Új Tükör, 1983. október-december (20. évfolyam, 40-52. szám)

1983-11-20 / 47. szám

Széljegyzet hét festményhez N­incs ember Magyarországon, aki ne tudná: egy novemberi hajnalon betörők jártak a Szépművészeti Múzeumban, s elvit­tek hét képet a­­Régi Képtár néven ismert gyűjtemény részből. Kicsiny méretű képeket, akkorákat, hogy a keretből zsilettel kivágva könnyen el lehessen őket rejteni kabát alatt vagy épp egy aktatáskában. Lehet, hogy nemsokára módunk lesz írni a történet kriminalisztikai részleteiről — ki tette, kinek a felbújtására, ho­gyan történt stb. —, egyelőre csak arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a betörőket nem csupán a mé­retek praktikus mivolta vezette. Mert nem egyszerűen az történt, hogy elvittek hét művet a körülbelül kétezer régi festmény közül, hanem, ha szabad így fogalmazni, a hozzáér­tő pengeforgatók részben a legszebb mazsolaszemeket lopták ki a ka­lácsból. Kezdjük azzal a képpel, amelynek eltűnését valamivel később fedezték fel: a Férfiképmással, amelyet a Ré­gi Képtár katalógusa szerint Gior­gione utánzója készített. Utánzó — ez nem is cseng valami szépen. Csak egy utánzó... Igen ám, de egy négy évszázad előtti utánzó akkor is fi­gyelemre méltó művészettörténeti érdekesség, ha tehetsége csupán egy másik mű reprodukálásában merül ki. Ez esetben azonban a férfi, aki­nek képmását elvitték, maga Gior­gione, akinek neve nem véletlenül végződik az olasz nyelv „nagyító képzőjével”, valóban százada nagy­jai közé tartozott! Giorgionéhoz hasonlóan velencei és XVI. századi mester volt Jacopo Robusti, ismertebb nevén Tintoretto is, akinek két portréja tűnt el: egy Férfiképmás és egy Női képmás. Mindkettő alighanem a bécsi udvari gyűjteményekből került Pozsonyon keresztül Budára, majd 1848-ban a Magyar Nemzeti Múzeumba, végül innen a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe. Finoman megfestett, dús színvilágú reneszánsz művek ezek, hozzájuk hasonló a leghíre­sebb aukciókon is alig kerül kala­pács alá, s akkor is dollárszázezre­kért vagy még többért kel el. Velencében született a XVIII. szá­zadi Giovanni Battista Tiepolo is, akinek azt a képét hiányolhatjuk, amely Máriát ábrázolja hat szent társaságában (közülük József és As­sisi Szent Ferenc ismertebbek ná­lunk). Az Egyiptomba való menekü­lés közben megpihent Szent Csalá­dot pedig Giovanni Battista Tiepolo fia, Giovanni Domenico Tiepolo fes­tette. Ám amiért „ez a műkincsrablás a legnagyobbak közé tartozik” — dr. Garas Klára főigazgató nyilatkoza­ta szerint —, az a két Raffaello-kép eltűnése. Mindkettő az 1871-ben megvásárolt Esterházy-gyűjtemény­­ből, a képtár egyik fő forrásából származik. Az ifjú képmása hű tük­re a pályáját kezdő perugiai Raffa­­ello Santi zsenialitásának, derűs pi­rosaival, ragyogó kékjeivel, a művelt ifjú — talán egy humanista tudós vagy egy fiatal bíbornok — szemé­nek merész pillantásával. Az Ester­­házy-Madonna pedig nemrégiben szerepelt címlapunkon mint Raffa­­ello egyik igen jelentős festménye, amely befejezetlenségében is hirdeti a reneszánsz kompozícióteremtés nagyvonalúságát, s a raffaellói szín­világ üdeségét. Valaha egy pápa ajándékozta a képet egy császárnak s az udvari gyűjteményből került a híres Kaunitz herceg tulajdonába. Raffaello műveiből ma már a pápa se ajándékoz — ritkábbak és érté­kesebbek, mint a császárnék. És ez a tenyérnyinél alig nagyobb fatáb­la most valamilyen rejtekhelyen la­pul. Értéke? A szó legszorosabb ér­telmében felbecsülhetetlen. Hiszen csak árverésen derülhetne ki, meny­nyit adnak érte, de ki merné árve­­reztetni? Alighanem ez a kis fest­mény a méreteihez képest legérté­kesebb tárgy, amit ebben az ország­ban valaha is eltulajdonítottak — sokkal többet ér, mintha színarany­ból volna. SZÉKELY ANDRÁS címlapunk képei Bl. 1. Raffaello Santi: Esterházy-Madonna Bl. 2. Giovanni Domenico Tiepolo: A pihenő Szent Család Bl. 3. Raffaello Santi: Ifjú képmása B4. 1. Jacopo Robusti (Tintoretto): Férfiképmás B4. 2. Giovanni Battista Tiepolo: Mária hat szenttel B4. 3. Giorgione utánzója: Férfiképmás B4. 4. Jacopo Robusti (Tintoretto): Női képmás CORVINA ARCHÍVUM (SCHILLER ALFRÉD ÉS SZELÉNYI KÁROLY) REPRODUKCIÓI 84.1 B4 2. 81.1 64.3. B4.4. 51.2. B13. 26 □ Magyarország bemutatkozik A napilapok beszámoltak a Köpeczi Béla művelődési mi­niszter által vezetett delegáció párizsi látogatásához fűződő egyhe­tes eseménysorozatról, nemigen ad­tak hírt azonban a „hátországban” három hónapon át zajló magyar „had­műveletekről”. Picardiában, Észak- Franciaországnak a La Manche-csa­torna által határolt vidékén ugyan­is az ifjúsági és művelődési házak területi szövetségének szervezésében szeptember elejétől november végé­ig a magyar kultúra különböző te­rületeivel ismerkedhetnek meg az érdeklődők, amint erről a gazdagon illusztrált 24 oldalas programfüzet részletesen tudósít. A Budapesti Mo­dern Rézfúvósegyüttes öt, a Kodály Vonósnégyes két koncerttel szerepel, a Délibáb együttes tizenötször, a Bocskai népi táncegyüttes tizenki­lencszer lép fel, az Astra bábegyüt­tes és Kecskés András pantomim­­művész szintén több mint egy tu­catszor, és Somme megye székhe­lyén, a világ egyik legszebb gótikus katedrálisával büszkélkedő Amiens­­en kívül több kisebb-nagyobb város­ban is. Jancsó Miklós, Szabó István, Kovács András, Gyarmathy Lívia, Bacsó Péter, Gál István, Rózsa Já­nos, Mészáros Márta és Dargay Atti­la filmjei, Korniss Péter és Katona István fotói és a magyar textilművé­szetet bemutató kiállítás is több vá­rosban látható. Szerencsére a picardiai anima­­teurök, azaz a közművelődést való­ban lelkesen animáló szakemberek, élükön Jean Foucault-val, nem fe­ledkeztek meg a nehezebben expor­tálható irodalomról sem. Április ele­jén levelet kaptam Jean-François Lavallardtól és feleségétől, Marie- Josétól, a Centre d’Action Poétique de la Somme, amolyan megyei író­­szövetség vezetőitől, akik egyben a POÉVIE (azaz Költészet és Élet) című, háromhatonként megjelenő folyóirat szerkesztői is, s felkértek, hogy működjem közre a lap magyar számának összeállításában s ve­gyék részt október 17-től a magyar költészet hetén Rába György, Som­lyó György és Tímár György kollé­gáimmal együtt. A POÉVNE, ame­lyet a francia kulturális minisztéri­um támogat, Vola­ de Hongrie, azaz Magyarország hangja címmel ezer példányban negyven magyar költő több mint száz versét adta közre franciául Anne-Marie de Backer, André Doms, Lorand Gáspár, Claire- Anne Magnes, Jean Muno, Maurice Regnault, Bernard Vargaftig, illetve Fázsy Anikó, Pödör László és Tímár György fordításában, hármat pedig — Rába Györgytől kettőt, e sorok írójától egyet — magyarul is, hogy a költészet iránt érdeklődő olvasó képet kaphasson magáról a magyar nyelvről is. A számunkra szokatlan, de tetszetős és figyelmet ébresztő küllemű — halványlila papíron kék­kel nyomott — folyóiratot Kondor Béla öt grafikája díszíti s a francia olvasó számára írott rövid beveze­tőmben a mindenki által ismert Bar­tók magyarságának és egyetemessé­gének példájára hivatkozva próbá­lom meg felvázolni a sajnos még mindig ismeretlen magyar költészet erővonalait. S ezt tettük meghívóink jóvoltából élőszóval is a Malraux kulurális minisztersége alatt épült impozáns amiens-i művelődési ház­ban, október 18-án és 21-én, Béran­­ger szülővárosában, Péronne-ban, a róla elnevezett gimnáziumban, Con­­ty körzeti általános iskolájában, ahová huszonhat apró faluból hord­ják busszal a gyerekeket, Albert-ben és ismét Amiens-ben, Boiron tanár úr iskolájában, aki magyar nyelvé­szetből doktorált. A költészetre fo­gékony iskolások és a felnőtt közön­ség a magyar nyelv természetét fir­tató általános kérdésektől egy-egy versünk születésének legszemélye­sebb indítékait feszegető érdeklődé­sével tisztelt meg bennünket, s az „actio poetica” hatékonyságához pla­kátok, újsághírek, egyenes adásban közvetített rádióinterjúk, Petőfi, Ady, sőt a résztvevők verseihez ké­szült gyerekrajzok s egy-egy rövid versünknek a helyszínen, kis kézi sajtóval történő kinyomtatása járult hozzá. Miért éppen Magyarország? — kérdezi Marie-José és Jean-Fran­­çois Lavallard, két fáradhatatlan íróbarátunk a magyar különszám utószavában. S így felelnek a bizo­nyára sokakban felmerülő kérdés­re: „hogy jobban megismerjük a magyar kultúra kincseit, a költé­szetet is, annál is inkább, mert az a magyar kultúra és a magyar lélek egyik legfőbb megnyilvánulási for­mája. Azt reméljük, hogy túl a sze­mélyes találkozásokon, ez a Magyar­­ország hangja megőrzi az eszmecse­rék nyomát s tanúskodik — ha ne­tán szükség volna rá — a költészet folytonosságáról". TÓTH ÉVA

Next