Új Tükör, 1984. július-szeptember (21. évfolyam, 27-40. szám)

1984-07-15 / 29. szám

— Hol az ellentmondás? Fel lehet-e ezt oldani? — Nagyon nehéz. Elké­pesztően vonzó a vitorlázás, aki egyszer belekóstolt, az nem tud elszakadni tőle. Egyik tanfolyam indul a má­sik után, mostanában pél­dául a budapesti szabadidő­­sport egyik fő szervezője, az Expressz Hunyadi SE ren­dezi oktatásait, egyiket a má­sik után és hihetetlenül sok az érdeklődő. — Eddig gondolom, rend­ben is van, magam is elvé­geztem egy tanfolyamot, de mi lesz ezután? — Éppen ez az: ha lenne tízszer annyi hajónk, mint amennyi a rendelkezésre áll, talán az is kevés volna. Meg­nőttek az igények és egyre nehezebb kielégíteni őket. — Van valami ötlete? — Hogyne lenne! Aki vi­torlázni akar, bújja szorgosan a műanyagokkal, no meg ter­mészetesen a hajógyártással kapcsolatos szakkönyveket, ezekhez bárki hozzájuthat, azután álljon össze néhány ügyes fickó, s kezdjenek há­zilagosan hajót építeni. Az ember nem is hinné, hogy milyen vízi csodák születnek otthoni műhelyekben. Aki akár azért, mert híján van a feltétlenül szükséges kézügyességnek, meg műsza­ki értéknek, vagy nincs ele­gendő vállalkozókedve, el­lenben rendelkezik némi tő­kével, az legjobban teszi, ha felkeresi a kölcsönző vala­melyik telepét és amennyi­ben szerencséje van — fő­szezonban ilyesmiről csak elvétve lehet beszélni! —, ak­kor — irány a víz! Tapasz­talatból mondom: érdemes úgy szervezni a nyári progra­mot, hogy abba mindenkép­pen beleférjen némi szágul­dás a habokon. — A tetemes mennyiségi növekedés nem megy a mi­nőség rovására? — Mi nem engedhetünk meg magunknak semmiféle lazítást, könnyítést. A vitor­lázás veszélyes dolog, a Ba­latonnal nem lehet tréfálni. Óriási elismerés számunkra, bár időnként szidnak az eré­lyünkért, hogy az elmúlt há­rom évben egyetlen olyan ember sem járt szerencsétle­nül a Balatonon, akinek volt vitorlás jogosítványa. Krasznay éppen fél évszá­zada hódol olthatatlan szen­vedélyének. Húsz éve oktat és vizsgáztat, legalább tízez­ren fogadhatták elégedetten gratulációját, ami kijár a si­keres vizsga után. Kollégá­ja — azt hiszem ez a meg­határozás egyiküket sem sér­ti, pedig szorosan vett mun­kájuk meglehetősen messze esik egymástól —, Dolesch Iván meglehetősen új kör­nyezetben fogad: egy-két éve a megszokott déli part­ról, a Bp. Spartacus csodála­­tos földvári vízitelepéről az északi oldalra tette át „rezi­denciáját”. Füreden találkoz­tunk, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság üdülő­jében ültünk le beszélgetni, természetesen úgy, hogy az üvegfalon keresztül állan­dóan láttuk azt, amiről szó van: a Balatont, a vitorláso­kat. Előbb azonban egy ma­gánjellegű bejelentéssel kezd­te, sokadik lehettem, akinek elmondta, mégis elcsuklott a hangja a meghatottságtól: — Nézd meg, ott, a nádas mellett, ott a Huba. Huszon­két évig szolgált alattam ez a motoros kishajó, úgy hoz­zám nőtt, hogy azt nem is le­het elmondani. Aztán tönk­rement. Szerencsére egy volt tanítványom Keszthelyen teljesen felújította, és kép­zeld, ma kaptam vissza. Az nem is igaz, milyen remek érzés volt újra a fedélzeté­re lépni! Ez a látszólag jelentékte­len epizód talán jellemzi a 71 esztendős Dolescht. Minden­ki „Iván”-ja — mondják a szakértők — világszínvonalú szakember a maga műfajá­ban. — Mondd meg őszintén: az, hogy a vitorlázás akkora divat lett nálunk mostanában, érezhető a versenysportban is? Javulnak az eredmények? Több a jó vitorlásversenyző, mint régen? — Nagyon sok versenyző van, de hogy jobbak is len­nének a régieknél, az nem teljesen egyértelmű. Az tény, hogy manapság már nemcsak egy-egy olyan ver­senyző van az egyes hajóosz­tályokban, akit nyugodt szív­vel el lehet küldeni valami­lyen nemzetközi versenyre, de egetverő változás attól még nem következett be, hogy divat a vitorlázás. Dolesch most Füreden amolyan mindenes. Foglalko­zik az MTK-VM sztárosai­­val, ugyanakkor edző az OMFB-nél is, ottjártamkor éppen 35 kissrácot oktatott az alapokra, de már várta a vá­logatott keretet, segít a leg­jobbak felkészítésében is. Természetesen — nyugdíjas­ként. — Azt hiszem, hogy a Det­re-testvérek moszkvai ötka­rikás bronzérme a korábbi­nál sokkal inkább a vitorlás­sport felé irányította a köz­vélemény figyelmét. Egyre többet hallani, olvasni az él­versenyzőkről, a nagy ese­ményekről, amelyek rendezé­séből egy kicsit mi is ki­vesszük a részünket. Mégis: majdnem általános a nézet, hogy a gazdag nyugatiakkal és tengerentúliakkal nem le­het felvenni a versenyt, mert hol van a mieinknek olyan felszerelése, hajója stb. Mit gondolsz, mi a fontosabb, a drága hajó vagy a vitorlázó­tudás? — Mondok egy példát. Van három, minden szempontból nemzetközi színvonalú solin­­gunk, a kormányosaik olyan egykori bajnokok, mint Fi­­náczy, Wossala meg Majoros. Jó a hajó, jók a vitorlázók, erre jön Gömöry, egy ma­gyar hajóval és megveri őket. Szerényebb szereléssel is lehet győzni a gazdagok ellen. Mármint a külföldi gazdagok ellen . .. Most jöt­tek meg az OMFB-sek az ausztriai Attersee-ről, ahol egyikük nyolcadik lett a harminckettes mezőnyben. Nem akármilyen szélben, egy osztrák, például, el is süly­­lyedt. — Mi hiányzik ahhoz, hogy nemzetközi színvonalú legyen a vitorlássportunk, hi­szen a legjobbak számára — gondolom — igyekeznek az arra illetékesek, biztosítani minden felszerelést, s mégis? — Azt hiszem, hogy a maiak, főleg a fiatalabb ed­zők, egyszerűen nem tudják, mennyi minden dől el a par­ton. A régi időkhöz képest sok mindent készen kapnak, mégsem használják ki a le­hetőségeket. Dehogy akarok én ezzel generációs ellenté­tet szítani, és azt magasztal­ni, amit egykor mi csinál­tunk, erről szó sincs. Csak éppen. — Csak éppen? — A múltkor is azt vágta valaki a fejemhez, hogy le­járt a nyolcórás munkaide­je! Erre én azonnal vissza­kérdeztem: ha ez a véle­­ményed, akkor minek jöt­­­tél edzőnek?! — Tehát a szemléleten, az úgynevezett hozzáálláson kellene elsősorban változ­tatni? — Talán igen. De azért azt is el kell mondani, hogy azok az állapotok, amelyek jellem­zik a balatoni vitorlázást, bi­zony 50 évesek. Egy ilyen sporthoz hozzátartoznak a kikötők, a sólyaterek, a kor­szerű mentőhajók, a kiemelé­si lehetőségek. Pontosabban hozzátartoznának. Mert nin­csenek meg. Közhasználatú kikötő van Csopakon, épül Almádiban, a többi zöme na­gyon régi. — Ezek szerint itt az át­­kos pénzkérdés. — Igen, például ahol most vagyunk, a füredi öbölben, annak idején csupa olyan cég kapott telket, amelyik vál­lalta a vitorlázás felkarolá­sát. Ez volt a kezdet, aztán elmaradt a folytatás, mert elfogyott a pénz, a legkeve­sebb éppen a sportra jutott. Mindenki megtartott egy-két versenyzőt cégérként, rek­lámnak és szép sorban a vízi telepek átvedlettek üdülővé. Nemcsak itt, hanem az egész Balatonon hasonló a helyzet. Kár. Vitorláskarrierem első — majdnem balszerencsés — momentumáról a bevezető­ben talán a kelleténél is rész­letesebben már szóltam. A végét, a folytatást — magam sem látom. Ki tudja? Lehet, hogy legközelebb a jövő hé­ten, esetleg egy hónap múl­va, de előfordulhat, hogy jö­vőre ülök hajóra megint. Hogy soha, arra gondolni sem merek. Igazán nem akarok a saját, ha nem is egyedi, de bizonyára különleges problé­mámból általános érvényű következtetéseket levonni, mégis úgy érzem, egy remek, egészséges sport egyre in­kább divatba jön nálunk, s ugyanakkor olyan hihetet­len bizonytalanság lengi kö­rül, hogy már-már félő, van-e egyáltalán jövője? Nos, az a kategorikus kijelentés, kell, hogy legyen — édeskevés. Tenni kéne valamit, méghoz­zá gyorsan. Vízen és vízpar­ton, hajók és fejek körül egy­aránt. SERÉNYI PÉTER Vitorlás a tihanyi vizeken Repülő hollandik FALUS ISTVÁN FELVÉTELEI

Next