Új Tükör, 1983. július-szeptember (20. évfolyam, 27-39. szám)
1983-09-11 / 37. szám
RÓLUNK ÍRJÁK Az Atomerőmű Építői — a Paksi Atotmernőrmű Beruházás Dolgozóinak Lapja — augusztusi számában velünk foglalkozik. Attól tartunk, igaza van a lapnak, íme a szövegük, szó sasemint: Azt beszélik, hogy nem értjük egymást, mert a nagyközönségnek szánt információkat bonyolultan, nehézkesen fogalmazva szokták közölni. Márpedig — állítja az Új Tükör 29. száma — a tömegek „világosabban, érthetőbben... fogalmazva, eufemizmusok és ködös sztereotípiák nélkül neveznek meg dolgokat.” Majd a végén hozzáteszi: „Ugye, értjük egymást?” Hát persze ...! Ez az eufene tudja mi például valami új Hi-Fi-torony lehet, mert, ugye sztereó típus... A Somlay-centenárium juttatta eszembe, hogy az én birtokomban is van egy dokumentum a nagy művésztől, méghozzá elég szokatlan helyen. De haladjunk csak sorjában. 1949-ben, tizennégy éves kamaszként, Zsdanov A művészet és filozófia kérdéseihez című, magyarul akkoriban megjelent brosúráját bújtam. Anyámnak alighanem valamilyen szemináriumi foglalkozáson lehetett szüksége rá, mert amikor 1950 elején beutalták a kékestetői szanatóriumba, magával vitte elolvasni. Hogy korábban is ismerte már az éppen ott pihenő Somlay Artúrt, vagy csak ott ismerkedtek meg, nem tudom. (Anyám, Vágó Zsófia, akkoriban a Színház- és Filmművészeti Főiskolán jelmeztant tanított. Az ő halálának egyébként idén van a harmincadik évfordulója.) Mindenesetre Somlay elkérte tőle a könyvet, amelyet az alábbi emléksoraival kaptam vissza: A Tudomány — merő föltevés. A Filozófia — a legnaivabb líra. A Művészet — nagy vigasztaló. — A Cél — az összhang és a nyugalom. • Somlay Artúr Kékestető, 1950. febr. Polonyi Péter KÜLDJÖN EGY KÉPET Somlay-emléksorok U ___| * 9\ i CU. \ihj- [ti.. I HATVAN ÉV BOKSZ (1983. 29. és 35. szám) Érdeklődéssel olvastam dr. Del Medico Imre levelét, amelynek lényege, hogy be kellene tiltani a bokszot, az egyetlen olyan sportot, ahol a küzdők nyíltan egymás kiütésére törekszenek és maradandó egészségi károsodást senvedhetnek. A levél elolvasása után egyetértően arra gondoltam, a boksz is ama dolgok közé sorolható, amelyeket az emberiség a saját pusztítására talált ki. E gondolat nyomán több érdekes dologra jöttem rá. Úgy vélem, M. I. levele nem fogja megszüntetni a bokszot, sőt csökkenteni sem a népszerűségét, mint ahogyan (sajnos) a dohányzás és az alkoholizálás és más nem kívánatos „sportágak” elleni írások sem hoztak eredményt. Pedig köztudott, hogy ezek maradandó károsodást okoznak, s nemcsak az egyénekben, hanem a társadalomban is. Arra is rájöttem, hogy minden megítélés kérdése. Nekem például éppen az tetszik a bokszban, hogy nyíltan akarják kiütni egymást a viadalból. Mennyivel szebb és őszintébb ezt bevallottan csinálni, mint titkon, ahogyan ezt a futballnál, a jéghokinál, a vízilabdánál, és még hosszan sorolhatnám, mely sportágban és mi módon teszik. Az életben is becsületesebb dolognak tartom — a szóbeszédtől a levélíráson át — a nyílt, mint az orvtámadást. De hadd említsek egy személyes és az illetékesek előtt ismert példát a sportágamból. Fej fej mellett száguldottunk az első helyen Heino Frischsel a Műegyetem előtti motorcsónakversenyen. A cél előtt fél hajóhosszal vezettem, amikor éreztem, hogy a víz felett sikló hajóm oldala megemelkedik. Hátranézve láttam, hogy ellenfelem fel akar borítani. A küzdelem hevében úgy megrúgtam a karját, hogy eltörött. Ellenfelem erről úgy nyilatkozott, hogy véletlenül összekoccantunk. Arra is számtalan példát tudnék felhozni, hogy minden sportágban — és egyéb tevékenység közben — előfordulhatnak maradandó egészségi károsodások, sőt halálesetek is. Mindez nem ok arra, hogy rendőrért kiáltsunk, és ha igen, miért éppen az ökölvívás miatt, amely réges-régtől az állam által támogatott tevékenységek kategóriájába tartozik. Napjainkban bántóan és feltűnően sok az olyan „sportág”, amelyekre már a tűrés sem vonatkozik, hanem valóban a tiltást kellene alkalmazni. Surányi Endre HŰSÉGGEL A HAZÁHOZ (1983. 27. és 35. szám) A fenti című írásban szereplő Binder Jánosné mórágyi lakos életének 1944. május 1-től augusztus végéig terjedő szakaszához szeretnék néhány adattal hozzájárulni. 1944. május 1-én kerültem a pécsi fogházba mint a Gestapo foglya. Kétszemélyes cellában, puszta cementen fekve, Binder Jánosnéval voltam együtt június elejéig. Benne egy meleg szívű, mindig segíteni kész barátot találtam. Elég emberséges elbánásban volt részünk, cellánk csak Gestapo-ellenőrzéskor volt zárva. A koszt is kielégítő volt, úgy, hogy testi és lelki épségben indultunk az ismeretlenbe egy június eleji transzporttal. Marhavagonba tereltek minket, amit beszállás után lelakatoltak. Negyvenen lehettünk, nagyrészt zsidók. Az árja magyarok. Binder nénivel együtt, körülbelül nyolcan. Asszonyok csak hárman voltunk. Elinduláskor megnyugtattak minket, hogy az ország területén maradunk, de megdöbbenéssel vettük észre, hogy Bécs felé haladunk. A határon könnyes szemmel énekeltük a Himnuszt. Egy Bécs melletti táborban töltöttünk pár éjszakát, és miután megengedték, hogy férfitársainktól elbúcsúzzunk, fogolyszállító autóbuszon Bécsbe vittek. A bécsi fogház folyosóján hosszasan várakoztunk, majd egy osztrák asszonyokból álló csoporthoz csatoltak, és újból a bécsi állomásra kerültünk. Itt rabszállító vagonba tereltek. Bindernével egy kétszemélyes fülke került nekünk. Ablak magasan és rácsozva, ajtó belül kilincs nélkül, kintről zárva. Felváltva álltunk fel a padra, hogy lássuk, merre visznek. Mikor Marisch- Ostrau nevét sikerült elolvasnom, már tudtam, merre megyünk. Szegény Binderné nem akarta hinni, így kerültünk együtt Auschwitzba, pontosan június 13-án. Tetováltak minket, az én számom 81 883, háromszöggel, Binder nénié vagy 2- vagy 4-re végződik, természetesen háromszög nélkül. A haját meghagyták és csíkos egyenruhát kapott. A táborban már csak rejtve találkozhattunk. Ő a szomszédos árjablokkba került, ahol kívüle volt még egypár magyar asszony. Emlékeim szerint augusztus végén az utolsó transzportok egyikével vitték el Auschwitzból Binder nénit. Sikerült még elbúcsúznom tőle, és egy kevés megtakarított élelemmel segíteni az útra. Bíztam az életbenmaradásában. Most az Új Tükörből tudtam meg, hogy szeretett Binder nénink nem láthatta viszont szülőföldjét. L. Rauchmanov Kassa, Tatranskú 3. rom-szakadék (1983. 27. szám) Moravecz Imre, ha a Rám-szakadékot látogatta meg egy kirándulás alkalmával, akkor Dömösön kötött ki, és nem Dömsödön, ahogy írta. Ez már nem az első csere Dömös— Dömsöd között. Nem vigasz az sem, hogy más hetilapokban is gyakran felcserélik ezt a két helyiséget. De ha már mi is ismerjük — csehszlovákiai magyarok — a Pilisi Parkerdő egyik legszebb természeti látványosságát, illenék tudni az Új Tükör szerkesztőinek is, hogy Dömsöd Budapesttől 76 kilométerre délre, a ráckevei (soroksári) Duna-ág mentén van, és ott nem lehet a képen látható Rám-szakadék. Dömös Budapesttől pont az ellenkező irányban van. Szabó György Vajanského 11/4, Léva — CSSR, 93 401 I KZiXdU SzerUtsvhlett' c. MEGÁLLÓ egy hegyoldalnál (1983. 19. és 24. szám) Latin György olvasójuk a digo szót a diga (gát) szóval hozza kapcsolatba. Ez a délibábos nyelvészkedés megdöbbentően hat egy olvasott hetilap hasábjain, hiszen a két jelentés összeegyeztethetetlen. A „digo” (eredetileg dico) annyi, mint én mondom. Figyelemfelkeltő szó, amivel az olaszok gyakran mondatot kezdenek. A velencei alak „diga” (dica), mondja! Tehát felszólító módban álló alakja a mondani igének. Többszörös átvétellel került a magyarba részben a magyar földön dolgozó olasz kubikusokkal (a múlt században a szó kubikuskordét is jelentett), akik e szóval kezdték jobbára mondandójukat. Hasonló szó a német parlewah, amelyet a franciákra alkalmaztak, akik minduntalan azt kérdezték, beszél-e az illető franciául (parlez-vous .. .). Régen a magyarban élt egy szó, csujes („szláv paraszt”), amely a szerb-horvát „hallod-e?” kifejezésből ered. Eredete nyilván hasonló az előbbiekhez. Verzár István Bp., Tűzoltó u. 86/a A szépséges szigetköz (1983. 30. szám) Élvezettel olvastam Rédey Pál írását, de egy kis hiba becsúszott a cikkbe. Mert nem mind Arany, ami ballada. A Kont című verset ugyanis nem Arany János írta, hanem Garay János („Harminc nemes Budára tart. Szabad halálra kész. Harminc nemes bajtárs előtt Kont, a kemény vitéz.”) Dr. Ragályi Nándor Sárvár □ 45