Új Tükör, 1983. január-március (20. évfolyam, 1-13. szám)

1983-01-09 / 2. szám

Beszélgetés közben értem­­csak meg, miért nem kell megmagyaráznom Nikolinkának, mi az „ipics-apacs” vagy az „ug­róiskola”, és hogy miért ismeri gyakran nálam jobban a buda­pesti utcákat. Bizonyára zsenge korban megindult lelkében — ha nem is tudatosan — az a folya­mat, amely a szavak és fogalmak összehasonlításával, rokonításával, vagy talán éppen a két nyelv sza­vai között megérzett idő- és tér­beli, vagy hangulati különbségek áthidalásával voltaképpen már egyfajta tolmácsolás, fordítás volt; ahogyan tágult érdeklődési köre, ahogyan kiszélesedett világ­képe, olyan mértékben nőtt a magyar nyelvtudása. Kedves mosolyát, tiszta tekinte­tét, szerénységét, humorát nem­csak Bulgáriában, de Magyaror­szágon is jól ismerik, és nemcsak az „irodalom berkeiben”, hanem a kulturális élet igen sok terüle­tén. S nem én vagyok az egyet­len magyar műfordító, aki a bol­gár­­kultúrával igazán az ő segít­ségével találkozott először, több mint huszonöt évvel ezelőtt. Ak­kor a megérkezés izgalmát, a kör­nyezet idegenszerűségét, a nyelvi nehézségek okozta zavart egysze­riben eloszlatta jóindulata, segí­tőkészsége. Csak néztem, és a Ti­szántúl kun menyecskéi jutottak eszembe. Magyarul szólalt meg, barátságosan, nyugodtan és köz­vetlenül, és amikor meghallottam gyöngyöző nevetését és felfigyel­tem nyelvünknek csupán az élő­beszédben létező árnyalataira, úgy emlékszem, hirtelenében meg is kérdeztem, hogy nem magyar-e. Ma már tudom, hogy Nikolina Atanaszova nem magyar, de a gyermekkorban megszerzett kin­cset, a magyar nyelvet nem felej­tette el, hanem azóta is őrzi és gondozza, gyarapítja. Nikolina — vagy ahogy hazájá­ban és nálunk is, fiatalok és öre­gek szólítják. Nikolinka —■ Bulgá­riában született, öthónapos korá­ban szüleivel együtt Magyaror­szágra került. Bolgárul szólalt meg először a családi házban, ma­gyar gyerekekkel játszott élete első éveiben. Magyar szót és ma­gyar zenét hallott környezetében, és egyszerre tanulta meg a bolgár és a magyar nyelvet. Akkoriban népes bolgár kolónia élt a ma­gyar fővárosban, jobbára „bolgár kertészek”. Gyermekeik bolgár iskolába jártak, Nikolinkát is oda íratták be. Szorgalmasan tanult, de magyar pajtásaitól sem sza­kadt el. Amikor fordít, a boldog gyer­mekkor bűvös szavai számára ezért ismerősek. Bolgár hazájában búvópatakként jelen van most is ennek a gyermekkornak a csak számára ismerős, titkos szótára. Az egykori Brunswick Teréz Óvónőképzőbe járt négy évig, ok­levelét ott szerezte. — Nagy szerencsém volt — me­sélte —, hogy kitűnő tanárok fog­lalkoztak velem. Akkor tanultam meg tudatosan magyarul. Néha úgy érzem, olyan ajándékot kaptam a sorstól, amely életcélt és — szülő­hazámon kívül — egy második szel­lemi otthont is adott nekem. Nikolina Atanaszova lelkében a világégés, a háború borzalmai el­lenére is maradtak szép emlékek. Amikor sorsának alakulásáról kérdeztem, először azt mondta el, milyen örömet jelentett neki ha­zatérése Bulgáriába. Beiratkozott a szófiai pedagógiai főiskolára, és Atanasz Iliev filozófiaprofesszor családjánál lakott. Az Iliev család körében töltött idő alatt nagyon sokat tanult a kötelező tantárgya­kon kívül is. Egyébként Iliev professzor édesapja, Atanasz Trifonov Iliev, a neves folklórtudós, Petőfi első bolgár fordítója volt. 1944 elején Nikolinának a bombázások miatt el kellett hagy­nia Szófiát, édesanyjához utazott Tirnovo megyébe. De eljött a fel­­szabadulás, és az élet üteme fel­gyorsult. Befejezte tanulmányait, tanított, férjhez ment, gyereket szült. És közben — szinte magá­tól értetődően, hiszen mindig is erre készült­ — egyre több mun­kát vállalt a gazdagodó bolgár— magyar kulturális kapcsolatok te­rületén. Nemcsak fordított, hanem tolmácsolt, szervezett, dolgozott a rádió magyar osztályán, a bolgár kulturális kapcsolatok intézeté­nek magyar részlegében, a szófiai Magyar Intézetben és egy ideig a szófiai magyar követségen is. Először gyermekkönyveket és ifjúsági regényeket fordított. Majd néhány olvasmányos re­gényt. Mint aki az erejét próbálja. Amikor 1962-ben a Narodna Kul­túra könyvkiadónál megjelent fordításában a Szent Péter eser­nyője, Nikolina Atanaszova már kitűnő műfordítónak számított. Következő, izgalmas feladata Szabó Magda Mondjátok meg Zsófikának című könyve volt. (Külföldön ezt a regényt nem tartják ifjúsági olvasmánynak, hanem érdekes, feszültségekkel telített társadalmi regénynek.) Déry Tibor novellái, a XX. szá­zadi magyar elbeszélések (Dobo­­zy, Mészöly Miklós, Sarkadi, Sza­bó István írásai) következtek. Majd Sarkadi Imre A gyáva és Somogyi Tóth Sándor Gyerektü­kör című kisregénye, Krúdy Gyu­la A vörös postakocsi, Kosztolá­nyi Édes Anna című regénye, Nagy Lajos novellái, Móricz Zsigmond elbeszélései, Galgóczi Erzsébet kisregényei, és Jókai Anna A feladat című regénye. Közben, 1977-ben bolgár—ma­gyar közös kiadásban jelentek meg Botev és Petőfi válogatott művei, bolgár és magyar nyelven, Szófiában és Budapesten. Nikoli­na Atanaszova is közreműködött a kötetben. A Népszava munka­társának adott interjújában így számolt be róla: „Most először adjuk közre nagyobb terjedelem­ben Petőfi Sándor prózai írásait is, leveleiből, naplóiból, cikkeiből nyújtva bőséges válogatást. A Pe­­tőfi-próza fordítására én kaptam megbízást, amit boldogan vállal­tam, mert túlzás nélkül állítha­tom, hogy Petőfi — valósággal szerelmem.” „Atanaszova kiadói és tudomá­nyos szakemberekkel tárgyalt Pe­tőfi prózai munkáinak jobb fordí­tása érdekében — olvashatjuk a fenti interjúban. — Mondatról mondatra vizsgálta át velük a for­dítandó szöveget. A magyar szak­emberek számára is rendkívül ér­dekes és tanulságos volt ez a munka. — A kívülálló mindig másképpen közeledik a szöveghez — magyarázza Atanaszova —, ki­vált, ha az a dolga, hogy ezt a szöveget saját nyelvére is lefor­dítsa. Az értelmezés munkája közben szembe kell néznie a szö­veg megromlásából, hibás kiadá­sából adódó problémákkal, az esetleges fogalmazási vagy főleg nyomtatási pontatlanságokkal; s persze bonyolultabb esetekben egy-egy népi szólás elhomályoso­dott értelmét vagy egy történelmi célzás mondanivalóját is meg kell világítanunk saját olvasóink szá­mára.” Nikolina Atanaszova azóta is részt vesz minden nagyobb fordí­tói feladat megvalósításában, és amikor csak tud, segít, tudását, tapasztalatait, gazdag magyar szókincsét szívesen bocsátja fordí­tótársa rendelkezésére. Gyakran készíti el bolgár költőknek a ma­gyar versek hiteles, pontos nyers­­fordítását, hiszen jól tudja, hogy az igazi műfordító számára min­den feladat fontos. Egy rövid cikk keretében lehe­tetlen felsorolni minden munká­ját; számos magyar színdarabot, rádió- és televíziójátékot fordított, és jutott ideje a politikai, a tudo­mányos-népszerű, sőt tudományos szövegek fordítására és — ezenfe­lül — szinkrontolmácsolásra is. Műfordítói munkájának elisme­réseként 1975-ben a Kirill és Me­tód érdemrenddel, 1981-ben pedig a Bulgária fennállásának 1300. évfordulójára kiadott emlékérem­mel tüntették ki. A múlt évben a Bolgár—Magyar Baráti Társaság, a Bolgár Írószövetség, a Bolgár Műfordítók Szövetsége és a szó­fiai Magyar Kulturális Intézet irodalmi estet rendezett Nikolina Atanaszova tiszteletére. Georgi Krumov író, a magyar irodalom neves fordítója ismertette Nikoli­na Atanaszova harmincéves mű­fordítói tevékenységét. „Minden művét a tehetség jellemzi — álla­pította meg Georgi Krumov —, ez adta és adja meg stílusának sajá­tos szépségét, tehetsége segítette abban, hogy a szövegnek ne rab­ja, hanem ura legyen.” Nikolina Atanaszova szófiai otthonában állandóan jelen van Magyarország. Nemcsak a magyar kultúra szelleme. A magyar köny­vek, folyóiratok, szótárak, encik­lopédiák, térképek, fényképalbu­mok sokasága már maga is mu­tatja a több évtizedes szoros kap­csolatot, amely a magyar kultú­rához fűzi. Fiatalabbik leánya most végzi egyetemi tanulmánya­it, szeretné folytatni az édesanya hivatását. Reméljük, hogy telje­sül a vágya, mert a legjobb veze­tőt és segítőtársat a magyar iro­dalomban odahaza, édesanyjától kaphatja meg. KARIG SÁRA Nikolina Atanaszova FARKAS TAMÁS FELVÉTELE

Next