Új Tükör, 1984. január-március (21. évfolyam, 1-13. szám)
1984-01-08 / 2. szám
Egy pesti halhatatlan RÁDIÓJEGYZET Liliom Molnár Ferenc színművét rádióra alkalmazta és rendezte: Bozó László; dramaturg: Bárdos Pál Szereplők: Garas Dezső, Kútvölgyi Erzsébet, Udvaros Dorottya, Ruttkai Éva, Sulyok Mária, Tomanek Nándor, Sinkó László, Gelley Kornél, Kézdy György, Őze Lajos, Csákányi László, Sinkovits Imre, Pap Vera. Ezúttal a rádió volt olyan merész (vagy botor?), hogy felújított egy Molnár -darabot, méghozzá a talán legszenvedélyesebben fölmagasztaltat és legkegyetlenebbül ledorongolta a „legendás” Liliomot. Tartok tőle, föl is élesztené vele az indulatokat, ha csak félig olyan figyelem kísérné a rádiós színjátszást, mint valaha, és amilyet — igazi értékeit tekintve — manapság is megérdemelne. De még ha így lenne is, azt mondanám: ne kezdjék újra a vitát, uraim! Úgy sem értjük meg egymást, tudnillik azokkal, akiknek a sikere gyanús. Ezt a szimptómát egyébként nem újabbkeletű gyakori jelentkezése és kigúnyolása kapcsán emlegetem itt. Több mint ötven éve, hogy Kosztolányi leírta: ha ínséggel küszködve, egy józsefvárosi hónapos szobában éldegél a Molnár Ferenc nevű drámaíró, és nem tudja elhelyezni, kiadatni darabjait — egyebek közt éppen a Liliomot! —, akkor... No de kár folytatni. Én mindenesetre nagyon élveztem ezt az újjászületett rádiós Liliomot. Ha igaz márpedig sokszorosan az, hogy Molnár néven nevezhető színészekre álmodta figuráit, akkor akár azt is mondhatnám, hogy Garas Dezsőt is megálmodta. Az „érzelgősnek” fitymált Molnár ezt a keserű, lelkét kilenc bőr alá rejtő, csupa tüske, csupa görcsösség, csupa belső kín figurát. De az új változatban mégis Kútvölgyi Erzsébet Julija a felejthetetlen, Lágyságot, amikor azt kellett, és keménységet, amikor már azzá lett, és valami hajlíthatatlan vele született, de végtelenül szeretni való, bámulni való egyéniséget így kifejezni...! És ha lehet, a Molnárénál is szűkszavúbban, hisz úgy pergett le ez a roppant tömörre fogott előadás, hogy egymás mellett, a lehető legszorosabban sikoltson föl a két árva lélek a boldogságban és hulljon alá a fájdalomban. Feszes, mondhatni, klasszikus tragédia bomlott ki és zárult le a hetven percben. Dramaturg, rendező remekül pörgette a drámát, a többi szerepben is jó néhány telitalálattal növelve a hatást. Közülük különösen Sulyok Mária Hollandernéja, Sinkó László Ficsúrja és Kézdy György Hugója emlékezetes, mert tökéletesen szólalt meg abban a szigorú, szinte feszes drámai rendben, amelyet a rendezés megteremtett. Ez a szigor jótékonyan kerítette hatalmába a hallgatót is. Mert Bozó nem játszatta túl a Liget „népnyelvét”, nem lihegte túl a külváros folklórját, még a mosoly és a megrendülés fölkeltésével is fölöttébb óvatosan bánt. Ami pedig a költészet kifejezést illeti, amit lelkesedve, avagy kétségbe vonva a legtöbbet emlegettek Molnár Liliomáról szólva, erről szándékosan nem beszélek. Nemcsak azért nem, mert ezúttal, azt hiszem, helyesen, a drámai hang dominált. Hanem mert ez a bizonyos líraiság olyan evidencia a Liliomban, amit még egy gyönge előadás sem tud elsikkasztani . De mert a molnári művészettől „elvből” idegenkedők, nem utolsósorban éppen a Liliomra hivatkozva, a hazugságot emlegetik, a magam, úgy lehet, gyönge érvein túl hadd hivatkozzam még két tanúvallomásra. Az egyik, a Liliom születése idejéből, történetesen az Ignotusé. „A színház az elhitetés művészete — mondja Molnárról szólva. — A színpadi író ott kezdődik — s ettől lehet a világ legnagyobb költője, de ehhez magában a legnagyobb költészet sem elég —, ahol azt hiteti el az emberrel, amit akar.” A másik, a jóval későbbi vallomás Kárpáti Aurél emlékezései■ ből való. „De hát lehet ezt a Liliomot elfelejteni? — kérdi. — ... A legnagyobb dolgokról van itt szó, emberi valóságunk legősibb, legmélyebb gyökereiről. Kenyérről és vérről, szerelemről, apaságról, bűnről, lelkiismeretről, halálról s arról a titokról, ami a halál után lehet. Magáról az élet misztériumáról. És a példázat, amely róla szól, milyen csodálatosan egyszerű. Bár úgy is mondhatnám: egyszerűen csodálatos.” Mindezt a rádiódráma meghallgatása után olvastam újra a Liliomról. És úgy gondoltam, ennél többet aligha, ám kevesebbet se mondhatok róla, örüljünk vagy törődjünk bele: Liliom — halhatatlan. BALOG JÁNOS Molnár Ferenc Kútvölgyi Erzsébet Garas Dezső 30 □ Háry és a többiek GYEREKEK TÉVÉKARÁCSONYA Hátat fordítok a tévékészüléknek és nézem a kivilágított karácsonyfát. S közben azon tűnődöm, hogy a gyerekek többsége miben lelhette az ünnepek során nagyobb örömét? A betlehemi csillag fényét felidéző csillogásban a fenyőfán, avagy a „jobb helyeken” színesen, a szegényebbeknél fekete-fehéren villódzó képernyőben, amelynek azért most mindenekelőtt az lenne a dolga, hogy őket szolgálja. Először is amíg a karácsonyfa megérkezik. Konzervműsorokkal most nem törődve, a tévé saját kínálatát figyelem. Mindenekelőtt a szenteste napjának reggelén a számomra — és tapasztalatból tudom, hogy a gyerekek számára is — megunhatatlan Cimborát. Nehezen is érthető, hogy a szerkesztő, Szabó Márta, miért is nem próbál egy kicsit „haladni a korral”? Mért nem megy kamerástól, stábostul, legalább időnként egy kis lektűrt csinálni ? Még a végén megvádolhatják, hogy mániákusan szereti az irodalmat. Mint azt a kettejük levelezéséből megelevemtett Arany-Madách-párbeszéd is sejteti. Miközben a gyerekekkel még azt is tudatják, hogy e párbeszédek a valóságban soha nem hangzottak el. Tudományt, sőt, uram bocsá’, Madách-textológiát merünk felső tagozatos iskolások elé tárni? Méghozzá poetikusan, érdekesen? S ehhez még enciklopédikus műveltségű írót (Hegedűs Gézát), és Madách kora természettudományának alapvető kérdéseit magyarázó fizikust (Horváth Zoltánt) is kamerák elé idézünk? S mindezzel még a verses mesekrimi is összefér? Igaz, jeles költőnő, Szécsi Margit írta. No mindegy, várjuk a Jézuskát, és közben megérkezik a Télapó. Pedig hát Takács Vera kisiskolásoknak szóló műsora, a Varázsgömb, ahol a jóságos apóka megjelent, szintén igencsak ad a tiszta forrásra. Nem is önmagával a bájos mesével volt baj. Mint ahogy megvolt a maga becse a műsorban Weöres Sándor versének meg Lázár Ervin költői versenyének is. Az utóbbinak ezúttal sulikomédia formájában, gyerekszereplőkkel. Karácsony első napja bővelkedett örömben és boszszúságban. Móka Misinek bizonyára megint sok hálás híve volt a Zsebtévé műsorában; megannyi furcsán elénk hozott mesefigurának is, ám a mozdulatlanná tévő só agyrémét vélhetően a gyerekek is elengedték volna. Nem úgy azt a közös kutyát, amelyről már a kőszegi televíziós gyermekfilmszemlén megállapíttatott ugyan, hogy lektűr a javából, de — mert úgy látszik, nem lehet elég korán elkezdeni — már ott A —mi tagadás — sikeres közös kutya