Új Tükör, 1983. április-június (20. évfolyam, 14-26. szám)
1983-04-17 / 16. szám
— Tehát, mint mondtam, 1970-ig számítógépeken dolgoztam egy antwerpeni bankban. Az S. K. LIERE- hez apróhirdetés útján kerültem. A kezdet kezdetén csak egyszerű alkalmazott voltam, de mivel a könyveléshez is értettem egy kicsit, hamarosan betekintést nyerhettem a klub „titkos” iratai közé is. Elindultam a szamárlétrán, mint annyian mások, s nemsokára meghívást kaptam a vezetőségi gyűlésekre is, ami nagy megtiszteltetés volt számomra, mert annak ellenére, hogy sosem voltam labdarúgó — húsz évig kosaraztam —, nemcsak meghallgatták javaslataimat a vezetők, hanem egyre inkább el is fogadták azokat. Gondolom, hogy jó munkámmal szolgáltam rá arra, hogy aránylag rövid idő után főtitkárnak választottak meg, vagy ahogy az angolok mondják — menedzsernek. — Részt vett valamilyen tanfolyamon, mielőtt ezt a fontos tisztséget elvállalta volna? — Nem. Tudomásom szerint ilyen tanfolyam nem is létezik. Ezt a szakmát nem lehet tanítani és nem lehet megtanulni. Vagy érzi az ember vagy nem. Nagy szervezőkészség, üzleti és főleg diplomáciai érzék kell hozzá, hiszen futballistákkal és edzőkkel vagyok körülvéve egész nap. — Hány tagot számlál az S. K. LIERE? — Annak ellenére, hogy hosszú évek óta az első 7—8 között végzünk, kis csapatnak számítunk. A vezetőségi bizottság tíz főből áll, ezután jövök én és a titkárom, aki inkább csak egy „mindenes” szerepét tölti be. Van egy „fulltime” orvosunk, három masszőrünk, nyolc edzőnk, háromszáztíz játékosunk és három munkásunk. — Mi az ön feladatköre? — A klub az én kezemben van, mindent én irányítok. A szervezéstől kezdve az adminisztratív munkákon keresztül a szakmai, társadalmi és üzleti problémák lebonyolításáig, minden az én kezembe fut össze. No de vegyük elsősorban a játékosokat, hiszen ők képezik a klub legfontosabb rétegét. Annak idején feladatul kaptam, hogy minden évben gondoskodjam a megfelelő utánpótlásról. Ez minden klub legnagyobb gondja, én is e feladatnak szánom legtöbb időmet. Annak idején megszerveztem egy tehetségkutató bizottságot, melynek tagjai — általában régi kerei játékosok — minden hét végén elutaznak vidéki meccseket nézni. E bizottság tagjai társadalmi munkában dolgoznak, pénzt nem fogadnak el munkájukért. Na persze a benzinköltségüket azért kifizetjük. Ezek az emberek részletes jelentést írnak mindenről, amit láttak Vannak, akik csak a 10—12 éveseket nézik, mások az ifistákat és így tovább. A jelentések 95 százaléka negatív értelmű, de ha valaki észrevesz egy tehetséges fiatalt, akkor egy másik megfigyelőt küldök ki ugyanahhoz a csapathoz, a játékos megjelölése nélkül. Ha ismét pozitív a jelentés, akkor én is megnézem a játékost valamelyik edzőmmel. Ha van fantázia a gyerekben, elmegyek a szülőkhöz és megkezdődnek a tárgyalások. — Pénzről? — Szó sem lehet róla! Itt lép életbe klubunk társadalmi szerepe. Sportról beszélgetünk. Arról, hogy klubunk megadja a lehetőséget arra, hogy gyermekük optimális körülmények között sportolhasson fiatal korában, s ha valóban olyan tehetséges, mint amilyennek mi látjuk, később minél több pénzt keressen, mint profi labdarúgó. — Mit szólnak ehhez a szülők? — A szülők minden áldozatot meghoznak a gyerekekért. Sokszor 30—40 kilométerről hozzák a srácokat, munka után, az edzésekre. De ez természetes is, ön is ezt tenné, nem? — És a srácok? — Olyan erős a futballpropaganda az országban, hogy minden tízéves gyerek már Válogatottságról álmodozik. Hetente négy-öt óra futball látható a televízióban. Ha a holland adót nézik, futballt látnak. A német vagy a francia adókon ugyanazt. A rádió sportról beszél, a napilapokról meg nem is beszélek, mindennap minimum öt oldalt írnak a sportról. Ha akar, ha nem, a gyerekből futballista lesz. Hát ha még a dánok szisztémáját is be tudnánk vezetni! — Miért éppen a dán mintát? — Dániában hatéves kortól kezdve minden iskolában kötelező tantárgy a labdarúgás. Minden iskola köteles néhány órát biztosítani ennek a sportágnak. Kiöregedett labdarúgók bejárnak az iskolákba és technikára, harcosságra, pozitív értelemben vett agresszivitásra tanítják a kisgyerekeket. Új sportszellemmel felfegyverzett, új típusú sportembereket nevelnek. Mit gondol, honnan lett egyszerre ennyi jó dán játékos Európában? Csak a belga NB I-ben legalább tízen játszanak, valamennyien húsz éven aluliak. És az áruk nem haladja meg a negyvenezer dollárt. —Hány játékost igazol le évente? — Minimum 100—150 játékost vásárolok és adok el évente. Az Anderlecht vagy a Standard, ahol 1000—1500 leigazolt játékos van, szintén kicseréli állományának egyharmadát. Sok játékost, pénzvisszatérítés nélkül, klubok között kicserélünk, mert sokan nem felelnek meg fizikailag a követelményeknek. Az elküldött játékosoknak megmagyarázzuk, hogy „kölcsönbe” vannak, továbbra is szemmel tartjuk őket, csupán saját érdekükben kerülnek kisebb csapathoz, s az okokat megmagyarázzuk a szülőknek is. Körülbelül negyven olyan „gyerekem” van, aki 2—3 év után visszakerült a csapathoz. — Spártai nevelés? — Igen. Az. De ezt nem én találtam ki, hanem a sportolók. A labdarúgáshoz ma már férfiak kellenek. Több erővel, mint technikával. Ma a labdarúgónak mindennap meg kell ölnie egy oroszlánt. Erő és akarat nélkül ez elképzelhetetlen. Azt a játékost, aki nem tud végigharcolni 90 percet, saját társai közösítik ki a csapatból. — És az edzők? Nincs sok problémája velük? — Nincs. Ez talán a legkönnyebb része a munkámnak. Mielőtt leszerződtetek egy edzőt, elmagyarázom neki, milyen felfogásban kell végeznie munkáját. Kritériumokat szabok ki neki. Munkatervet és „menetrendet” kell készítenie, amit felülvizsgálok. Mindent közösen tárgyalunk meg, mindenben a legmesszemenőkig segítem, és segíttetem a munkáját, hiszen a második legfontosabb személynek számít a klub életében. Magas fizetésük van és komoly prémiumot adok nekik meccsenként. Ha rossz szériába kerül a csapat, meghallgatom őket és megpróbálom orvosolni a bajokat. Ha nem javulnak az eredmények és nem talál az edző logikus, megtámadhatatlan érveket, akkor sajnos, a legjobb baráttól is sürgősen meg kell válnom a klub érdekében. Pontosan ez történt a mai napon a holland edzőnkkel. Sajnálom, de „c’est la vie”. — Hány főből áll az igazgató bizottság? — Az igazgató bizottság nálunk tíz főből áll. Köztük van a klub elnöke, a vidék egyik leggazdagabb építkezési vállalkozója, az elnökhelyettes, és más közéleti személyiségek, ügyvédek, hivatalnokok. Havonta egyszer összeülünk és megtárgyaljuk az első csapat problémáit. A bizottság határozatokat hoz, melyeket nekem kell végrehajtanom. — Talán tapintatlan kérdés: az évi nyereségből milyen osztalékot kap az igazgató bizottság? — Nem indiszkrét a kérdés és azonnal válaszolok is: egy fillért sem kap. Sem a klub elnöke, sem a többiek. Ha deficites az év, akkor ők adnak pénzt, de vissza semmit sem kapnak. Társadalmi munkában végzik a munkájukat. Ellenben az újságok lehozzák a nevüket, a rádió, televízió velük, s főleg az elnökkel csinálja az interjút, s ez reklámot, dicsőséget jelent számukra. Szerintem meg is érdemlik. De az a jelenség, hogy társadalmi munkában dolgoznak ezek a személyek, már nagyban hozzájárul a családi hangulat kialakításához. Mert a klubon belüli jó hangulat, a családi atmoszféra 80 százalékkal hozzájárul a csapat jó szerepléséhez. Csak egy példát mondok. Minden hazai méz Lengyelország— Belgium, Lato vezeti a labdát