Új Tükör, 1984. április-június (21. évfolyam, 14-26. szám)

1984-06-17 / 25. szám

44 □ 1 Bodri Nekem természetes, hogy az embernek van anyja, apja, gyereke, szerelme, barátja — és kutyája. Ebből is kitűnik, hogy szerencsés vagyok. Én, kérem, kutyákon nevelkedtem. Nem véletlen hát, hogy a kutyás közhely-kérdésre, miszerint kutya nélkül is lehet élni, csak minek? tudom a választ: hát annak, hogy újra legyen kutyája az embernek. Bodrit a Semminek köszönhetjük. Semmi „A” pulim volt, mert az a kutya olyan kis semmi volt, hogy elfért a szívem csücskében. Amikor amúgy pulimódra, tapintatosan világgá ment, hogy egyedül haljon, mondják, napokig szólni se tudtam, élni nélküle meg annyira nem, hogy megírtam-megrajzoltam róla a Pulimesé-t, aztán a Pöpepapa és a kutyákokat (a verseket Kormos Pista írta bele, szeretetből), később a Piszke és Ribizké-t, hadd éljen tovább a gyerekek képzeletében is. Hát igen, ő volt az igazi, az egyetlen. Ám nem törődhettem bele a kutyátlan életbe és jöttek-mentek a kutyák: szomorú kutyavilág köszöntött ránk, baleset, kutyahalál, kíméletaltatás, betegség , rémsorozat. Elkeseredtünk. Ez, úgy látszik, nem megy. És jöttek a halak, a teknősbékák, a kanárik, a pintyek, az aranyhörcsögök ... Hát nem! Micsoda dolog kutya nélkül élni?! Egyetlen megoldás maradt, a Sors, nagyessel. Válasszon hát egy kutya minket. Irány Fót, a kutyamenhely. Nekünk kivert kutya kell! Zsupsz taxiba, Fótra! Namost, a taxiról, ha valakinek minden előzetes értesítés nélkül rommá ázik a lakása, naná, hogy egy fillért se tart a bankban, ha tüstént bejelentkeznek az ilyenkor elmaradhatatlan mellékcsapások, mennyi józan ésszel rendelkezik az, aki ezek után taxival megy Fótra kivert kutya ügyben. Hát nekem ebből a fajta józan észből még mindig jelentős készletem van, pedig mindig ezt használtam. Kinn vagyunk Foton. Kutyák és kérő szemek: engem vigyél, engem, engem, vigyél, vigyél ... csaholnak, ugatnak, ugrálnak, kaparnak, vonítanak , könyörögnek. Nem tudunk dönteni. És akkor ... Persze, hogy volt „akkor”. Egy nagy, közös ketrecben magas ládán ült. A többiek körülötte tépték a rácsot, ő csak nézett. Nem mozdult, nem nyitotta ki a száját, csak nézett. Előálltam. És akkor meghallottam a zenebonában, hogy halvány, pókhálóvékony fejhangon, „némán” sír: kérlek szabadíts meg! Te érted, hogy nem maradhatok itt, ebbe én beledöglök! Vigyél haza! Kiválasztott. Lebeszéltek. Ezt?! ezt a vadállatot?! ezt a istenért, ne vigye, ez csíp, rúg, harap, konok, széttépi magukat... Még a lányom is, anyu, ez nagy, nekünk kicsi kell, ez szőrös, és a szőnyegpadló... ? Aztán csak nézte a kutyát, lassan bólintott, jól van, ezt kell vinnünk. A miénk. Otthon nagymosás, csavarás, szárítás, kefélés, fésülés, bod(o)ritás. Na, milyen vagy, kutya? Csodaszép! Rózsaszín marcipán oroszlán vagy. Egy ... egy ... habosmüge, te! Valójában ismert keverék csupa magyar kutyából, pumiból, puliból, komondorból, kuvaszból „áll”. Szóval, te igazi magyar fajta vagy, mi más lehetnél, mint Bodri! Hát ez a „vadállat” olyan volt, mint egy angyal. Kevés, ha azt mondom, a szavunkat leste. Ő a gondolatainkat találta ki. Az első hetekben minden tettével azt mondta, ugye milyen rendes vagyok? ugye semmi baj nincs velem? ugye, itt maradhatok. Bizisten, elszomorodtunk ettől a fenenagy jóságtól, mert ez az áldott jóság kivert kutyából volt. Annyira nem zavartuk el, hogy nyaralni se mentem, hadd érezze biztonságban magát. Amikor neki is világos volt, hogy idetartozik, akkor meg hálából volt jó. Ma már teljesjogú polgár, vidám, akaratos, boldog, sértődés, minden, aminek lennie kell, a környék kedvence, de ma is jó. Könyörgés és hála nélkül. Az első hetek nagy döbbenete: mi lehet ezzel a kutyával? Mi olyan furcsa rajta, vele, körülötte? Kata jött rá, ez a kutya nem játszik. Pedig azonnal megkapta az összes használaton kí-vüli teniszlabdánkat, de nem tudja, mi az, hogy játszani. Te jóságos isten! Hát alaposan megtanítottuk. Jól focizik, cicásat is játszik, de legeslegjobban „A gazdi hason kúszva igazán ellenállhatatlan” című játékot kedveli. A játékszabály: az öszszes labdát a radiátorok alá kell gurítani, oda kell menni a gazdihoz, rá kell mancsolni az íróasztalra, és addig gyömöszölni a papírokat, míg a csaj hasmánt nem kú-szik a labdákért. Ezr röhögő pofával fölötte kell sétálni és naivan hallgatni a gazdi csókás alakai közé egyáltalán nem illő, de igen szorgalmas tevékenységgel kapcsolatos kifejezéseit. Mikor aztán az íróasztala fölött újra mélyen megmerül önnön fennkölt hülyeségében, akkor, de csak akkor, újra mehetnek a labdák a radiátor alá. Amikor már az embert nem viszi arra a lélek, hogy ezt a szerencsétlent a padlóra küldje, jöhet a Fáni, a Béka, a Nyafi , a gumiállatok. Az is jó... jól szólnak. Régen elmúltak már azok az első hetek, eszünkbe se jut, hogy ne szilveszterezzünk a Tátrában. Bodrit anyuékhoz megy, egy család egy szag, nem lesz semmi baj. Lett: az én kutyám, aki még csak nyolc hónapja volt velünk, van vagy hároméves, az én kutyám négy napig nem evett, nappal mozdulatlanul a bánatába bújt, éjszaka az ajtókat nyitogatta és a maga módján „némán” sírt. Köszönöm. Semmi. Világgá mentél és a világból küldtél magad helyett egy másik egyetlent, akinek már nem megy nélkülünk, és hát.. . nekünk se nélküle. Ahogy látom, ez bizony igen szentimentális írás. És még ha csak az lenne. Csak- hogy itt arról van szó, hogy Bodri milyen aranyos, és mi milyen aranyosak vagyunk, hogy Bodri milyen jó és milyen jó nekünk, mert mi mindannyian olyan jók vagyunk, az élet szép! Ha jaj! Így bizony sose lesz belőlem valamirevaló magyar író, mert annak a magyar írónak, aki egy kicsit is ad magára, kutyakötelessége a véres és verejtékes valóságot ábrázolni a maga — mármint az író saját maga — vérében és verejtékében, mert, ha nem, hát kutyába se veszik. Itt meg se vér a kádban, se veríték a lélekben, biz’ isten csak a becsületszavam adha-tom, hogy ez azért valóság. Nem mondok én erre semmit, csak elmondok még egy kis bodriságot. Május van, a tetőn napozunk. Bodrit is magunkkal visszük, fenni várja Missz Misi, a cicabarátnő (naná, hogy Bodri holmi macskákkal barátkozik). Fenn hempergőznek, Bodrit,’ sajnos, ki kell kötni, nem macska ő, még lezuhanhat. Kapunk egy régi, rozsdás kutyaláncot. A mi kutyánk remeg, messzire menekül, kúszik, jajveszékel. A lánc! Kutyák és emberek örökös megalázó csörgője, szabadságfosztója, porig sújtója. A le- láncolt ember nem ember, a megláncolt kutya nem kutya. Eldobjuk a láncot, letérdelünk, simogatjuk, nyugtatjuk Bodrit, milyen életed le-hetett kiskutya? Csönd van, Bodri lassan megnyugszik, csillog a szeme, nézd, mondja a lányom, már farkálja a csóváját! HORVÁTH GITA MOLDVAY JÓZSEF FELVITELE m : ORVOSI ÜZENETEK „Szivárvány” „Veszem, nem is kis pénzért, ezeket a divatos kencéket, és az a véleményem, hogy humbug és bóvli az egész, semmit nem változott az arcbőröm, se a ráncaim, miután 840 forint értékben rákentem a csodakészítményeket. Mire jó ez az egész?!” — Egyetlen igazi „csodakenőcs” van: a helyes életmód. Ugyanis az ital, a nikotin, az alvatlanság és a szorongás gyötörte arcot semmilyen kenőcs nem képes egy kisbaba üde pofikájává varázsolni. „Elza” .......Eléggé elmélyülten tanulmányoztam az idevágó orvosi-szexológiai irodalmat s arra a következtetésre jutottam, hogy a nálunk dívó emancipáció gyakorlati megvalósítása: botorság, mert a nőket — mivel előttük mint eszmény a férfi, a férfias viselkedés «k kiharcolása« lebeg — transzszexuálissá teszi. Természetesen a jövőről van szó, mert ugye a szóban forgó nemi elferdülés szűkebb előfeltétele, nevezetesen a lányok gyermekkori fiús nevelése ma még nem valóság, csupán alternatíva. .Szerintem már ma sem teljesen láthatatlan a folyamat: számos, izzó férfigyűlölettől fűtött nőt ismerek, akik résztvevői végletesen férfias dolgoknak, s ami probléma: egytől egyik magányosak, nincs partnerük, férjük. Ha pedig arra gondolunk, hogy a manapság divatos nemek közti viták a gyengébb nem részéről jórészt a férfiak szapulása, igen-igen gyanús az ügy. Szorgalmasan építjük a „transzszexualizmust”? — Megjegyzéseim: 1. A férfias viselkedésű nők nem tekinthetők sem homoszexuálisnak, s főleg nem transzszexualizmusban szenvedőknek (ez utóbbi perverzió, amelynél a nemi izgalom feltétele a másik nem szerepének felöltése). 2. A pszichésen ép nők eszménye nem a férfias, hanem az igazi nőies viselkedés és test kialakítása. 3. Egészen más ügy a „férfiakat szapuló” nők magatartása; itt általában arról van szó, hogy haragszanak az erősebb nemre, mert az nem hajlandó méltányolni csúnyaságukat, erotikátlanságukat, tunyaságukat vagy züllöttségüket. „Tükör” „ ... Az orvosi etikáról van szó. Sok negatív esetet ismerek. Az élet e szekta-szakmában adás-vétel tárgya. Ha csak egy esetet tűrne meg a szakma — mert abban egyetértünk, hogy ezt a szakmának kellene megakadályoznia — akkor is jogos lenne a sommás elítélés. De így valóban ön sem tehet mást, mint hogy „felháborodik”: ezek csak egyedi esetek; ha nem ezt tenné, kicsinálnák. Csak addig lehet üzenőorvos, amíg megvédi a mundért, írja hát továbbra is szellemes üzeneteit a szerelemről. Levelemmel nem provokálni akartam. Nem is lenne igaz, ha hősi pózba vágná magát. Csak jelezni szerettem volna, hogy mi van a mélyben. Ha van legalább annyi bátorsága, hogy — akár cáfolattal együtt is — nyomtatásban közölje . . . Sokat meditáltam már. Mint némely szülő. Hol rontottuk el? Mi, a társadalom. S hogyan lehetne segíteni? Természetesen itt is csak jóindulattal, szeretettel, de csak radikálisan lehetne...” Megjegyzéseim: 1. Az orvosi szakma nem szekta; némely orvos elkülönülési szándéka nem jellemző a teljes orvostársadalomra. Az orvosszapuló egyének egyik legfőbb hibája és jellemzője, hogy az orvosokról beszélnek, minden disztinkció nélkül. Mintha egy homogén, fehérköpenyes faiskoláról volna szó. Vagy az egyenruhában felsorakozó „ellenségről”. 2. Engem, Uram, felesleges féltenie, elég nehéz kicsinálni, még 40 éves koromra se sikerült teljesen, bármenyire is akarták,öte már többnyire ki vannak, no nem általam, hanem csak úgy, önmaguktól. A hangos, pletykázó emberszóló egyének általában sokkal hamarabb padlóra kerülnek, mint azok, akiknek ártani akarnak.) ... Jól néznék ki, Uram, ha attól függne az életem, hogy üzenőorvos lehetek-e vagy sem. 3. Semmi sincs elrontva. Rossz orvosok mindig voltak és lesznek. Nagyobb baj az, hogy a laikus „egészségnevelés” (sajtó, tévé, bulvármagazinok) nagy mennyiségű képzelt beteget nevel; többnyire azt sulykolják az emberbe, hogy minden tünet betegség jele, s hogy minden betegség gyógyítható, s ha ez mégsem így van — vagy lesz —, az az orvos bűne!... Nincs orvos, aki a beteg által teremtett ilyetén légkörben az maradhatna, akinek lennie kell. 4. Radikális intézkedéseknek itt nincs helye. Esetleg egyfajta radikalitásról lehet szó: országunk lakossága azonnal hagyja abba egészségének rendszeres és intenzív tönkretételét (alkohol, cigaretta, elhízás, hajsza stb.) , így elkerülheti, hogy tönkremenetele után csodát várjon a nem csodatévő erejű orvosló embertől. Továbbra is várom jeligés leveleiket. Dr. B. P.