Új Tükör, 1984. április-június (21. évfolyam, 14-26. szám)

1984-04-08 / 15. szám

Ahogy közeledik Anatolij Karpov és a világbajnokjelölt páros mérkőzése, mind gyakrabban hangzik el a kér­dés : mi van az amerikai sakkozás nagy reménységével, a remete élet­módot folytató Bobby Fischerrel? Az igazságot nehéz megtudni, az ér­tesülések olyan szórványosan érkez­nek. A 40. évében járó excentrikus „csodagyerek”, barátai szerint, a korábbihoz képest elég gyengén sakkozik, jóllehet alig tíz éve, hogy káprázatos partik egész sorával hó­dította el a világbajnoki címet. Élet­formája egyre bizarrabb, egyik ba­rátja szerint a magány iránti szen­vedélye már-már Howard Hughes­­szerű jelleget és méreteket öltött. Álnéven, egyik napról a másikra, olcsó szállodákban él a kaliforniai Pasadenában, amint ezt időnként amerikai lapok megírják. Egyedüli jövedelmi forrása a Hatvan emlé­kezetes játszmám című könyvéből származó jogdíjak és egy jelentékte­len összeg, amelyet havonta kap egyik középkorú női csodálójától. Szemléletmódját még egy két év előtti kellemetlenül furcsa esemény sem befolyásolta. Az történt ugyanis, hogy a rendőrség összetévesztette egy bankrablóval. A magas, rendet­len külsejű Robert Fischert jól hely­benhagyták és két napra bevágták egy cellába. A történtek arra késztették, hogy 14 oldalon Megkínoztak a pasadenai börtönben címmel írja meg, hogyan bántak vele a fogságban, anélkül, hogy bárkit­ől elmarasztaltak volna utána. Nem ez volt az első eset, hogy Fischer összeütközésbe került a pa­­sadenai hatóságokkal. Nem tudni miért, de a Los Angeles környéki településen a legkülönfélébb kultu­szok képviselői, furcsa alakok talál­tak otthont. 1972-ben — azt köve­tően, hogy győzött Borisz Szpasszkij ellen — visszautasította azt a há­rommillió dolláros ajánlatot, hogy megmérkőzzön Anatolij Karpovval. Ehelyett Isten Világtemplomával foglalkozott. A szektát a jelenleg 91 éves Herbert W. Armstrong alapí­totta, aki még ma is egyetért a papi dézsma intézményével. Fischer 1972- es nyereményéből 100 000 dollárt ajánlott fel a „mesternek”. Armstrong, egy papi rend vezetője azt jósolta, hogy 1975-ben eljő Krisz­tus. Miután Krisztus nem mutatko­zott, a felbőszített Fischer otthagyta a szektát, amúgy is elege volt már Armstrongnak és fiának szex- és pénzbotrányoktól terhes életmódjá­ból. A volt világbajnokot még jobban elvadította egy újságcikk, mely ki­robbanást intézett a szektát hűtlenül elhagyók ellen. Fischer, azon a cí­men, hogy személyes jogaiban sér­tették meg, hárommillió dollárt kö­vetelve megpróbált pert indítani Ezt azonban Aaron Stovitz, a pasa­dénai kerületi ügyész elutasította, ezért Fischer azonnal feljelentette. Azokat az ismerősöket, akik nyil­vánosan bírálják, megtagadja, ezért kevés barátja van. Feltétel nélkül csak egy emberben bízik, Mrs. Clau­dia Makarowban, egy kaliforniai üzletember hitvesében, aki szintén hátat fordított a szektának. Fischer egy ideig a hölgy hegyoldalban lévő, tágas otthonának alagsorában la­kott. Mrs. Makarow, aki egyébként nem sakkozik, felhajtja a legkülön­félébb üzleti és reklámlehetősége­ket, az exvilágbajnok azonban mit sem törődik velük és az elvesztett kilenc számjegyű dollárbevételekkel. Az elmúlt év nyarán ezrek kö­nyörögtek Fischer visszatéréséért. Ha ez egyáltalán megtörténne, va­jon vissza tudná nyerni világbajno­ki formáját? Ron Gross, a régi ba­rát — aki még 1955-ben az USA ju­nior bajnokságán találkozott vele — meggyőződése, hogy ez megtörtén­hetne, de nem fog bekövetkezni. Gross, az 50 éves kaliforniai tanár aki azt állítja, hogy az utóbbi évek­ben néhányszor legyőzte Fischert — úgy véli, hogy a volt világbajnok ra­gyogó sakktudása még ma is meg­van. Egy kicsit ugyan berozsdáso­dott, de még ma is leckéket adhatna Karpovnak taktikából és végjáték­ból — mondja a tanár. — Az van, hogy egyszerűen nem érdekli az egész többé. A sakktörténetben ő a N°l, miért tegye ezt kockára? Más gondolatok foglalkoztatják. Igaz vagy sem, nehéz bizonyítani. Tény, hogy Robert Fischer korai el­tűnése a nemzetközi sakkéletből mindenképpen veszteség. Minél több idő telik utolsó játéka óta, annál ke­vesebb a valószínűsége, hogy újra láthatjuk a sakkasztal mellett. MESZLÉNYI GYÖRGY Az olimpia a sport mellett a művé­szi élet középpontjává is vált. A ha­talmas építményeket a legkiválóbb építészek tervezték, a szobrokat a legkiválóbb szobrászok mintázták. A versenyek érdekes színfoltja volt a szellemi élet kiválóságainak találko­zója. Bár az ókorban művészeti ver­senyeket nem rendeztek, de a szel­lemi élet kiválóságait olimpiai baj­nokként tisztelték. Az újkori olimpiák művészeti ver­senyén magyar versenyzők érmet először 1924-ben, a párizsi olimpián Hajós Alfréd és Lauber Dezső révén az építészet kategóriában — ezüst­érem — nyertek. Az 1924-ben rende­zett olimpián a művészeti verseny bíráló bizottságának tagjai közé meghívták Bartók Bélát is, de ő a megtisztelő meghívásnak más irá­nyú elfoglaltsága miatt nem tudott eleget tenni. A művészeti versenyek­ben az újabb nagy sikert 1928-ban Amszterdamban Mező Ferenc érte el, aki az epikai művek kategóriá­ban aranyérmet nyert. Az olimpiá­kon művészeti versenyek megrende­zésére utoljára 1948-ban Londonban került sor, ahol Földes Éva harma­dik lett az epikai művek kategóriá­jában. Az olimpiákon befejeződött a mű­vészeti verseny, de egyre több olyan alkotás született, amely mondaniva­lójában, kifejezésmódjában a sport­hoz kapcsolódik, a küzdelem szépsé­gét kívánja eljuttatni a nagyközön­séghez. A művészet és a testkultúra kapcsolatát aligha szükséges bizony­gatni: a játék, a testmozgás, a ver­sengés és a szép emberi test már a legrégibb időktől kezdve nagy ha- OLYMPIAI JÁTÉKOK TÖRTÉNETE Dr. MEZŐ FERENC GRÓF IttERIUBERCJCUNO tLÖHCAVAVAL Altm** «fr»** *WM* IV» *»** * * *****»«•«­IIMMtAttlIS T«»TXKV»il.*»l T»K*i:» WHfMT tással volt az alkotó művészekre. A XX. században a sport és művészet kapcsolatára az olimpiák művészeti versenye gyakorolta a legnagyobb hatást. Ezt követően az olimpiákon csak művészeti kiállításokat tarta­nak. De e kiállítások nem fejtenek ki olyan ösztönzést, mint korábban az olimpiai bajnokságért való küz­delem. Magyarországon a két világhábo­rú között is rendeztek sporttémájú kiállításokat, egyebek közt a Nem­zeti Szalonban. E kapcsolat a fel­­szabadulás után megerősödött. 1945 augusztusában az Ernst Múzeumban ,amikor Robert Fischer még játszott Az 1928-as olimpia aranyérmes epikai műve 34 □ ■ Amióta versenyeztem autóval, motorral és motorcsónakkal, ál­landóan a fejemben forgott, hogy a nézők úgyszólván hasonló veszélyben vannak, mint a versenyzők. A már­cius 24-én az IPV által rendezett he­gyi versenyen történt tragikus ese­mény indított az eddig bennem rejlő gondolatok megfogalmazására. Kezd­jük időrendi sorrendben. 1929-ben indultam először egy ügyességi bemutatón a Nógrád me­gyei Romhány községben 1200-as szóló Harley Davidson motorkerék­párommal. Az atlétikai versenyen én voltam az egyetlen motoros szám. A földre helyezett mintegy 60 centimé­teres magasságban alátámasztott deszkán felfutva a magasugráshoz használt két méter magasra állított mérőléc felett ugrattam át motorom­mal. Ez akkor nagyobb csodálatot váltott ki, mint ma, amikor Köké­ny­esi György tíz-egynéhány autót ugrik át. Nekem nem sikerült maradékta­lanul az ugratás, noha nem vertem le a lécet, de a felfutásnál az elru­gaszkodás pillanatában összeomlott a trambulin a nehéz gép alatt és a levegőben azt vettem észre, hogy a motor elcsavarodik és nem a kere­kek, hanem én közeledtem a föld fe­lé. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy elrúgtam magam a géptől, amely a nézők közé repült. Szerencsére senki sem sérült meg, mert a nézők látva a motor irány­­változását, elfutottak. A gép állvány­ra emelése után történt a szerencsét­lenség, amikor egy kisfiú fel akart kapaszkodni a nyeregbe. A nehéz gép kimozdult egyensúlyából, a fiú­ra esett és eltörte a lábát. Hosszú ideig furdalt a lelkiismeret, hogy nem jártam el kellő körültekintés­sel. 1933-ban indultam a huszonnégy H nézőkhajón

Next