Új Tükör, 1983. július-szeptember (20. évfolyam, 27-39. szám)

1983-07-24 / 30. szám

Legyünk mecénások Egyesek számára túlságosan is ma­gától értetődő, hogy a művészet ki­zárólagos mecénása az állam. Mert az, ha például valaki színházjegyet vesz, még nem nevezhető a színmű­vészet támogatásának, ha tudomásul vesszük azt az újságírók előtt köz­ismert tényt, hogy valamennyi zsöllye- és páholytulajdonos nehezen előkotorászott állami dotációban ré­szesül. Nem ide tartozik ugyan, de elmondom, amit évek óta tudok: ál­lamunk minden megvásárolt tíz de­ka csonthoz húsz deka húst ad, min­den megvásárolt rothadt karalábé­hoz két fonnyadt karalábét ad. És így tovább. De a hús és a karalábé létszükségleti cikk, a művészet, a színház csupán passzió. Ideje lenne a szemléletváltásnak. Mind az egyes állampolgárok, mind az állampolgárokat csoportosító üze­mek, vállalatok részéről... Ideje lenne, hogy az uralkodó osztály tagjai uralkodókhoz méltóan viselkedjenek. Hogyan? ,,A napokban jött a hír, hogy a Bólyi Mezőgazdasági Kombinát ní­­vódíját első alkalommal X. Y., a Pécsi Nemzeti Színház tagja kapta meg.” — Ezt olvastam a Magyar Nemzet valamelyik számában. Vajon „hogyan született meg a díj?” „Tavaly ősszel megkeresett a szín­ház ügyvezető igazgatója és a szak­­szervezeti titkár, hogy szentesítsük a jó viszonyt, s alapítsunk díjat a színház művészeinek.” Most figyeljenek az uralkodó osz­tály tagjai! „Ennek fejében ők évente egyszer ingyenes előadást tartanak a mező­­gazdasági kombinát dolgozói számá­ra. Az ajánlatot elfogadtuk, s négy­ezer forintos díjat hoztunk létre.” Én, mint az uralkodó osztály lusta és rosszul fizetett tagja úgy döntöt­tem, hogy követem a példát és szin­tén nívódíjat hozok létre. Mezőgaz­dasági kombinát sajnos nem vagyok. Még azt sem tudom, hogy mekkora az évi haszna egy mezőgazdasági kombinátnak. Azt sem, hogy mek­kora az évi reprezentációs kerete. De mindegy. Bármelyik magyar színház művészének hajlandó vagyok négy­ezer forintos nívódíjat fizetni, ha a színház ennek fejében évenként egy­szer ingyenes előadást tart nekem és családomnak. Négyezer forintért. Egye fene!... Semmire sem fogom vinni az élet­ben, a könnyelmű természetem miatt. Miből fizetek ki ekkora irdat­lan összeget? Egyáltalán, miből tud így költekezni a kombinát? „— Honnan került a pénz? —” kérdezi az újságíró is. „— Az összeget a szakszervezeti bizottság költségvetéséből kalkulál­tuk ki, tehát főként a tagdíjakból” — mondja a kombinát szakszerve­zeti bizottságának titkára. Akárhogy kalkulálom ki és be, nekem egyéni­leg hátrányos ez az üzlet. Négyezer forint nem kis pénz. A felénél va­lamivel többel már kifizethetném a lakásom egyhónapi költségét... A színház művésze jól jár az én négy­ezer forintommal. De mi hasznom nekem abból az évenként egy ingyen e­lőadásból? Lehet, hogy valami rossz darabot hoznak. Rossz darabot, rossz díszleteket, rossz jelmezeket, rossz színészeket, rossz ügyelőt, rossz dísz­letmunkásokat ... Autóbusszal. Pécs­ről, ide Pestre ... De jöhet Kaposvár is. Olcsó a közlekedés! Államunk amúgy is támogatja a színházakat. Csakhogy négyezer forint mégsem csekélység. Ha én adom. Na, per­sze ... „Már az is kölcsönös előny, hogy a pécsiek az évi egy alkalommal ná­lunk tartott előadás után beszélget­nek a közönséggel.” Erre nem is gondoltam. Színészek­kel amúgy is nagyon szeretek társa­logni. Én ismerem a színészeket, és a színészek ismernek engem. Beszél­getés után elmehetünk a Fészek klubba is, egy kicsit iszogatni. Is­merve színészeim úri természetét, biztosra veszem, hogy fizetik a ceh­­hemet. Már ez is kölcsönös előny . . . Döntöttem. Mecénás leszek. CSÁSZÁR ISTVÁN Ferencről, a Nizzában meghalt La­katos Lászlóról és még tucatjával so­rolhatnám azúrparti hírességeink ne­veit. Jókai mellőzése nem szép do­log, az Adyé pedig, akinek szép „Azúrország” szavát többször is idé­zi az útikönyv, „nagyon fáj...”. Hi­szen ő 27 remek cikket és 6 szép verset szentelt a tájnak, melyről megjegyezte: „idevágytam mindig az azúrtenger sziklás, virágos, suga­ras partjaira”, s ahol 1904-ben oly sok honfitársa volt, hogy még a bor­bélya is megtanult „köszönni és ká­romkodni Árpád nyelvén”. Imádta Napfény-országot, de meglátta árny­oldalait is: „sehol sem fogja el az embert olyan vad szomorúság, mint a gyönyörűséges kis földi paradi­csomiban, hol olyan édes, békítő he­lyet találna a lélek, ha nem vélné hallani még a tengerzúgáson is át az aranynak... a csúfos lármáját”. S még egy sajnálatos hiány: Vence városáról szólván igazán illett vol­na megemlíteni a Károlyi Alapít­ványt. Hála az „elnök úrnak”, illet­ve tevékeny özvegyének, a világ sok szegény fiatalemberének ad otthont, köztük magyaroknak is, ezen a festői helyen, ahol valaha csak kiváltságos gazdagok és befutott hírességek ta­nyázhattak ... B. L. E. ,,Azúrország" — Ady nélkül Már volt alkalmam másutt megbí­rálni a Panoráma útikönyveket amiatt, hogy némileg mostohán bán­nak a külhoni magyar emlékekkel. A legújabb mű, a társaihoz hason­lóan szép képekkel ékes és kecses Provence és a francia Riviéra című kötet mintha valamivel szívesebben említené azokat a magyar vonatko­zású adatokat, amelyeket nem árt tudnia az új mechanizmus által meghajtott autón futó (sőt rohanó!) ifjú magyar turistáknak: szól a ré­gi-régi (és zűrös) kapcsolatunkról az Anjou-korban, egy Nápolyi Johan­na nevű bősz boszorkány árnyéká­ban; örvendetes, hogy szó esik Illyésnek a régusse-i magyar sarjuk­ra vonatkozó meglátásairól és Kis­­faludyról Dragignan ürügyén, Lász­ló Fülöpről a nizzai Chéret Múzeum kapcsán; helyes, hogy beszél a ma­gyar zenészek mentori szerepléséről. A leghosszabb magyar vonatkozású szöveg Vasarelyt köszönti, két he­lyen is (124., illetve 174. old.). Külön öröm, hogy nem feledkezik meg a kalauz a cagnes-i József Attila-em­­léktáb­láról. Sajnálatos viszont, hogy a két má­sik emléktábláról nem esik szó! És­pedig a nizzai Angol Sétányon, 1978- ban felavatott Jókai-tábláról és az 1970-ben leleplezett Ady-tábláról a Szent György szálló falán. Tudom, túlzás lenne, ha számon kérném, hogy miért nem szól a könyvecske mondjuk a Hyéres-ben öngyilkos lett Mednyászky Cézárról, a Cannes-ban elhunyt Justh Zsigmondról, a hosz­­szú évekig Nizzában élt Türr István­ról, a Riviérára menekült Molnár Azért tartózkodunk olyan szívesen a szabad természetben, mert annak nincs véleménye rólunk. (Nietzsche) Kellemetlen Oldalunk Most megadjuk Bécsnek! Olvasom az ötlet ’83 című hetilapot. (Érdemes!) A lapban található egy érdekes interjú az úgynevezett „kongresszusi turizmusról”, az Or­szágos Idegenforgalmi Hivatal egyik főelőadójával. Olvasás közben azon töprengek, van-e túlvilág. — Nyugat-Európa nagyvárosaiban, sőt a környező szocialista országok­ban igen rangos kongresszusi köz­pontok vannak. Lehetünk mi kon­­kurrenciájuk? — Bár még nincs konkrét árkal­kulációnk, az elképzelésünk az, hogy a bécsi kongresszusi központ árai alá menjünk. S mert nagyon közel vagyunk egymáshoz, versenytársat jelenthetünk számukra. Nos, ha van túlvilág, akkor Deák Ferencnek most fülig ér a szája. Mert az interjúban ez is olvasható: ,,— Hogyan nyílt lehetőség erre a jelentős beruházásra? — Az osztrák szállodaépítési hi­telből csíptük le azt a 220 millió schillinget, ami a költségeket fe­dezi.” —­­Ez igen! — gondolja Deák Fe­renc. — Ez még annak az anglus öt­letek iránt fogékony Stefi grófnak, az izgága Lajosnak, de még a min­den hájjal megkent örménynek, Si­­na bárónak se jutott volna eszébe. Kölcsönt kérni a sógoréktól, hogy aztán kitúrjuk őket a kapott pénz­ből a piacról. Ez igen! Mi volt eh­hez képest-'"mi passzív rezisztencia? Csak az a baj... És ettől kezdve a haza bölcse ismét olyan mélabús, mint a Tudományos Akadémia előt­ti szobrán. — ... csak az a baj, hogy ezeknek a XX. század vége felé élő magya­roknak, rengeteg eszük van, csak épp magukhoz való eszük nincs. Mert ha a haza sorsáról volt szó, ak­kor én is megírtam a húsvéti cikke­met, de a zalai birtokom termékei­nek áráról bizony nem fecsegtem volna újdondászoknak ... Ezt mondaná Deák Ferenc. Már, persze, ha van túlvilág. SZÉKELY ANDRÁS HÍRA ZOLTÁN FAGYÖTRÖK Malamburra, Mezopotámia ura, amint regélik, törpe volt. Mert bántotta nagyon a magasság, kivágatta városa minden cédrusát, s a pálmák is sorra kerültek. Fagyűlölő! - mondták róla a népek, s ez nem tetszett neki. Maga is verselt, tudta hogy fák nélkül nincsenek versek. Hogyan legyen hát? összehívta országa minden tudósát, nevelni fát, mely olyan mint a többi, csak éppen nem tud nőni. Mennyi terv, hányféle szer! A pálmát végül egy óriás vitte el: Abi-mulabit, felfedezve valamit, mondjuk, a fagyötrő, törpítő ciánkálit.

Next