Új Tükör, 1983. április-június (20. évfolyam, 14-26. szám)
1983-06-26 / 26. szám
Még a vízilabda nagy öregjei sem emlékeznek olyan viharos napokra, hetekre, mint amilyenek nemrég vonultak át a sportág felett. Vértesy József, dr. Bozsi Mihály, Laky Károly, Szívós István és a többi legendás hírű pólós korszakában sem volt mindig csendes a víz, de a hullámok előbb-utóbb elültek. A közelmúlt honi helyzete nyomán sokan már hajlamosak voltak arra is, hogy a mindig célpontban levő labdarúgással vegyék egy kalap alá a „vizeseket”, amit döntően a tavaszi Világ Kupa hetedik helye váltott ki. Ez más sportágba átültetve annyit jelent, mintha az asztalitenisz-válogatott kikapna a norvégoktól, atávolugró Szalma László nem jutna túl a 7 méteren, vagy a focisták hazai veresége a görögöktől. Három év történéseit kell összegeznünk ahhoz, hogy eljussunk a mába, s leírjuk: Rusorán Péter a legújabb szövetségi kapitány. Moszkva, 1980. Az olimpiát követően — a bronzérmet mindenki kudarcnak könyvelte el — megvált egymástól Gyarmati Dezső szövetségi kapitány (és segítői) s a válogatott. Az új „főnök” dr. Mayer Mihály, a vízilabda egykori kemény védőjátékosa lett, segítője pedig az ugyancsak jónevű Bolvári Antal Jól mutatkoztak be: Splitben az Európa-bajnokságon harmadik lett a csapat, tavaly az Ecuadorban rendezett világbajnokságon pedig második, sőt csaknem aranyérmes! Újabb változás következett, Bolvári helyét hosszabb huzavona után Gyarmati vette át. A volt kapitány. A furcsa elképzelés — sokan megjósolták — nem vált be, s a „nagy kettős” közreműködése okozta a Világ Kupa-fiaskót. Mayer lemondott, Gyarmati már csak ideig-óráig maradt a válogatott mellett, s június közepén egyeztek meg Rusoránnal. Itt tart most a magyar vízilabda, amely több mint ötven év óta élvezi a sportbarátok elismerését, megbecsülését, de amelytől mindig sokat is várnak. Elsősorban győzelmeket. Olyanokat, amelyeknek csaknem másfél évtizeden át egyik szereplője és részese volt az ifjabb Szívós István, a 325-szörös válogatott játékos, aki a moszkvai olimpia után — 32 évesen — ellentmondást nem tűrően jelentette be, hogy vége, nem játszik tovább, elsősorban fogorvosi hivatásának akar eleget tenni, de a sportág és a közte levő kaput nem csukja be. — Erre képtelen lettem volna, hiszen több mint húsz évet éltem a vízben, olimpiai, világ- és Európabajnoki aranyérmeket őrzök, tízszer nyertem csapatommal országos bajnokságot, a póló jóvoltából bejártam az egész világot — mondja. — Ezt nem lehet elfelejteni, s ezért is fok jelenet egy magyar—szovjet mérkőzésről TI A kettő kapcsolatáról annyit beszélünk manapság, hogy szinte minden egyes gondolat valósággal visszaköszön, még a laikusnak is kezd unalmas lenni a többnyire sajnos üres szócséplés. Pedig erről a „kapcsolatról” egyszerűen nem lehet eleget eszmét cserélni, nem lehet elégszer az okos, hozzáértő embert meghallgatni. Kimondva, kimondatlanul ez vezérelt dr. Istvánfi Csabához (47 éves, egyetemi docens, a pszichológiai tudományok kandidátusa), a Testnevelési Főiskola oktatási rektorhelyetteséhez. Ha valaki, akkor ő aztán igazán abszolút szakember, a témában, ráadásul az ő vállán nyugszik a felelősség: az oktatókat, nevelőket kell ráébresztenie — közvetve, s közvetlenül is — az oly nagyon áhított egészséges életmódhoz elvezető út részletkérdéseire. — Ne haragudjék, de ha lehet, induljunk el a képzeletbeli tánciskolai kályhától: az egészséges élet egyik alapja, hogy mozogjunk, viszont nem úgy születünk, hogy bonyolult mozgásokat el tudnánk végezni. Hogyan tanuljuk meg a mozgásokat? — Ez tényleg alapkérdés. Közismert, hogy az ember faj fejlődésében a mozgás jelentős szerepet játszott. A fáról a földre kerülés a környezethez való alkalmazkodó cselekvések számát növelte meg. Az emberi mozgás öröklött mozgásminták és tanulási tényezőkkölcsönhatásában fejlődik. A komplex, bonyolult mozgások létrejötte — így esetünkben a sportmozgásoké is — tanulási folyamat eredménye. A gyakorlás, az ismétlés hatására ideg-izom feltételes reflexkapcsolatok jönnek létre és szilárdulnak meg. — Ha lehet, akkor pontosítsuk: mi a jellemző a sportmozgások tanulásának kezdeti szakaszára? — A mozgástanulás kezdeti szakaszára — és most nem kizárólag a sportmozgásra gondolok, emlékezzünk csak az írni tanuló kisgyerekre! — a felesleges energiafelhasználás, a pontatlan végrehajtás, a durva koordináció a jellemző. A gyakorlás eredményeként válik mindenfajta mozgás egyre gazdaságosabbá. A gyerekek már 5—6 éves korban képesek olyan összetett, nagyfokú ügyességet és koordinációt igénylő mozgásokat végrehajtani, amelyek nem igényelnek nagy izomerőt. — Sejtem, hogy nem akar kilyukadni: a rendszeres testmozgást, ha csak egyetlen lehetőség van rá, egészen fiatal korban kell megszokni, az erre irányuló igényt minél korábban fel kell ébreszteni. Van esetleg ötlete, javaslata, hogy hány éves korban lehet elkezdeni a rendszeres sportfoglalkozásokat a különféle sportágakban? — Induljunk ki abból, hogy 4—5 éves kortól szabad a gyerekeknek bonyolult mozgásokat tanítani. Elsősorban az úgynevezett ciklikus mozgásokra gondolok, amilyen a járás, a futás és az úszás, de például a különböző ugrások, dobások is korán elsajátíthatók. A mozgástanulás virágkorának mégis a serdülés előtti időszakot tartom, gyakorlatilag a 10—12 éveseknek mindent megtaníthatunk, mert erre az idegrendszeri feltételek lehetőséget biztosítanak. Tehát tényként fogadhatjuk el, hogy az ember kapcsolata a rendszeres mozgással, a nem versenyszerű, hanem egészségmegőrző sportolással gyermekkorban kezdődik. Tegyük fel, hogy a gyakorlatban is ugyanúgy van, mint az elméletben... Mégis: milyen hibákat követhetünk el még ebben a fogékony korban is, amikor a gyerekeket különböző mozgásokra oktatjuk? Ez itt, a TF-en gondolom, kulcskérdés. — Így van. Ott követhetünk el hibákat, ha a gyerekek mozgástanítása során olyan mozgások elsajátítását erőltetjük, amelyre a szervezete biológiailag még nem érett. Gondolok itt elsősorban a szabályozási feltételekre és az izomrendszer fejletlenségére. — Lépjünk egyet! Mi a véleménye, most már összességében, nemcsak a gyerekek esetében: mozgunk mi, magyarok eleget? — Nem! Erre a szomorú és vitathatatlan tényre utalnak, sok egyéb mellett, például a már fiatalkorban egyre gyakrabban jelentkező keringési rendellenességek. No meg az unalomig emlegetett testtartási hibák és mindazok az egyre általánosabbá váló kondicionális elégtelenségek, amelyek a tanulási, a munka- és a honvédelmi feladatok során jelentkező teljesítményeket korlátozzák, esetenként egyszerűen lehetetlenné is teszik. Hányszor halljuk, hogy a sorkötelesek ennyi meg ennyi százalékát kellett kiszuperálni?!... Botorság lenne csupán erre szűkíteni a kört, hiszen tagadhatatlan, hogy a fizikai Dr. Istvánfi Csaba 34 .