Új Tükör, 1984. január-március (21. évfolyam, 1-13. szám)

1984-01-15 / 3. szám

tő edző lett. Milyen elkép­zelésekkel, tervekkel vágott neki az új munkának? — Azt gondoltam, nem­csak az a rutin oknyomozás zajlik le a magyar atlétiká­ban, hogy ha valami nem megy, leváltjuk a „főnököt". Azt hittem, hogy a sportág helyzetének felmérése után a körülmények is változnak, vagy legalább változtatha­tók ... Most már tudom, a MASZ apparátusának fel­adatköre, szerepe 1969 óta változatlan, csak a szemé­lyek mások ... — Ez azt jelenti, hogy mindegy, ki ül a székben? CSÚCSTERMÉS Tavaly 12 számban dőlt meg a felnőtt országos csúcs. Hogy melyekben? Férfiak. 100 m: 10.26 Kiss Ferenc (Csepel). 400 m: 46.02 Vasvári Sándor (NYVSSC). 3000 m: 7:47.4 K. Szabó Gá­bor (DMVSC). 3000 m aka­dály: 8:26.13 Markó Gábor (Bp. Honvéd). 110 m gát: 13.49 Bakos György (V. Dózsa). 4X100 m: 38.87 válogatott (Kiss F., Nagy I., Babály, Tatár). 4X400 m: 3:04.95 vá­logatott (Menczer, Paróczai, Vasvári, Újhelyi). Távol: 824 Szalma László (Vasas). Nők. Maratoni: 2:36.22 Sza­bó Karolina (Csepel). 100 m gát: 13.16 Siska Xénia (Va­sas). Magas: 197 Juha Olga (Vasas). Távol: 681 Vanyek Zsuzsa (Építők). AZ OLIMPIAI A KERET Csupán öten alkotják azt a csapatot, amelyiknek az olimpiai szereplése nincs konkrét eredményhez kötve. Ők azok, akik már 1983-ban biztosították helyüket a Los Angelesbe tartó repülőgépre. (Amennyiben egy esetleges sérülés közbe nem szól.) Íme a névsor: Juha Olga (Vasas, magas­­ugró), Sterk Katalin (TBSC, magasugró), Szalma László (Vasas, távolugró), Bakos György (II. Dózsa, 110 m gát) és Bakosi Béla (NYVSSC, hármasugró). — Majdnem azt monda­nám, nem számít, kik a ve­zetők. Sajnos ... Megmagya­rázom. Egy kapitalista üzem­ben a tulajdonos azt mond­ja: „nekem ez kell, ennyit fizetek érte, s ha nem megy, akkor viszlát”. Nos, minket ugyan az OTSH fizet, de közvetlenül nem­­ vagyunk érdekelve a munkában. Az egyesületek kasszájába vi­szont alig folyik be központi pénz. Ebből következik, hogy mi a szövetségből maximum csak kérhetünk a kluboktól. Amit tehetünk, nem több, mint az élvonal fejlődésé­nek nem biztosítása, csak támogatása. S ha a MASZ társadalmi vezetése nem len­ne ilyen erős, még ez sem menne ... Elkeserít, ha ar­ra gondolok, hogy a mint­egy 120—140 tehetséges fel­nőtt, utánpótláskorú atlétá­ból mi csak 23-mal foglalko­zunk. Erre mondja a felső vezetés, a többi az egyesüle­tek dolga. De hát a klubok, ha megszakadnak, se tudnak érdemben foglalkozni, tisz­telet a kivételnek, a legte­hetségesebbekkel. Központi felkészülés kellene, külön­ben négy év múlva újra le lehet írni, hogy már megint vékony az élvonal, nincs háttér, satöbbi. Mi meg szé­pen tudomásul vesszük, hogy X. abbahagyta, Y. lesérült, Z. nem tud előrelépni. * — Ami a sikereinket illeti, időnként mintha azok kife­jezetten a szerencse művei lennének. — Meglehet. Az élsport világszinten csupa kockázat. Semmilyen biztosíték nincs arra, hogy a legtökéletesebb, tudományos alaposságú fel­készülést nem teszi-e tönk­re egy rossz időpontban ka­pott influenza, uram bocsá' egy hasmenés. A sport koc­ját, s a valószínű­ségszámítás törvénye szerint a kockázat akkor a legki­sebb, ha minden tehetséget tűzben tartunk. Kifejezetten rossznak tartom azt a gya­korlatot, hogy csak az ké­szüljön az olimpiára, erre vagy arra a világversenyre, aki esélyes. Mert ugyan ki az esélyes? Aki tavaly he­lyezett volt? — Hát, mindenesetre esé­lyesebb az, aki már produ­kált. És egy ilyen gazdasági helyzetben, amikor nincs pénz ... — Ez az, ami nem igaz! A magyar világsikerekre több pénz van, mint gondol­nánk. Csak azokat az össze­geket kellene átcsoportosíta­ni, ami harmadosztályú gye­rekekre, tehetségtelen ed­zőkre elfolyik . . . Halálosan bosszant, amikor Tatán egyesületi költségen edző nélkül ténfergő harmatgyen­találok... a szerencsére, én inkább azt mondanám, hogy sikereink már jó ideje azon állnak vagy buknak, hogy van-e egy-két „őrült”, elszánt és tehetséges gyerek és ez összetalálkozik-e egy­két hasonló tulajdonságok­kal rendelkező edzővel. A kirívó eredmények, Szalma, Tuha, Bakos csúcsa az atlé­ta és az edző külön ügye. Nem én, nem a főtitkár, nem az OTSH veszi át a sportolót, amikor az éppen összeroskad a súlyzó alatt, hogy feláll­jon és folytassa az edzést, az agóniát, hanem az edzője. Legyünk őszinték, a magyar atlétika világszín­vonalú eredményei nem azon múlnak, hogy mi ho­gyan szerveztük, ellenőriz­tük, irányítottuk. Azon eset­leg már igen, hogy hogyan ösztönöztük ... — Kesergéseiből arra kö­vetkeztetek, hogy nem áll­hat messze a felmondástól. •— Hát igen. Időnként olyan hiábavalónak érzem a munkámat. Olyankor azt gondolom, olyan területen kellene dolgoznom, ahol köz­vetlen kapcsolatban lehet­nék a teljesítményfokozás­sal. Amíg edző voltam, a gyerekkel az történt, amit akartam. Míg így, vezető edzőként?... De hát belá­tom, az olimpiai felkészü­lést végig kell asszisztálnom. Amennyire mellékes időn­ként egy vezető edző szemé­lye, olyan vihart tud kavar­ni a távozása. — Őszintén, mit várhat a közönség a magyar atléták olimpiai szereplésétől? — Érmekben kár lenne gondolkoznunk, de helyezé­sekben miért ne. December óta, amikor az első olimpiai edzőtábor volt, valamennyi élversenyző soha nem ta­pasztalt elszántsággal dolgo­zik. Hiszek abban, hogy elő­relépünk. — De hisz’ egész idáig csak arról beszéltünk, mi minden rossz a magyar at­létikában! — Az igaz, de én akkor is bízom az előrelépésben. Még ebben az élvonalban is több lehetőség van. MORVAI KATALIN Szalma László Bakosi Béla NÉMETH FERENC (MTI) FELVÉTELEI

Next