Új Tükör, 1984. április-június (21. évfolyam, 14-26. szám)
1984-04-08 / 15. szám
Ahogy közeledik Anatolij Karpov és a világbajnokjelölt páros mérkőzése, mind gyakrabban hangzik el a kérdés : mi van az amerikai sakkozás nagy reménységével, a remete életmódot folytató Bobby Fischerrel? Az igazságot nehéz megtudni, az értesülések olyan szórványosan érkeznek. A 40. évében járó excentrikus „csodagyerek”, barátai szerint, a korábbihoz képest elég gyengén sakkozik, jóllehet alig tíz éve, hogy káprázatos partik egész sorával hódította el a világbajnoki címet. Életformája egyre bizarrabb, egyik barátja szerint a magány iránti szenvedélye már-már Howard Hughesszerű jelleget és méreteket öltött. Álnéven, egyik napról a másikra, olcsó szállodákban él a kaliforniai Pasadenában, amint ezt időnként amerikai lapok megírják. Egyedüli jövedelmi forrása a Hatvan emlékezetes játszmám című könyvéből származó jogdíjak és egy jelentéktelen összeg, amelyet havonta kap egyik középkorú női csodálójától. Szemléletmódját még egy két év előtti kellemetlenül furcsa esemény sem befolyásolta. Az történt ugyanis, hogy a rendőrség összetévesztette egy bankrablóval. A magas, rendetlen külsejű Robert Fischert jól helybenhagyták és két napra bevágták egy cellába. A történtek arra késztették, hogy 14 oldalon Megkínoztak a pasadenai börtönben címmel írja meg, hogyan bántak vele a fogságban, anélkül, hogy bárkitől elmarasztaltak volna utána. Nem ez volt az első eset, hogy Fischer összeütközésbe került a pasadenai hatóságokkal. Nem tudni miért, de a Los Angeles környéki településen a legkülönfélébb kultuszok képviselői, furcsa alakok találtak otthont. 1972-ben — azt követően, hogy győzött Borisz Szpasszkij ellen — visszautasította azt a hárommillió dolláros ajánlatot, hogy megmérkőzzön Anatolij Karpovval. Ehelyett Isten Világtemplomával foglalkozott. A szektát a jelenleg 91 éves Herbert W. Armstrong alapította, aki még ma is egyetért a papi dézsma intézményével. Fischer 1972- es nyereményéből 100 000 dollárt ajánlott fel a „mesternek”. Armstrong, egy papi rend vezetője azt jósolta, hogy 1975-ben eljő Krisztus. Miután Krisztus nem mutatkozott, a felbőszített Fischer otthagyta a szektát, amúgy is elege volt már Armstrongnak és fiának szex- és pénzbotrányoktól terhes életmódjából. A volt világbajnokot még jobban elvadította egy újságcikk, mely kirobbanást intézett a szektát hűtlenül elhagyók ellen. Fischer, azon a címen, hogy személyes jogaiban sértették meg, hárommillió dollárt követelve megpróbált pert indítani Ezt azonban Aaron Stovitz, a pasadénai kerületi ügyész elutasította, ezért Fischer azonnal feljelentette. Azokat az ismerősöket, akik nyilvánosan bírálják, megtagadja, ezért kevés barátja van. Feltétel nélkül csak egy emberben bízik, Mrs. Claudia Makarowban, egy kaliforniai üzletember hitvesében, aki szintén hátat fordított a szektának. Fischer egy ideig a hölgy hegyoldalban lévő, tágas otthonának alagsorában lakott. Mrs. Makarow, aki egyébként nem sakkozik, felhajtja a legkülönfélébb üzleti és reklámlehetőségeket, az exvilágbajnok azonban mit sem törődik velük és az elvesztett kilenc számjegyű dollárbevételekkel. Az elmúlt év nyarán ezrek könyörögtek Fischer visszatéréséért. Ha ez egyáltalán megtörténne, vajon vissza tudná nyerni világbajnoki formáját? Ron Gross, a régi barát — aki még 1955-ben az USA junior bajnokságán találkozott vele — meggyőződése, hogy ez megtörténhetne, de nem fog bekövetkezni. Gross, az 50 éves kaliforniai tanár aki azt állítja, hogy az utóbbi években néhányszor legyőzte Fischert — úgy véli, hogy a volt világbajnok ragyogó sakktudása még ma is megvan. Egy kicsit ugyan berozsdásodott, de még ma is leckéket adhatna Karpovnak taktikából és végjátékból — mondja a tanár. — Az van, hogy egyszerűen nem érdekli az egész többé. A sakktörténetben ő a N°l, miért tegye ezt kockára? Más gondolatok foglalkoztatják. Igaz vagy sem, nehéz bizonyítani. Tény, hogy Robert Fischer korai eltűnése a nemzetközi sakkéletből mindenképpen veszteség. Minél több idő telik utolsó játéka óta, annál kevesebb a valószínűsége, hogy újra láthatjuk a sakkasztal mellett. MESZLÉNYI GYÖRGY Az olimpia a sport mellett a művészi élet középpontjává is vált. A hatalmas építményeket a legkiválóbb építészek tervezték, a szobrokat a legkiválóbb szobrászok mintázták. A versenyek érdekes színfoltja volt a szellemi élet kiválóságainak találkozója. Bár az ókorban művészeti versenyeket nem rendeztek, de a szellemi élet kiválóságait olimpiai bajnokként tisztelték. Az újkori olimpiák művészeti versenyén magyar versenyzők érmet először 1924-ben, a párizsi olimpián Hajós Alfréd és Lauber Dezső révén az építészet kategóriában — ezüstérem — nyertek. Az 1924-ben rendezett olimpián a művészeti verseny bíráló bizottságának tagjai közé meghívták Bartók Bélát is, de ő a megtisztelő meghívásnak más irányú elfoglaltsága miatt nem tudott eleget tenni. A művészeti versenyekben az újabb nagy sikert 1928-ban Amszterdamban Mező Ferenc érte el, aki az epikai művek kategóriában aranyérmet nyert. Az olimpiákon művészeti versenyek megrendezésére utoljára 1948-ban Londonban került sor, ahol Földes Éva harmadik lett az epikai művek kategóriájában. Az olimpiákon befejeződött a művészeti verseny, de egyre több olyan alkotás született, amely mondanivalójában, kifejezésmódjában a sporthoz kapcsolódik, a küzdelem szépségét kívánja eljuttatni a nagyközönséghez. A művészet és a testkultúra kapcsolatát aligha szükséges bizonygatni: a játék, a testmozgás, a versengés és a szép emberi test már a legrégibb időktől kezdve nagy ha- OLYMPIAI JÁTÉKOK TÖRTÉNETE Dr. MEZŐ FERENC GRÓF IttERIUBERCJCUNO tLÖHCAVAVAL Altm** «fr»** *WM* IV» *»** * * *****»«•«IIMMtAttlIS T«»TXKV»il.*»l T»K*i:» WHfMT tással volt az alkotó művészekre. A XX. században a sport és művészet kapcsolatára az olimpiák művészeti versenye gyakorolta a legnagyobb hatást. Ezt követően az olimpiákon csak művészeti kiállításokat tartanak. De e kiállítások nem fejtenek ki olyan ösztönzést, mint korábban az olimpiai bajnokságért való küzdelem. Magyarországon a két világháború között is rendeztek sporttémájú kiállításokat, egyebek közt a Nemzeti Szalonban. E kapcsolat a felszabadulás után megerősödött. 1945 augusztusában az Ernst Múzeumban ,amikor Robert Fischer még játszott Az 1928-as olimpia aranyérmes epikai műve 34 □ ■ Amióta versenyeztem autóval, motorral és motorcsónakkal, állandóan a fejemben forgott, hogy a nézők úgyszólván hasonló veszélyben vannak, mint a versenyzők. A március 24-én az IPV által rendezett hegyi versenyen történt tragikus esemény indított az eddig bennem rejlő gondolatok megfogalmazására. Kezdjük időrendi sorrendben. 1929-ben indultam először egy ügyességi bemutatón a Nógrád megyei Romhány községben 1200-as szóló Harley Davidson motorkerékpárommal. Az atlétikai versenyen én voltam az egyetlen motoros szám. A földre helyezett mintegy 60 centiméteres magasságban alátámasztott deszkán felfutva a magasugráshoz használt két méter magasra állított mérőléc felett ugrattam át motorommal. Ez akkor nagyobb csodálatot váltott ki, mint ma, amikor Kökényesi György tíz-egynéhány autót ugrik át. Nekem nem sikerült maradéktalanul az ugratás, noha nem vertem le a lécet, de a felfutásnál az elrugaszkodás pillanatában összeomlott a trambulin a nehéz gép alatt és a levegőben azt vettem észre, hogy a motor elcsavarodik és nem a kerekek, hanem én közeledtem a föld felé. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy elrúgtam magam a géptől, amely a nézők közé repült. Szerencsére senki sem sérült meg, mert a nézők látva a motor irányváltozását, elfutottak. A gép állványra emelése után történt a szerencsétlenség, amikor egy kisfiú fel akart kapaszkodni a nyeregbe. A nehéz gép kimozdult egyensúlyából, a fiúra esett és eltörte a lábát. Hosszú ideig furdalt a lelkiismeret, hogy nem jártam el kellő körültekintéssel. 1933-ban indultam a huszonnégy H nézőkhajón