Új Tükör, 1983. április-június (20. évfolyam, 14-26. szám)

1983-06-26 / 26. szám

Még a vízilabda nagy öregjei sem emlékeznek olyan viharos napokra, hetekre, mint amilyenek nemrég vo­nultak át a sportág felett. Vértesy József, dr. Bozsi Mihály, Laky Ká­roly, Szívós István és a többi legen­dás hírű pólós korszakában sem volt mindig csendes a víz, de a hullámok előbb-utóbb elültek. A közelmúlt ho­ni helyzete nyomán sokan már hajla­mosak voltak arra is, hogy a mindig célpontban levő labdarúgással ve­gyék egy kalap alá a „vizeseket”, amit döntően a tavaszi Világ Kupa hetedik helye váltott ki. Ez más sportágba átültetve annyit jelent, mintha az asztalitenisz-válogatott ki­kapna a norvégoktól, a­­távolugró Szalma László nem jutna túl a 7 mé­teren, vagy a focisták hazai veresége a görögöktől. Három év történéseit kell összegez­nünk ahhoz, hogy eljussunk a mába, s leírjuk: Rusorán Péter a legújabb szövetségi kapitány. Moszkva, 1980. Az olimpiát követően — a bronzér­met mindenki kudarcnak könyvelte el — megvált egymástól Gyarmati Dezső szövetségi kapitány (és segí­tői) s a válogatott. Az új „főnök” dr. Mayer Mihály, a vízilabda egyko­ri kemény védőjátékosa lett, segítője pedig az ugyancsak jónevű Bolvári Antal Jól mutatkoztak be: Split­ben az Európa-bajnokságon harmadik lett a csapat, tavaly az Ecuadorban rendezett világbajnokságon pedig második, sőt csaknem aranyérmes! Újabb változás következett, Bolvári helyét hosszabb huzavona után Gyarmati vette át. A volt kapitány. A furcsa elképzelés — sokan meg­jósolták — nem vált be, s a „nagy kettős” közreműködése okozta a Vi­lág Kupa-fiaskót. Mayer lemondott, Gyarmati már csak ideig-óráig ma­radt a válogatott mellett, s június kö­zepén egyeztek meg Rusoránnal. Itt tart most a magyar vízilabda, amely több mint ötven év óta élvezi a sportbarátok elismerését, megbe­csülését, de amelytől mindig sokat is várnak. Elsősorban győzelmeket. Olyanokat, amelyeknek csaknem másfél évtizeden át egyik szereplője és részese volt az ifjabb Szívós Ist­ván, a 325-szörös válogatott játékos, aki a moszkvai olimpia után — 32 évesen — ellentmondást nem tűrően jelentette be, hogy vége, nem játszik tovább, elsősorban fogorvosi hivatá­sának akar eleget tenni, de a sport­ág és a közte levő kaput nem csukja be. — Erre képtelen lettem volna, hi­szen több mint húsz évet éltem a vízben, olimpiai, világ- és Európa­­bajnoki aranyérmeket őrzök, tízszer nyertem csapatommal országos baj­nokságot, a póló jóvoltából bejártam az egész világot — mondja. — Ezt nem lehet elfelejteni, s ezért is fok jelenet egy magyar—szovjet mérkőzésről TI A kettő kapcsolatáról annyit beszé­lünk manapság, hogy szinte minden egyes gondolat valósággal visszakö­szön, még a laikusnak is kezd unal­mas lenni a többnyire sajnos üres szócséplés. Pedig erről a „kapcsolat­ról” egyszerűen nem lehet eleget esz­mét cserélni, nem lehet elégszer az okos, hozzáértő embert meghallgatni. Kimondva, kimondatlanul ez vezé­relt dr. Istvánfi Csabához (47 éves, egyetemi docens, a pszichológiai tu­dományok kandidátusa), a Testneve­lési Főiskola oktatási rektorhelyette­séhez. Ha valaki, akkor ő aztán iga­zán abszolút szakember, a témában, ráadásul az ő vállán nyugszik a fe­lelősség: az oktatókat, nevelőket kell ráébresztenie — közvetve, s közvet­lenül is — az oly nagyon áhított egészséges életmódhoz elvezető út részletkérdéseire. — Ne haragudjék, de ha lehet, in­duljunk el a képzeletbeli tánciskolai kályhától: az egészséges élet egyik alapja, hogy mozogjunk, viszont nem úgy születünk, hogy bonyolult moz­gásokat el tudnánk végezni. Ho­gyan tanuljuk meg a mozgásokat? — Ez tényleg alapkérdés. Közis­mert, hogy az ember faj fejlődésében a mozgás jelentős szerepet játszott. A fáról a földre kerülés a környezet­hez való alkalmazkodó cselekvések számát növelte meg. Az emberi moz­gás öröklött mozgásminták és tanu­lási tényezők­­kölcsönhatásában fej­lődik. A komplex, bonyolult mozgá­sok létrejötte — így esetünkben a sportmozgásoké is — tanulási folya­mat eredménye. A gyakorlás, az is­métlés hatására ideg-izom feltételes reflexkapcsolatok jönnek létre és szi­lárdulnak meg. — Ha lehet, akkor pontosítsuk: mi a jellemző a sportmozgások tanulá­sának kezdeti szakaszára? — A mozgástanulás kezdeti szaka­szára — és most nem kizárólag a sportmozgásra gondolok, emlékez­zünk csak az írni tanuló kisgyerek­re! — a felesleges energiafelhaszná­lás, a pontatlan végrehajtás, a dur­va koordináció a jellemző. A gyakor­lás eredményeként válik mindenfaj­ta mozgás egyre gazdaságosabbá. A gyerekek már 5—6 éves korban ké­pesek olyan összetett, nagyfokú ügyességet és koordinációt igénylő mozgásokat végrehajtani, amelyek nem igényelnek nagy izomerőt. — Sejtem, hogy nem akar kilyu­kadni: a rendszeres testmozgást, ha csak egyetlen lehetőség van rá, egé­szen fiatal korban kell megszokni, az erre irányuló igényt minél korábban fel kell ébreszteni. Van esetleg ötle­te, javaslata, hogy hány éves korban lehet elkezdeni a rendszeres sport­foglalkozásokat a különféle sport­ágakban? — Induljunk ki abból, hogy 4—5 éves kortól szabad a gyerekeknek bo­nyolult mozgásokat tanítani. Első­sorban az úgynevezett ciklikus moz­gásokra gondolok, amilyen a járás, a futás és az úszás, de például a kü­lönböző ugrások, dobások is korán elsajátíthatók. A mozgástanulás vi­rágkorának mégis a serdülés előtti időszakot tartom, gyakorlatilag a 10—12 éveseknek mindent megtanít­hatunk, mert erre az idegrendszeri feltételek lehetőséget biztosítanak.­­ Tehát tényként fogadhatjuk el, hogy az ember kapcsolata a rendsze­res mozgással, a nem versenyszerű, hanem egészségmegőrző sportolás­sal gyermekkorban kezdődik. Te­gyük fel, hogy a gyakorlatban is ugyanúgy van, mint az elmélet­ben... Mégis: milyen hibákat kö­vethetünk el még ebben a fogékony korban is, amikor a gyerekeket kü­­­lönböző mozgásokra oktatjuk? Ez itt, a TF-en gondolom, kulcskérdés. — Így van. Ott követhetünk el hi­bákat, ha a gyerekek mozgástanítása során olyan mozgások elsajátítását erőltetjük, amelyre a szervezete bio­lógiailag még nem érett. Gondolok itt elsősorban a szabályozási feltéte­lekre és az izomrendszer fejletlen­ségére. — Lépjünk egyet! Mi a vélemé­nye, most már összességében, nem­csak a gyerekek esetében: mozgunk mi, magyarok eleget? — Nem! Erre a szomorú és vitat­hatatlan tényre utalnak, sok egyéb mellett, például a már fiatalkorban egyre gyakrabban jelentkező kerin­gési rendellenességek. No meg az unalomig emlegetett testtartási hibák és mindazok az egyre általánosabbá váló kondicionális elégtelenségek, amelyek a tanulási, a munka- és a honvédelmi feladatok során jelentke­ző teljesítményeket korlátozzák, ese­tenként egyszerűen lehetetlenné is teszik. Hányszor halljuk, hogy a sor­kötelesek ennyi meg ennyi százalékát kellett kiszuperálni?!... Botorság lenne csupán erre szűkíteni a kört, hiszen tagadhatatlan, hogy a fizikai Dr. Istvánfi Csaba 34 .

Next