Új Tükör, 1983. október-december (20. évfolyam, 40-52. szám)
1983-11-20 / 47. szám
Széljegyzet hét festményhez Nincs ember Magyarországon, aki ne tudná: egy novemberi hajnalon betörők jártak a Szépművészeti Múzeumban, s elvittek hét képet aRégi Képtár néven ismert gyűjtemény részből. Kicsiny méretű képeket, akkorákat, hogy a keretből zsilettel kivágva könnyen el lehessen őket rejteni kabát alatt vagy épp egy aktatáskában. Lehet, hogy nemsokára módunk lesz írni a történet kriminalisztikai részleteiről — ki tette, kinek a felbújtására, hogyan történt stb. —, egyelőre csak arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a betörőket nem csupán a méretek praktikus mivolta vezette. Mert nem egyszerűen az történt, hogy elvittek hét művet a körülbelül kétezer régi festmény közül, hanem, ha szabad így fogalmazni, a hozzáértő pengeforgatók részben a legszebb mazsolaszemeket lopták ki a kalácsból. Kezdjük azzal a képpel, amelynek eltűnését valamivel később fedezték fel: a Férfiképmással, amelyet a Régi Képtár katalógusa szerint Giorgione utánzója készített. Utánzó — ez nem is cseng valami szépen. Csak egy utánzó... Igen ám, de egy négy évszázad előtti utánzó akkor is figyelemre méltó művészettörténeti érdekesség, ha tehetsége csupán egy másik mű reprodukálásában merül ki. Ez esetben azonban a férfi, akinek képmását elvitték, maga Giorgione, akinek neve nem véletlenül végződik az olasz nyelv „nagyító képzőjével”, valóban százada nagyjai közé tartozott! Giorgionéhoz hasonlóan velencei és XVI. századi mester volt Jacopo Robusti, ismertebb nevén Tintoretto is, akinek két portréja tűnt el: egy Férfiképmás és egy Női képmás. Mindkettő alighanem a bécsi udvari gyűjteményekből került Pozsonyon keresztül Budára, majd 1848-ban a Magyar Nemzeti Múzeumba, végül innen a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe. Finoman megfestett, dús színvilágú reneszánsz művek ezek, hozzájuk hasonló a leghíresebb aukciókon is alig kerül kalapács alá, s akkor is dollárszázezrekért vagy még többért kel el. Velencében született a XVIII. századi Giovanni Battista Tiepolo is, akinek azt a képét hiányolhatjuk, amely Máriát ábrázolja hat szent társaságában (közülük József és Assisi Szent Ferenc ismertebbek nálunk). Az Egyiptomba való menekülés közben megpihent Szent Családot pedig Giovanni Battista Tiepolo fia, Giovanni Domenico Tiepolo festette. Ám amiért „ez a műkincsrablás a legnagyobbak közé tartozik” — dr. Garas Klára főigazgató nyilatkozata szerint —, az a két Raffaello-kép eltűnése. Mindkettő az 1871-ben megvásárolt Esterházy-gyűjteményből, a képtár egyik fő forrásából származik. Az ifjú képmása hű tükre a pályáját kezdő perugiai Raffaello Santi zsenialitásának, derűs pirosaival, ragyogó kékjeivel, a művelt ifjú — talán egy humanista tudós vagy egy fiatal bíbornok — szemének merész pillantásával. Az Esterházy-Madonna pedig nemrégiben szerepelt címlapunkon mint Raffaello egyik igen jelentős festménye, amely befejezetlenségében is hirdeti a reneszánsz kompozícióteremtés nagyvonalúságát, s a raffaellói színvilág üdeségét. Valaha egy pápa ajándékozta a képet egy császárnak s az udvari gyűjteményből került a híres Kaunitz herceg tulajdonába. Raffaello műveiből ma már a pápa se ajándékoz — ritkábbak és értékesebbek, mint a császárnék. És ez a tenyérnyinél alig nagyobb fatábla most valamilyen rejtekhelyen lapul. Értéke? A szó legszorosabb értelmében felbecsülhetetlen. Hiszen csak árverésen derülhetne ki, menynyit adnak érte, de ki merné árvereztetni? Alighanem ez a kis festmény a méreteihez képest legértékesebb tárgy, amit ebben az országban valaha is eltulajdonítottak — sokkal többet ér, mintha színaranyból volna. SZÉKELY ANDRÁS címlapunk képei Bl. 1. Raffaello Santi: Esterházy-Madonna Bl. 2. Giovanni Domenico Tiepolo: A pihenő Szent Család Bl. 3. Raffaello Santi: Ifjú képmása B4. 1. Jacopo Robusti (Tintoretto): Férfiképmás B4. 2. Giovanni Battista Tiepolo: Mária hat szenttel B4. 3. Giorgione utánzója: Férfiképmás B4. 4. Jacopo Robusti (Tintoretto): Női képmás CORVINA ARCHÍVUM (SCHILLER ALFRÉD ÉS SZELÉNYI KÁROLY) REPRODUKCIÓI 84.1 B4 2. 81.1 64.3. B4.4. 51.2. B13. 26 □ Magyarország bemutatkozik A napilapok beszámoltak a Köpeczi Béla művelődési miniszter által vezetett delegáció párizsi látogatásához fűződő egyhetes eseménysorozatról, nemigen adtak hírt azonban a „hátországban” három hónapon át zajló magyar „hadműveletekről”. Picardiában, Észak- Franciaországnak a La Manche-csatorna által határolt vidékén ugyanis az ifjúsági és művelődési házak területi szövetségének szervezésében szeptember elejétől november végéig a magyar kultúra különböző területeivel ismerkedhetnek meg az érdeklődők, amint erről a gazdagon illusztrált 24 oldalas programfüzet részletesen tudósít. A Budapesti Modern Rézfúvósegyüttes öt, a Kodály Vonósnégyes két koncerttel szerepel, a Délibáb együttes tizenötször, a Bocskai népi táncegyüttes tizenkilencszer lép fel, az Astra bábegyüttes és Kecskés András pantomimművész szintén több mint egy tucatszor, és Somme megye székhelyén, a világ egyik legszebb gótikus katedrálisával büszkélkedő Amiensen kívül több kisebb-nagyobb városban is. Jancsó Miklós, Szabó István, Kovács András, Gyarmathy Lívia, Bacsó Péter, Gál István, Rózsa János, Mészáros Márta és Dargay Attila filmjei, Korniss Péter és Katona István fotói és a magyar textilművészetet bemutató kiállítás is több városban látható. Szerencsére a picardiai animateurök, azaz a közművelődést valóban lelkesen animáló szakemberek, élükön Jean Foucault-val, nem feledkeztek meg a nehezebben exportálható irodalomról sem. Április elején levelet kaptam Jean-François Lavallardtól és feleségétől, Marie- Josétól, a Centre d’Action Poétique de la Somme, amolyan megyei írószövetség vezetőitől, akik egyben a POÉVIE (azaz Költészet és Élet) című, háromhatonként megjelenő folyóirat szerkesztői is, s felkértek, hogy működjem közre a lap magyar számának összeállításában s vegyék részt október 17-től a magyar költészet hetén Rába György, Somlyó György és Tímár György kollégáimmal együtt. A POÉVNE, amelyet a francia kulturális minisztérium támogat, Vola de Hongrie, azaz Magyarország hangja címmel ezer példányban negyven magyar költő több mint száz versét adta közre franciául Anne-Marie de Backer, André Doms, Lorand Gáspár, Claire- Anne Magnes, Jean Muno, Maurice Regnault, Bernard Vargaftig, illetve Fázsy Anikó, Pödör László és Tímár György fordításában, hármat pedig — Rába Györgytől kettőt, e sorok írójától egyet — magyarul is, hogy a költészet iránt érdeklődő olvasó képet kaphasson magáról a magyar nyelvről is. A számunkra szokatlan, de tetszetős és figyelmet ébresztő küllemű — halványlila papíron kékkel nyomott — folyóiratot Kondor Béla öt grafikája díszíti s a francia olvasó számára írott rövid bevezetőmben a mindenki által ismert Bartók magyarságának és egyetemességének példájára hivatkozva próbálom meg felvázolni a sajnos még mindig ismeretlen magyar költészet erővonalait. S ezt tettük meghívóink jóvoltából élőszóval is a Malraux kulurális minisztersége alatt épült impozáns amiens-i művelődési házban, október 18-án és 21-én, Béranger szülővárosában, Péronne-ban, a róla elnevezett gimnáziumban, Conty körzeti általános iskolájában, ahová huszonhat apró faluból hordják busszal a gyerekeket, Albert-ben és ismét Amiens-ben, Boiron tanár úr iskolájában, aki magyar nyelvészetből doktorált. A költészetre fogékony iskolások és a felnőtt közönség a magyar nyelv természetét firtató általános kérdésektől egy-egy versünk születésének legszemélyesebb indítékait feszegető érdeklődésével tisztelt meg bennünket, s az „actio poetica” hatékonyságához plakátok, újsághírek, egyenes adásban közvetített rádióinterjúk, Petőfi, Ady, sőt a résztvevők verseihez készült gyerekrajzok s egy-egy rövid versünknek a helyszínen, kis kézi sajtóval történő kinyomtatása járult hozzá. Miért éppen Magyarország? — kérdezi Marie-José és Jean-François Lavallard, két fáradhatatlan íróbarátunk a magyar különszám utószavában. S így felelnek a bizonyára sokakban felmerülő kérdésre: „hogy jobban megismerjük a magyar kultúra kincseit, a költészetet is, annál is inkább, mert az a magyar kultúra és a magyar lélek egyik legfőbb megnyilvánulási formája. Azt reméljük, hogy túl a személyes találkozásokon, ez a Magyarország hangja megőrzi az eszmecserék nyomát s tanúskodik — ha netán szükség volna rá — a költészet folytonosságáról". TÓTH ÉVA