Új Tükör, 1984. január-március (21. évfolyam, 1-13. szám)
1984-01-29 / 5. szám
A haja már ezüstös, de a szeme még mindig fiatalosan csillog. Már nem üti vissza a háló túlfeléről a bolyhos, jó szagú labdát, de még mindig él-hal a teniszért. Bölcs, kedves és jóságos. Igen, ő az, Körmöczi Zsuzsa. Aki 1958-ban csupán egyetlen mérkőzést vesztett, és a párizsi nem hivatalos világbajnokság megnyerése után a második helyen állt a világranglistán; aki ötször nyert főiskolai világbajnokságot és tizennyolcszor szerzett itthon bajnoki babért; aki 1964- ben egyik napról a másikra képes volt lemondani a teniszről; aki a női szövetségi kapitányi tisztségét is feladta 1970-ben, mert nem szereti, nem tudja megalkuvással végezni a dolgait, s aki tizenkét évi „hallgatás" után mégis visszatért a teniszhez. Másfél éve a Vasas SC szakosztályvezetője. A sport sok mindenre megtanított, többek között arra is, hogy a vereséget is tudni kell elviselni. Szövetségi kapitányságom alatt személyi okokból nem ment igazán a munka, márpedig én félig-meddig semmit sem tudok csinálni. Ki kellett hát lépnem a körből, ha nagyon fájt is... Az ember úgy van ezzel, mint a szerelemmel. Ha már elromlott, megszakadt valami, ki kell lépni. — Kilencéves korától imádta a teniszt, és most azt akarja mondani, hogy csak azért, mert valaki vagy valakik akadályozták, hátat fordított neki? — Igen. Megtanultam egyik pillanatról a másikra lemondani bármiről. Ne felejtse, mi a háború, a deportálások, az üldözések közben nőttünk fel... Hátat fordítottam. Bár minden sort elolvastam a teniszről, s ha valami rendkívüli mérkőzést játszottak itthon, megnéztem Néhány, évvel ezelőtt mesélték, hogy a kis Temesvári egészen ügyesen játszik. Kimentem a Dózsa-pályára, csak hogy megnézzem, igaz-e. Igaz volt. — Menjünk vissza egy kicsit az időben. Az 1958. június 1-i sportlap címoldalán Körmöczi ragyogó sikere Párizsban címmel lelkes tudósítás olvasható. „Elképzelhetik, hogy milyen boldog vagyok ... Győzelmem azonban szerintem nem a véletlen műve. Nagyon sok és céltudatos munka van abban, hogy most álmaim egyik legszebbike valóra válhatott.” Ezt nyilatkozta. — Hiába voltam jó korábban, az angol Bloomer elleni 6:4, 1:6, 6:2-es győzelmemet a világsajtó meglepetésnek könyvelte el. Itthon sem gondolták, hogy győzhetek . . . Tényleg nagyon boldog voltam. De a „céltudatos munka” kifejezés nem tőlem származik. Számomra az edzés sohasem volt munka, se áldozat, se kínszenvedés. Én imádtam edzeni. Boldog voltam, hogy játszhatok, és mindig keményen, komolyan játszottam ... Leginkább az edzőmmel, Somogyi Józseffel szerettem tréningezni, s azt hiszem, ideális tanítvány voltam azzal az aprócska hibával, hogy sohasem akartam abbahagyni az edzést „Még két labdát” — mondtam mindig neki... Nagyon szerettem őt. Manapság talán az a baj, hogy nincs az edzők és a versenyzők közt baráti kapcsolat, s az edzések is amolyan favágás jelleget öltenek. — Talán, mert felgyorsult az élet. A mai tenisz nem évi négy-öt nagy versenyből áll, mint valaha, hanem sokkal többől. Utazások, pénz, siker. Ha valaki jól játszik, ez mind „bejön”. Mellesleg nem tartja igazságtalannak a sorstól, hogy nem ebben az új világban vált nagy teniszezővé? — Boldog vagyok, hogy egyáltalán valamikor jó voltam, és boldog vagyok, hogy ma van egy Temesvári Andrea, akinek az útján csupa tövis nélküli rózsa hever. — De ha mégis, ha most lehetne nagy teniszező... — Nem hiszem, hogy menne. Az örökös utazgatás, versenyzés, a felkészülés nélküli meccsek — nem az én világom. Emlékszem, életem leghosszabb túrája hat hétig tartott. Az Egyesült Államokban játszottam, de azt hittem, hogy beledöglök. Úgy hiányzott az otthon, a család, és ne nevessen ki, a haza... Számomra az elutazás mindig lelki tortúra. — Ki volt a legnagyobb ellenfele? — Inkább azt mondanám, ki ellen nem szerettem játszani. A csehszlovák Suková ellen. Pedig jóban voltunk, csak éppen nem szerettem a stílusát. A versenyeken azon rimánkodtam, hogy a másik ágra kerüljek. Nem babonából. Egyszerűen nehéz volt tele játszani. Kellemetlenül, furcsán mozgott, arra ment, hogy elaltasson, és nagyon szívós volt Még ha könnyen vertem, az is nehezemre esett. — Azt mondta, legjobban az edzőjével szeretett teniszezni. A külföldi meccsek alatt azonban ő ritkán volt jelen. Olyankor kivel edzett? — A legszívesebben Margaret Courttal. Ő már nagy versenyző volt, jobb mint én, főleg fapályán, de szeretett velem játszani. Volt köztünk egy ki nem mondott megállapodás, ha nem láttak minket, én mindig a gyengéjére játszottam, hadd gyakoroljon, de ha valaki a pályához közeledett, azonnal váltottam. Kifelé csak a legjobb formánkat mutattuk ... — Ez nagyon fair volt. — A tenisz tisztességes játék. — Volt... Manapság a meccseken például ritkán adják meg a játékosok egymásnak a labdát. — Ez igaz. — Ön mindig megadta? — Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy mindig. Előfordult, ha olyan ellen játszottam, akit un- Körmöczi Zsuzsa és Asbóth József BOJÁR SÁNDOR FELVÉTELEI A hálónál U mm ■ j£U . •/ m i RIBbo. 34 .