Új Tükör, 1983. október-december (20. évfolyam, 40-52. szám)
1983-11-27 / 48. szám
is a librettóval, a mű papírfiguráival? Azért nem egészen előzmény nélkül való a rendezői válasz, hogy mit is kezdhet. Tizenkét évvel a magyarországi bemutató után, 1962-ben az Irodalmi Színpadon láttunk már egy és másban hasonló kezdeményezést (Bárány Tamás: Így írunk mi) — ott azonban nem zavarta jó operettzene a sematizmus torzrajzát. És ezúttal amúgy is árnyaltabb vállalkozásról van szó, ami például a Csárdáskirálynő csak részben rokon esetében néhány éve nem sikerült. A mű nem hagyta magát — „egy az egyben” hatott. Csizmadia Tibor, a fiatal rendező, a szolnoki Szigligeti Színház néhány tehetséges színművésze (mindenekelőtt Egri Kati, továbbá Falvay Klári, Mucsi Zoltán, Téli Márta, Sebestyén Éva és mások), valamint Antal Csaba szcenikus segítségével csaknem egészében megtalálta a megfelelő arányokat a ma jó ízléssel történő traszponálására. Szándékkal nem mondok karikírozást, mert nem egészen ez történt — és éppen ez a jó. Egy bizonyos közönségréteg (korosztály) úgyis karikaturisztikusnak érez számos mozzanatot — a további „kihegyezés” könnyen idétlenségbe csaphatott volna át. (Imitt-amott fenyeget is ilyen veszély — szerencsére azonban csak fenyeget.) Nádor László karmester és zenekara dicséretére legyen: ők nem tesznek (nem is tehetnek) egyebet, mint korrektül játsszák a Dunajevszkij-muzsikát. Általában az énekelni alig tudó színészekkel jobb a helyzet , mert nem próbálkoznak a lehetetlennel: csúnya énekkel diszkvalifikálni egy zenét, dallamot. Sajnos éppen a központi szereplő, Roczkó Zsuzsa és Takács Gyula esik ilyen félreértésbe, s ez a rendezésnek is hibája. Az viszont nem, hogy helyenként maga az anyag, a műfaj, a jelenetezés szerkezete áll ellen a finom szarkazmusnak. Kivált az egyébként csaknem zenétlen harmadik harmadban. (Képünkön: Téli Márta, Nagy Sándor Tamás és Egri Kati) Rajk András díció útját kíséri végig, a bekövetkező szerencsétlenségre, az áldozatok, de még inkább a túlélők tragédiájára irányítva a figyelmet. Katasztrófafilm és lelkiismeret-vizsgálat-film kíván lenni egyszerre. A kétféle alkotóelem azonban nem válik szerves eggyé, sőt külön-külön sem töltik be funkciójukat. A katasztrófafilm típusú alkotásoknak egy nagy „veszélyük” van: a látvány. Ennek milyenségén, azaz a vizuális képzeletnek megfelelő, dokumentumszerűvé varázsolt képsorokon áll vagy bukik az adott film. Ugyanakkor ebben rejlik előnye is. A látvány logikájától rabul ejtett néző cserébe elnézi a történetvezetés kisebb-nagyobb pontatlanságait, csúsztatásait. A Hózuhatag című filmben gyönyörűek a félelmetes hólavináról nagytotálban készült felvételek. Mihelyt viszont a film hősei fel- és lemerülnek a műhógörgetegbe és pirospozsgásan, nagy jajgatásokkal kiássák egymást az odakészített hótömbök alól, a hitelesség kényes vékonyságú fonala szétszakad. Ráadásul lelkiismeretfurdalást is érzünk, hiszen — akaratunk ellenére — képtelenek vagyunk sajnálni a vásznon szenvedő alakokat. A lelkiállapot-vizsgálat bemutatása nem eléggé körüljárható figurák esetében nehézséget okoz. Filmünkben mindenki előtt lepereg élete „mozija”, de csak számukra és nem számunkra fontos mozaikrészletek formájában. Az öt — maradandó sérüléseket szenvedett — túlélő újra végignézi-kínlódja az expedícióról készült mozgófilmet. Ebben a megoldásban jól tükröződik Hriszto Piszkov rendezői bizonytalansága. A dokumentumfelvételekként ismételt képsorok az eredetileg hiányzó egyénítettséget immár műfajilag is indokolhatóan próbálják feleslegessé tenni. A művér a műhavon azonban semmire sem jó, egyik filmhez sem passzol, így tanulságképpen a néző sem mondhat mást, mint az egyik kórházi ápolónő: „Ezek a megszállott alpinisták !”. Gáti Péter HOZUHATAG Színes bolgár film A valóság dramaturgai tehetsége bizonyítottan páratlan. Talán emlékszik az olvasó P. P. Read Életben maradtak című dokumentumregényére. A hajdani bestseller az Andok négyezer méter magas hómezőjén történt repülőgép-katasztrófa megmenekülő túlélőiről szól. Hriszto Piszkov kétrészes filmje hasonló témát dolgoz fel. Egy alpinista expó- KLUTE Színes amerikai film Ismeretlen okból (nyilván csak tévedésből) tizenkét éves késéssel érkezett meg hozzánk ez a krimi, amely helyenként horrorba megy át, máskor mélylélektaninak és társadalminak akar látszani. Érdemes volt ennyit várni rá? Tudja a jó ég. Pompásan indul, majd egy idő után esni kezd, később ismét valamilyen csavarintással felemelkedik kicsit, aztán megint bágyadtabbak a fordulatok, a történet mindinkább kiüresedik, s miközben egyre inkább nyúlik (két teljes órát ülünk érte a moziban), észrevevődnek rajta a mesterséges életben tartás, a bele-beleinjekciózás, az állandó feltupírozás nyomai. Alan J. Pakula ennél lényegesen jobb filmeket is rendezett. Viszont nagy érdeme (Pakulának s az egész filmnek), hogy Jane Fonda csakugyan óriásit játszik benne. (Első Oscar-díját erre kapta.) S két, akkor még pályafutása kezdetén tartó, azóta világsztárrá avanzsált partnere is jó: Donald Sutherland és Roy Scheider. Summázat: a Klute korántsem annyira jó, mint volt a híre és mint amilyen zseniális benne Jane Fonda emberábrázoló ereje, de könnyű szórakozásnak megfelelő, műfajában soha ennél rosszabbat ne lássunk. Barabás Tamás Sieti ajánlat FLOR ASSZONY ÉS KÉT FÉRJE Színes brazil film Hosszú, kényszerű szünet után ismét hallat magáról a brazil filmművészet. Carlos Diegues, Glauber Rocha (A halál Antóniája című filmjét éppen most játsszák a klubhálózatban) és az egykori új hullám, a cinema növő többi jelentős alkotója mellett feltűnt egy tehetséges generáció. Tizuka Yamasakival, a nyáron bemutatott Jöttmentek rendezőjével már megismerkedhettünk. Most Bruno Barreto is bemutatkozik. Méghozzá sikerrel. Igaz, nagyszerű irodalmi alapanyagot választott. Jorge Amado azonos című, nálunk is megjelent regénye szinte filmre kívánkozik. 1943-ban, a karneváli önkívület tetőpontján Vadinho, az életvidám, bohém, szenvedélyes szerencsejátékos, a bordélyházi hölgyek nagy barátja meghal. Az érzékien gyönyörű Flor asszony megsiratja férjét, majd a gyászév leteltével hozzámegy a patikushoz. A patikus talpig úriember: előzékeny, komoly, művelt, tenyerén hordozza feleségét. Csak hát az ágyban nem az „igazi”. Flor oly erősen vágyódik a szerelmi gyönyörökre, az első férjével töltött csodálatos intim együttlétekre, hogy Vadinho visszatér, mint kísértet. Ettől kezdve hármasban élnek. A két férfi kiegészíti egymást. Egyikük nappal „szolgál”, másikuk éjszaka. Flor aszszony elégedett és boldog. Barreto szórakoztató, ám kissé terjengős vígjátékában ügyesen váltogatja a valóságot az abszurddal, a brazil hétköznapok sajátosságait a vad erotikával. Az ízlésesen ábrázolt gyakori szerelmi jelenetek közben a bahiai emberek nyomorúságos, de mindig vidám és színesen kavargó életét is felvillantja. A rendező biztos kézzel vezeti színészeit. Különösen a Flor asszonyt alakító Sonia Braga remekel. Sokoldalúan és érzékletesen mutatja be, hogyan válik egy megalázott és kiszolgáltatott aszszonyból az életét maga irányító, a férfiak fölött uralkodó, határozott nő. Hollós László melyikében már operaszínpadon is láthattuk (Rosina, Hamupipőke, Sextus), a közelmúltban sugárzott tévés műsora pedig alkalmat adott arra, hogy Cherubin, Dorabella és Leonóra (A kegyencnő) jelmezében is találkozhassunk vele. Akkori rövid nyilatkozata rávilágított a művésznő egyik fontos műhelytitkára is: kiderült, hogy Hamari nem tartja magát drámai karakterű énekesnek, tehát nem átütő hangerőre törekszik, hanem a szólam pontos kidolgozására, a fekvések abszolút kiegyenlítettségére, a díszítések könnyed, tökéletesen csiszolt megoldására. Ritka szerencse, hogy valakiben a tehetség és a muzikalitás ilyen kiváló önismerettel és ennyire következetes önkontrollal egészüljön ki; a hosszú távú pályafutásnak ez a fajta megalapozottság az egyik fő ismérve. Elbűvölő eleganciával és finomsággal szólalnak meg a lemezen a legnyaktörőbb koloratúrák is, de soha nem öncélú virtuozitással. Hamari kivételes előadóművészete mindig a zenei szépségekre hívja fel figyelmünket a kifejezés árnyaltságával, a frázisok gyönyörű ívű építkezésével, a dinamika változatos alkalmazásával. Fiatal operaénekeseinknek talán elsősorban szakmai tanulmány lehet ez a kiadvány — nekünk, a közönségnek viszont őszinte élvezet és élmény: egy jelentős művészegyéniség vonzó portréja. (Hungaroton) Herényi Mária Hanglemez HAMARI JÚLIA ÁRIALEMEZE A világhírű énekesnő legújabb Hungaroton-felvétele — a Lukács Ervin vezényelte Operazenekar közreműködésével — felhőtlen örömet szerez a hallgatónak. Mozart, Rossini és Donizetti műveiben az alkatához és ízléséhez talán legközelebb álló áriák előadásával pompás produkciót nyújt Hamari Júlia. E szerepek né PÓCS PÉTER PLAKÁTJAI Ferencvárosi Pincetárlat Pócs Péter azok közé a hetvenes évek legvégén induló tehetséges fiatal grafikusok és plakáttervezők közé tartozik, akiknek meghatározó élményük és elsődleges kifejezőeszközük a fotó. A magyar plakátművészetet a hetvenes évtized közepén valósággal megújította néhány fiatal alkotó: Schmal Károly, Pinczehelyi Sándor, Kemény György. Közéjük sorolható a néhány évvel később induló Pócs Péter is. Főleg képzőművészeti és színházi plakátokat készít. Művészetének az a titka, hogy a témára utaló vizuális elemekkel előre tudja érzékeltetni azt, ami a kiállítóteremben vagy a színpadon történik. Nézzünk egy konkrét példát. Az Úri muri plakátján egy hegedűkulcs fejű férfit ábrázol, kiemelve a hegedűn elpattanó húrt. E szürreális kompozíció előrevetíti a Móricz által oly kitűnően □ 3