Új Tükör, 1984. április-június (21. évfolyam, 14-26. szám)
1984-04-01 / 14. szám
bi időben műsorrendjét úgy alakítja, hogy a legifjabb nézők a cselekményélményen kívül valami imást is kapjanak. Esztétikai, fogalmi alapozást a majdani színházak modern drámáinak-előadásainak értőbb, bensőségesebb befogadásához. Méltó és vezérlő programja lehet ez minden színháznak, ahol gyerekelőadások létrehozásával is bíbelődnek. Kiss Anna népi ihletésű, költői mesejátékában Nyilassy Judit rendező bizonyára azt érezhette rokonszenvesnek, hogy íme itt egy mai szerző tolla alól kikerült mű, amely alkalmas a modern színjátszás eszköztárának a felvonultatására, egyszersmind megfelel néhány kézenfekvő színházi-esztétikai fogalom közelebbi megismertetésére. Ha ezt az ismeretterjesztő buzgalmat nézzük, Kiss Anna színjátéka igazán eszményi. Megtalálható benne a népmese, a bolondmese néhány változata, a népi komédia, a vásári komédia sok-sok hatáseleme, az irónia, a groteszk, az abszurditás, az emberi és ördögi praktika. A „tananyagdráma” még arra is erőfeszítést tesz, hogy Ltiberer Henrik, aki elnyeri a szép molnárleány, Cicelle kezét, az ellenkezések sorát legyőzve magyarrá honosukon. A darab kínálta bőség Nyilassy Judit értő keze alatt áradó stílusgyakorlattá lényegül, zavarba hozva azokat az ítészeket és a színházatbíráló felnőtteket, akik a műszeimpillás királykisasszonyok színházaként jegyezték a Budapesti Gyermekszínházat. A Bolondmalom szertelen építőkockái révén nem igazán hatásos darab. A mű lassú, bonyolításban nem jeleskedő cselekménye ígéretes vázlat csupán, amelyet egy jobb adottságú — az improvizációban otthonos — együttes akár minden este újabb és újabb játékokkal gyarapíthatna. A gyermekszínház kötött szöveghez szokott együttese, s az ötletekben sziporkázó rendező nem pótolhatta az érdekességében sápadt, a szívhangjaiban gyakran kihagyó dráma fogyatékosságait. Tovább várat magára az a színmű, amely immár a gyerekek érzelmi-értelmi igényeit is érvényesítve törekszik a megújításra. A színészek, mint Sirkó László, Kopetty Lia, Perlaky István, Detre Annamária, Szécsi Vilma — és a többiek is — készen állnak e feladatra. (Képünkön Maday Emőke, Maróti Gábor és Sirkó László.) Párkány László utal sem történik úgyszólván semmi, csak Bud Spencer és Terence Hill keresgél valamit, ámde néhány gengszternek ugyanaz kell, következésképp időnként megütköznek egymással. (Mondani sem kell talán, hogy ez a valami: a kincs, sok-sok millió dollár.) A színhely most Charlie, azaz Bud Spencer hajója, utána pedig egy sziget, bennszülöttekkel. És kinccsel. A bennszülöttekkel megbarátkoznak. A kinccsel (mégis van!) is megbarátkoznának, miután megtalálják, de a végén mégsem lesz az övék. Hogyan és miért nem, azt nem árulhatjuk el, legalább ez az egy Vérszegény fordulata a filmnek maradjon meglepetés a néző előtt. Annyit azonban eleve elmondunk — s gondolom, ezt el is várják tőlünk —,hogy e film kéthárom csúcspontja ugyanolyan, mint a Pisdone-sorozaté. Spencer és Hill hatalmas verésben részesítik ellenfeleiket, akik a legnyakatekertebb testhelyzetekben „maradnak úgy”. Szadista ösztöneinket tehát ismét kellőképpen kiélhetjük a moziban, óriási ruházásoknak lehetünk újfent elégedett szemtanúi. Nekem Bujtor a Pogány Madonnában mégis jobban tetszett. Barabás Tamás KINCS, AMI NINCS Színes olasz film Meglehet, olcsónak tűnik, ha a fenti címre rímelve, tömören így értékeljük Sergio Corbucci új opuszát: Film, ami nincs. De miért legyünk éppen mi olyan kényesek, amikor a fent megnevezett rendező (egyúttal társ-forgatókönyvíró) korántsem az. Film itt valójában nincs, azt néhány nagyszabású verekedés pótolja. A rettenetes öklű (s csendesen, de tartósan hízó) Bud Spencer ezúttal nem Piedone, a nápolyi detektív, hanem valami szegénylegény. A partnere azonban most is Terence Hill, a karcsú, kék szemű, s hasonlóképp rettenetes öklű. És a film kaptafája ugyanaz, amire a Piedonesorozat darabjait ráhúzták. Azaz: ez EZERMILLIÁRD DOLLÁR Színes francia film Mintha kicsit fáradna már Henri Verneuil. A Fernandel fémjelezte vígjátékok (Első számú közellenség) és az izgalmas, kalandos bűnügyi történetek (A szicíliaiak klánja, A betörés alkotója ezúttal kifejezetten unalmas, álfeszültségekkel terhes, túlbonyolított és zavaros filmet rendezett. Sőt, szinte kettőt. Egy olasz mintára készítettpolitikai krimit leleplező társadalomkritikával kísérelt meg elegyíteni. Kevés sikerrel. Filmjének gondolatai (multinacionális vállalatok kezében a világ, profitszerzés minden áron, az egyén a hatalom puszta eszköze stb.) nem magából a cselekményből, hanem a hosszadalmas és érthetetlen elemzőmagyarázó fejtegetésekből bontakoznak ki. Gyakran azt sem tudjuk, ki kivel, s főleg miről beszél. Igaza van Jean de Baroncellinek, a Le Monde kritikusának: „A szereplők fecsegését hallva néha azt hihetnénk, hogy egy televíziós vitába csöppentünk.” A francia filmekből már jól ismert sematikus képletet látjuk újra viszont. Egyik oldalon a titokzatos és gátlástalan nagyhatalom, a GTI „ezermilliárdos” vállalata áll, másikon az igazság kiderítésén fáradozó magányos hős, aki a változatosság kedvéért most nem magándetektív, hanem újságíró. (Szerepét a közelmúltban tragikusan elhunyt Patrick Dewaere játssza szokványos módon.) A nyomok a második világháborúban németekkel kollaboráló, ma nagytőkés franciákhoz vezetnek. Verneuil megpróbál valamiféle nemzeti önvizsgálatra és felelősségvállalásra felhívni, ám kritikája felszínes, megoldása hamis. Sztárok egész sorát vonultatja fel (Anny Duperey, Mel Ferrer, Charles Denner), néhány percig a még rövidke szerepében is nagyszerű Jeanne Moreau-t is láthatjuk. Hiába. E komolykodónak induló film végül is kalandos, naiv mesévé egyszerűsödik. A hatalommal szembeszegülő, legtöbbször bukásra ítélt hős — ellentétben Verneuil korábbi, kísértetiesen hasonló filmjével, az I, mint Ikarusszal — ezúttal győzedelmeskedik. Mi azonban tudjuk: győzelme csak látszólagos, sikere nem tart soká. Napjai meg vannak számlálva. Hollós László évek elején, az utolsó a 60-as évek végén készült, és tükrükben a „Met” ünnepelt sztárjai (Svéd, Ernster) mellett is a felfedezés erejével hat Fodor János hatalmas Wolánja, Joviczky fényes Tannhäusere, Simándy szépséges Lohengrinje, Delly Rózsi grandiózus Ortrúdja ... A pálma azonban — Wagner-éneklésről lévén szó — az utolérhetetlen Závodszkyé; ugyan létezik-e még rajta kívül tenorista, aki az ifjú hős töretlen illúziójával képes megajándékozni hallgatóit — 69 esztendős korában? (Hungaroton) Herényi Mária Hanglemez MAGYAR WAGNERÉNEKESEK ANTOLÓGIÁJA Pompás gyűjteményt kínál a Magyar előadóművészek címet viselő archív sorozat Wagner-felvételeket tartalmazó négy lemezoldala. 23 énekesünk felsorakoztatásával hazai operakultúránk XX. századi történetének egyik jelentős vonulatáról rajzol impozáns körképet a szerkesztő, dr. Szomolányi Gy. István. Akiket szerepeltél összeállításában, egy kivételével 1920 előtt születtek (a „rangidős” Krammer Teréz 1868-ban, a Bayreuthban is megfordult Pilinszky Zsigmond 1884-ben), tehát vagy közvetlenül, vagy mestereik jóvoltából a nagy XIX. századi hagyományok átörökítői és folytatói. „Kellemes volt számomra — írja a mintaszerűen koncepciózus kísérőszövegben Szomolányi —, hogy aranycsapatból válogathattam, nagy korszakok képviselőiből, akik részben posztumusz küzdenek meg a kényszerű méltatlanságból elmaradt világhírért.” S valóban: az Anday Piroskától Závodszky Zoltánig terjedő névsorban csupa kiválóság kapott helyet, mégpedig olyan produkcióval, mely a virágkor teljében mutatja be tehetségüket, képességeiket. A felvételek bő fél évszázadnyi periódust fognak át (az első a 10-es ANATÓMIA ÉS DRAPÉRIA Magyar Nemzeti Galéria Két olyan műalkotással is találkozhatunk e tárlaton, amely Barcsay Jenő festőművészt a Képzőművészeti Főiskola tanári katedráján ábrázolja. Patay László festménye Barcsayt, az emberi test tökéletes ismerőijét mutatja meg. Molnár Edit fotográfiája az ismeretek átadóját, a szenvedélyes pedagógust, a tanítványok sorát inspiráló mestert. A két mű között az ismeretek, a szenvedély, az inspiráló hatás dokumentumai: Barcsay Jenő rajzai, amelyek készítéséhez talán szükségből — a megfelelő pedagógiai munkák hiánya miatt — fogott hozzá, amelyek azonban már életművének igen fontos részét képezik. 1953-ban jelent meg először a Művészeti anatómia, 1958- ban az Ember és drapéria, 1966-ban a Forma és tér. Nem tudom, hányadik kiadásnál tartma az Anatómia, hogy a világ hány nyelvére fordították le, hány országban adták ki, de bizonyos, hogy a felelet mindegyik kérdésre két számjegyű számokból áll, s hogy nemzedékek forgatták igen nagy haszonnal ezeket a munkákat, amelyek a mester tökéletes tárgyismeretéről, teljességre törekvéséről és a tárgy iránti alázatáról beszélnek. Szemléletét azokkal a sorokkal jellemezhetjük, amelyeket az Anatómia előszavában olvashatunk: „Az emberi test csont- és izomrendszere térbe épülő bonyolult szerkezet, amelyben a legkisebb elmozdulás is jóformán az egész építményre kihat, mozgásképletét, egyensúlyát, formajátékát megváltoztatja. Ezért az értelem által megkövetelt kényszerű sorrend mellett az volt az igyekezetem,hogy a test egészének összefüggései még a részletek tárgyalásakor se sikkadjanak el.” A mai néző viszont úgy szemlélheti ezeket a rajzokat, ahogyan az Anatómia második kiadásának előszavát író Lyka Károly, s aligha fogalmazhatja meg pontosabban élményeit, mint ő tette. Ebben a nagy műben mintegy kezet fog egymással tudó-