején. Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon helyezkedik a csontozott után; kis, száraz nemzet, izgágán szuszog, zúzódik, zizzen, izzad és buzog. A fönti, József Attila-i égmagas — lekérdez. Bartók-ihletésű feje megrebbent. Hol is vagyok? Itthon volt e tájban, Magyarországon. Gyurkovich Máté — nagyapja testvére — Petőfi Sándorral, Vasvári Pállal és a többiekkel szervezkedett a negyvennyolcas szabadságharcban. A Tizenkét pont és az első forradalmi rendelet aláírói közt olvashatjuk a nevét Rottenbilleré, Petőfié, Irinyié és társaiké között. Égő fejű ember lehetett, aki a nemzet lelkesedésével izzott a forradalmi harcban. Széchenyi írja naplójában: „1848. április 16-án... Gyurkovics hosszan ... fennkölten Kossuth mellett...” Gyurkovics Károly festőművész a nagyapja volt. A tehetség előtüremkedik. Portréfestő volt, karakteres, beszédes arcokat festett a biedermeyer kedves tónusában. — 13 — Gyurkovich Tibor — ennyi ős és soksok évszázadnyi visszamenő ős után alázattal és gyöngéden vette kezébe az ecsetet, és remek akvarelleket festett. Meg kell állnunk egy pillanatra. Sosem tartotta magát festőnek! Sok száz, ihletett akvarelljét inkább naplónak tartotta a festészet könyvében. Szigorú volt — önmagához is. De a múlt ihlete és a manualitás igénye futó ecsetjében munkált. Tisztelettel kezelte az ecsetet: kis vallomásoknak szánta kiváló munkáit is, melyekben „fegyverben réved fönn a téli ég...” Tovább mondtam a József Attila-i verset a zebegényi dombhegy oldalában: De fönn a hegyen ágyat bont a köd, mint egykor melléd, mellé leülök. Bajos szél saját csendben hallgatom, csak hulló hajam repes vállamon. Gyurkovich Tibor — nagybátyám —, a szakorvos arcán megint megjelentek a lúdbőr esőcseppjei. Az egekben ült, nyolcvanévesen, és fiatalon a zebegényi Duna-kanyarban, a földbe vájt kispadon. Föláldozta orvosi pályáját? Egyetemi karrierjét? Igen. Belebódult a magyar festészetbe. Gyűjteménye nemcsak azért különleges, mert értékes, remek képeket sorakoztat fel. Hanem mert olyan ember alkotta ötven év ihletével, akinek orvostudományi pályáján túl volt egy törvénytelen szerelme — a magyar festészet. Mondjam azt, szerencséje volt? Hitvestársául dr. Mika Irén művészettörténész adatott, aki ihletének, lelkesedésének, szorgalmának pajzsa volt. Ketten egy csapáson. Szinte megszűnt körülöttük az élet — olyanok lettek, mint a felfedezők. A gyűjteménye — antológia. De nem egyszerűen az előírt nagymesterek antológiája. Egy képgyűjteményt nem olyan egyszerű antológiába fogni — nem elég a katalógus címéit fölsorolni. Könyvben könnyű. „Én ezt szeretem a magyar költészetből” — Móricz Zsigmond így állította össze zseniális válogatását a nemzet irodalmából: De ezeket a festményeket meg kellett szerezni! Meg kellett venni! Ehhez kutakodás, egyensúlyérzék, szerencse és örökös, éber szakértelem kellett. Tizenhárom éves voltam, amikor egyedül hagytak a szobában. Megdermedtem. Ennyi kép a falon! Pillogtam, nézegettem. Hiszen ezek nem idézetek! Ezek maguk a tárgyak! Ott voltak a falon: Munkácsy, Szinyei Merse Pál, Székely Bertalan, Zichy Mihály, Mednyánszky László, Mészöly Géza, Lotz Károly, Benczúr Gyula, Böhm Pál, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, Csók István, Aba Novák Vilmos, Vaszary János, Perlmutter Izsák, Rudnay Gyula, Koszta József, Szőnyi István, Egry József, Gulácsy Lajos és a többiek ... Gondolható, olyan ez, mintha a mennyországba nézne a gyerek. Rám szakadt a festészet. Eleven volt, mint a megérinthető test. Mint a szerelem. Felnőttem. De azóta is ezeknek a képeknek a zuhogásában élek. Aztán sok-sok évre rá megjelent Gyurkovich Tibor könyve Sterno Károlyról (1821—1862) 1976- ban. Megdöbbenten olvastam. Kezemben volt egy könyv, amit egy belgyógyász szakorvos írt — a művészettörténészek és festők ámulatára: Steriónak, mint a mozgás pszichológiája felfedezőjének felfedezőjeként. A szakpontosság és a személyes ihlet mestereként. És meghajtottam a fejemet. Ennyi energia, enynyi tudás, ennyi invenció! Fölfedezni egy múlt századi, nem ismert festő modernségét! Szálltak a sorok a zebegényi dombon: IIIoh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén "■ szerelem szólal, incseleg felém, pirkadó madár, karcsú, koronás, de áttetsző, mint minden látomás! Ott ültünk a Duna fölött. Bartók-szépségű feje kirajzolódott a táj fölé, mint az érem. De rokoni arcbőrén megjelentek a megrendülés libabőrcseppjei. Milyen sok egy élet — gondoltam —, mennyi minden belefér. Első világháború, gyötrelem, katonai szolgálat, orvosi klinikai gyakorlat, emberek vegetatív panaszainak siratófala, patikagyógyszerek, szaktudomány, második világháború, utána vesszőfutás — és... és töménytelen ihlet. Megosztotta magát? Meg. Orvos volt, elkötelezett és emberséges, hivatása szerint — és mint bűvöletben élő holdszerelmesek, ment, ment a festészet után. Mint ellenállhatatlan nyomokon. Végigcsinálta. S végakarata szerint Mosonmagyaróvárra, kedves városára hagyományozta 150 darabból álló képgyűjteményét. Antológiát varázsolt, személyes antológiát a magyar festészet lapjaiból. Dr. Gyurkovich Tibor □ 11