Új Tükör, 1983. július-szeptember (20. évfolyam, 27-39. szám)

1983-09-18 / 38. szám

több a múló bosszúságnál. Először is, hol győzzön a csa­pat, ha nem itthon? A hazai pálya előnyeit ajánlatos kihasználni. Nem újdonság ez, Mezey György éppen úgy tudja, mint az if­jú szurkoló, aki csak most ismerkedik a futballal, és éppen az újoncok kedvéért ült le kétszer kilencven perc­re a Népstadionban. A ka­pitány éppen ezért sajnálta nagyon, hogy az olimpiai vá­logatott, bár jól játszott, mégis veszített. Minden re­mény még nem foszlott szét, azonban mindenképpen zsu­gorodott, mint az a bizonyos szamárbőr. Másodszor, érde­mes bizonyos párhuzamot vonni a magyar-szovjet és a magyar-nyugatnémet mér­kőzés között. Az olimpiai csa­pat tétért játszott, időnként tetszetősen játszott és veszí­tett. Ezzel szemben mi tör­tént a nyugatnémetek elleni találkozón? A magyar vá­logatott tét nélküli mérkő­zésen időnként tetszetősen játszott, és döntetlent ért el. Igaz, hogy a nyugatnémet csapatból hiányzott Rumme­nigge, Dremmler, Stielike és Schuster, de ez nem von le a magyarok teljesítményéből. Az egyes-egyes döntetlen fi­gyelemreméltó eredmény. Kiindulási alapot adhat a to­vábbi erőfeszítésekhez, a megújulás következő szaka­szához. Öröm. Vigasz. Ser­kentés. Az a körülmény, hogyha tétje van a mérkő­zésnek, akkor a magyarok gyakrabban vesztesként tá­voznak a porondról, mint ahogy ezt az erőviszonyok indokolnák, elgondolkoztató jelenség, és mélyebb elemzést kíván. Számtalanszor nem is a te­hetség, a felkészültség és a tudás a kevés, hanem az a lelkierő hiányzik, amely nemcsak a két egyenlő erő között dönt, hanem néhány­szor még lehetővé teszi a vi­lágraszóló hőstetteket is, amikor az átlényegült, áttü­­zesedett ember legyőzi az el­bizakodott, lomha gondolko­dású óriást, amint ezt Dávid tette Góliáttal. A magyar sportban mostanában ritka a feltűnést keltő bravúr, ami­kor az előzetes rideg számí­tásokat felborítja a harci kedv, a találékonyság, a ve­reséget, a lehetetlent nem is­merő szellemiség, amely megváltoztathatja a szemben álló felek erőviszonyait. A nyugatnémetek elleni mérkőzés néhányszor vissza­idézett némi légkört, hangu­latot abból, milyen is, ami­kor a kicsi nem tiszteli fölös­legesen az elbizakodott na­gyot, aki azt hiszi, világhír­neve már önmagában is be­­sűrítteti vagy legalábbis be­sodorja a labdát az ellenfél hálójába. Tét nélküli, úgyne­vezett barátságos találkozón időnként elérnek figyelemre méltót a magyarok. A nehe­ze ezután következik. Ha tét van, akkor is fittyet kell hányni az előzetes esélylatol­gatásoknak, nem szabad megbarátkozni a vereség gondolatával, hanem rend­kívüli lelkierővel kell neki­­gyürkőzni a csatáknak. Ha azonban ezt csak a fut­ballisták szívelik meg, ez ke­vés. Ritkán volt ennyire lénye­ges szerepük az önbizalmat adó győzelmeknek, mint ép­pen most. Nem csak a köze­ledő Los Angeles miatt, ha­nem azért is, mert a sport­élet szerkezete eléggé sebez­hető, meglehetősen sebezhe­tő. Az élen vagy középen maradni a nemzetközi rang­sorban, lényegesen köny­­nyebb, mint a lecsúszás után újra fölfelé indulni. Merre haladunk ? Talán hamarabb megtudjuk, mint gondolnánk. Elképzelhető, hogy egy esztendő alatt ki­derül, a győzelem vagy a ve­reség lesz-e gyakoribb. Molnár Károly Jupp Derwall, nyugatnémet kapitány azt hitte, hogy Budapesten is így örülhet. Ez a felvétel nem a Népstadionban készült Toni Schumacher . Fehér ruhák, hosszú „csápokkal”, hi­rány­zékokk­al felszerelt íjaik, kar­csú nyilaik, csöndes, befelé forduló em­berek ... Íjászat. Egyike a­ kortalan sportágaknak. A moszkvai olimpián a mezőnyben még 47 éves (!) induló is akadt. Az Egyesült Államok csapata­ 1975-ban és 1981-ben a­ világbajnokságon ugyanazokból áll­t... Hazáinkban Nagy Béla, a Tipográfia TE tizenegyszeres­­magyar bajnoka fém­jelzi e sportágait. Volit már Olimpiai ötödik, világbajno­ki hetedik helyezet­t... 1970 óta jófor­mán minden jelentős versenyen az él­mezőnyben végzett. München, és Moszkva után Los Ange­­lesre készülődik. Kétszeresen is. Idén, október közepén ugyanis már az Olimpiai pályán — a kaliforniai világ­város déli csücskében, Long Beachben — rendezik a világbajnokságot. Nagy Béla (civilben a Budapest Sportcsarnok főmérnöke) már biztos utazó nőik számít... — Előre is elnézést a kérdésért. Nem szemtelenkedni akarok. Sportembernek tartja magát? — Á, értem. Szóval a­zért kérdezi, mert az íjászat nem tartozik a véres­­vetrejifércas sportágak közé... Igen, s­porbe­rrthernek tartom­­magam, s nem elsősorban azért, mert­ ilyen vagy olyan sportágat űzök. Hanem, mert a sporto­lás, a sportszerű küzdelem, a játékos és mégis halálosan komoly vetélkedés híve vagyok. Sportembernek lenni több, mint viselkedésformai, jellembeli tulaj­donság ... Ismerek élsportolót, akiiről nem mondanám, hogy sportember. — Az íjászatot kevésbé ismerők a leg­teljesebb jóindulat mellett is gyakran hozakodnak elő a Tell Vilmos hasonlat­tal. Magam is megtettem már egyszer, de mintha megfagyott volna körülöttem a levegő interjú közben. Miért utálják az íjászok, ha a nagy svájci vadászhoz mérik őket? — Nagyon egyszerű. Mert Te® szám­szeríjjal lőtt, ez a legkevésbé sem ha­sonlít a mi felszerelésünkre. Sokkal in­kább a légpus­­ásokénak Egyébként olyan biztosan lehet vele célozni is. Két éve a világ­bajnokságon horribilis összegért láttam egy ilyen nyllpuskát. Kétszázöt­ven méterig ,,halálpanttásan” lőtt... — Ha már szóba került, az ezidáig monopol helyzetet élvező nyugatnémet Hoyt-cég lemondott az íjászfelszerelések világpiaci egyeduralmáról és átadta a „hatalmat” az amerikai Eastman-cég­­nek, ami máris új, karbon—alumínium ötvözetű nyilakkal próbálkozik. A hírek szerint ez a nyíl jelentősen gyorsabb és stabilabb a korábbi Hoyt félénél. — Nagyon kiváncsi vagyok rá, ho­gyan repül. Nem lennék­­meglepve, ha a VB-n az amerikaiak már ezzel verse­nyeznének. A dologban csak az a kel­­lemietlem, hogy minden bizonnyal nem dobják piacra egészen az olimpiáig. Ily módon a többi csapat hátrányban lesz. Ráadásul vámtörvényekre hivatkozva a japán Yamaha felszerelésieket sem en­gedik be az Államokba. Na már most, a legutóbbi világbajnokságon a részt­vevők hetven, százaléka használt vala­milyen­ Yamaha f­elszerelést. Nekem például a­z irányzékom Yamaha... Nem tudom hova fog ez vezetni. A cégfelira­tot lektapargatni nyilvánvalóan nem ki­elégítő megoldás. — Hogyan, a nemzetközi szövetség képtelen e diszkriminációnak elejét venni? — Hát? Mindenesetre eléggé tehetet­len ... Ezen a­ világbajnokságon ugyan lesz egy FITA-kongresszus, de ki tudja milyen döntés születik. Túl közel van már a­z olimpiai — Amennyiben mégis megvehetők lesznek az újfajta nyilak, mit gondol, nekünk sikerül-e beszerezni belőle? — Hogy már gondolok, az mellékies, mindenesetre az 1920-as olimpia utáni első olyan olimpián, ahol újra szerepelt az íjászat, Münchenben az amerikai John Williams olyan fém középrészes íjjal nyert, ami egyedüli csak neki volt. Má­jusban tért rá és augusztusban nyert is vele. Nos, ezt a márkát a világ legtöbb táján már egy év múlva használták. Én az 1975-ös VB-re még fa­íjjal utaztam. Csak az év novemberében, jutottam hoz­zá ... Azóta is azt használom. — Az íjászat technikai sportág. Ha nem tévedek a felszerelés szerepe óriási. — Úgy van. — És a pályáé? — i Me­llékes. A távolság mindenütt egyforma. Tatáin az időjárás a­z, ami nem egyformán hat a versenyzőkre. A szeles, b­ökdösős idő az a­m­úgy is lassan lövőket kevésbé sújtja, mint azokrait, akik két-három másodperc alatt enge­dik ki a vesszőt... "Én, ha jó erőben vagyok, nem riadok vissza a rossz idő­től. — Hogyan versenyez általában? Mi­vel foglalkozik? Idegesíti-e az ellenfelek eredménye? — Kisebb versenyeken még csak el­­nézelődik az ember, időnként hátrébb megy az edzőjéhez ... A nagyokon azon­­­ban magára marad, megszűnik a kül­világ, még az is, amit az ellenfél pro­dukál. Semmi értelme azt lesni, hogy állnak. — Mi tudná kihozni mégis a sodrá­ból? — Nem is tudom. Semmi olyasmi, ami zavarna, nem történhet. Azért vannak a rendezők. — Egyébként is nyugodt embernek tartja magát? — Azt mondják... — Melyik versenyére emlékszik visz­­sza a legszívesebben? — Nem az olimpiára. Annál az ötö­dik helynél többre tartom az 1981-es puntalan­ VB-t­, ahol négy-négy japán, amerikai, svéd, orosz „nagyágyú” kö­zött a hetedik lettem. — Melyik szereplésével a legelégedet­lenebb? — Az 1976-os koppenhágai EB-vel. Életem legjobb formájában voltam és erre a helyszínen túltedzettem magam. "Napokon keresztül csak lőttem, lőttem. Akármelyik világnnagyság­­mellé álltam be, jobb voltam nála... Aztán mi­re el­jött a verseny, már nem volt meg az a bizonyos „Lövészéhség”. Fejre álltam. Akkor őt is határoztuk edzőmmel, dr. Mónus Andrással, hogy ilyesfajta baki többet nem fordulhat ellő. — Már a fiai is olyan nagyok, hogy kóstolgatják az íjászatot, ön meddig csinálja? —■ 1957-­ben kezdtem, de egyelőre jó erőben érzem magam. Ez a sport egyéb­ként is az idegekben dől el. Majd vi­gyázok magamra... MORVAI KATALIN Nagy Béla □ 3S

Next