Új Tükör, 1984. július-szeptember (21. évfolyam, 27-40. szám)
1984-07-15 / 29. szám
— Hol az ellentmondás? Fel lehet-e ezt oldani? — Nagyon nehéz. Elképesztően vonzó a vitorlázás, aki egyszer belekóstolt, az nem tud elszakadni tőle. Egyik tanfolyam indul a másik után, mostanában például a budapesti szabadidősport egyik fő szervezője, az Expressz Hunyadi SE rendezi oktatásait, egyiket a másik után és hihetetlenül sok az érdeklődő. — Eddig gondolom, rendben is van, magam is elvégeztem egy tanfolyamot, de mi lesz ezután? — Éppen ez az: ha lenne tízszer annyi hajónk, mint amennyi a rendelkezésre áll, talán az is kevés volna. Megnőttek az igények és egyre nehezebb kielégíteni őket. — Van valami ötlete? — Hogyne lenne! Aki vitorlázni akar, bújja szorgosan a műanyagokkal, no meg természetesen a hajógyártással kapcsolatos szakkönyveket, ezekhez bárki hozzájuthat, azután álljon össze néhány ügyes fickó, s kezdjenek házilagosan hajót építeni. Az ember nem is hinné, hogy milyen vízi csodák születnek otthoni műhelyekben. Aki akár azért, mert híján van a feltétlenül szükséges kézügyességnek, meg műszaki értéknek, vagy nincs elegendő vállalkozókedve, ellenben rendelkezik némi tőkével, az legjobban teszi, ha felkeresi a kölcsönző valamelyik telepét és amennyiben szerencséje van — főszezonban ilyesmiről csak elvétve lehet beszélni! —, akkor — irány a víz! Tapasztalatból mondom: érdemes úgy szervezni a nyári programot, hogy abba mindenképpen beleférjen némi száguldás a habokon. — A tetemes mennyiségi növekedés nem megy a minőség rovására? — Mi nem engedhetünk meg magunknak semmiféle lazítást, könnyítést. A vitorlázás veszélyes dolog, a Balatonnal nem lehet tréfálni. Óriási elismerés számunkra, bár időnként szidnak az erélyünkért, hogy az elmúlt három évben egyetlen olyan ember sem járt szerencsétlenül a Balatonon, akinek volt vitorlás jogosítványa. Krasznay éppen fél évszázada hódol olthatatlan szenvedélyének. Húsz éve oktat és vizsgáztat, legalább tízezren fogadhatták elégedetten gratulációját, ami kijár a sikeres vizsga után. Kollégája — azt hiszem ez a meghatározás egyiküket sem sérti, pedig szorosan vett munkájuk meglehetősen messze esik egymástól —, Dolesch Iván meglehetősen új környezetben fogad: egy-két éve a megszokott déli partról, a Bp. Spartacus csodálatos földvári vízitelepéről az északi oldalra tette át „rezidenciáját”. Füreden találkoztunk, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság üdülőjében ültünk le beszélgetni, természetesen úgy, hogy az üvegfalon keresztül állandóan láttuk azt, amiről szó van: a Balatont, a vitorlásokat. Előbb azonban egy magánjellegű bejelentéssel kezdte, sokadik lehettem, akinek elmondta, mégis elcsuklott a hangja a meghatottságtól: — Nézd meg, ott, a nádas mellett, ott a Huba. Huszonkét évig szolgált alattam ez a motoros kishajó, úgy hozzám nőtt, hogy azt nem is lehet elmondani. Aztán tönkrement. Szerencsére egy volt tanítványom Keszthelyen teljesen felújította, és képzeld, ma kaptam vissza. Az nem is igaz, milyen remek érzés volt újra a fedélzetére lépni! Ez a látszólag jelentéktelen epizód talán jellemzi a 71 esztendős Dolescht. Mindenki „Iván”-ja — mondják a szakértők — világszínvonalú szakember a maga műfajában. — Mondd meg őszintén: az, hogy a vitorlázás akkora divat lett nálunk mostanában, érezhető a versenysportban is? Javulnak az eredmények? Több a jó vitorlásversenyző, mint régen? — Nagyon sok versenyző van, de hogy jobbak is lennének a régieknél, az nem teljesen egyértelmű. Az tény, hogy manapság már nemcsak egy-egy olyan versenyző van az egyes hajóosztályokban, akit nyugodt szívvel el lehet küldeni valamilyen nemzetközi versenyre, de egetverő változás attól még nem következett be, hogy divat a vitorlázás. Dolesch most Füreden amolyan mindenes. Foglalkozik az MTK-VM sztárosaival, ugyanakkor edző az OMFB-nél is, ottjártamkor éppen 35 kissrácot oktatott az alapokra, de már várta a válogatott keretet, segít a legjobbak felkészítésében is. Természetesen — nyugdíjasként. — Azt hiszem, hogy a Detre-testvérek moszkvai ötkarikás bronzérme a korábbinál sokkal inkább a vitorlássport felé irányította a közvélemény figyelmét. Egyre többet hallani, olvasni az élversenyzőkről, a nagy eseményekről, amelyek rendezéséből egy kicsit mi is kivesszük a részünket. Mégis: majdnem általános a nézet, hogy a gazdag nyugatiakkal és tengerentúliakkal nem lehet felvenni a versenyt, mert hol van a mieinknek olyan felszerelése, hajója stb. Mit gondolsz, mi a fontosabb, a drága hajó vagy a vitorlázótudás? — Mondok egy példát. Van három, minden szempontból nemzetközi színvonalú solingunk, a kormányosaik olyan egykori bajnokok, mint Fináczy, Wossala meg Majoros. Jó a hajó, jók a vitorlázók, erre jön Gömöry, egy magyar hajóval és megveri őket. Szerényebb szereléssel is lehet győzni a gazdagok ellen. Mármint a külföldi gazdagok ellen . .. Most jöttek meg az OMFB-sek az ausztriai Attersee-ről, ahol egyikük nyolcadik lett a harminckettes mezőnyben. Nem akármilyen szélben, egy osztrák, például, el is sülylyedt. — Mi hiányzik ahhoz, hogy nemzetközi színvonalú legyen a vitorlássportunk, hiszen a legjobbak számára — gondolom — igyekeznek az arra illetékesek, biztosítani minden felszerelést, s mégis? — Azt hiszem, hogy a maiak, főleg a fiatalabb edzők, egyszerűen nem tudják, mennyi minden dől el a parton. A régi időkhöz képest sok mindent készen kapnak, mégsem használják ki a lehetőségeket. Dehogy akarok én ezzel generációs ellentétet szítani, és azt magasztalni, amit egykor mi csináltunk, erről szó sincs. Csak éppen. — Csak éppen? — A múltkor is azt vágta valaki a fejemhez, hogy lejárt a nyolcórás munkaideje! Erre én azonnal visszakérdeztem: ha ez a véleményed, akkor minek jöttél edzőnek?! — Tehát a szemléleten, az úgynevezett hozzáálláson kellene elsősorban változtatni? — Talán igen. De azért azt is el kell mondani, hogy azok az állapotok, amelyek jellemzik a balatoni vitorlázást, bizony 50 évesek. Egy ilyen sporthoz hozzátartoznak a kikötők, a sólyaterek, a korszerű mentőhajók, a kiemelési lehetőségek. Pontosabban hozzátartoznának. Mert nincsenek meg. Közhasználatú kikötő van Csopakon, épül Almádiban, a többi zöme nagyon régi. — Ezek szerint itt az átkos pénzkérdés. — Igen, például ahol most vagyunk, a füredi öbölben, annak idején csupa olyan cég kapott telket, amelyik vállalta a vitorlázás felkarolását. Ez volt a kezdet, aztán elmaradt a folytatás, mert elfogyott a pénz, a legkevesebb éppen a sportra jutott. Mindenki megtartott egy-két versenyzőt cégérként, reklámnak és szép sorban a vízi telepek átvedlettek üdülővé. Nemcsak itt, hanem az egész Balatonon hasonló a helyzet. Kár. Vitorláskarrierem első — majdnem balszerencsés — momentumáról a bevezetőben talán a kelleténél is részletesebben már szóltam. A végét, a folytatást — magam sem látom. Ki tudja? Lehet, hogy legközelebb a jövő héten, esetleg egy hónap múlva, de előfordulhat, hogy jövőre ülök hajóra megint. Hogy soha, arra gondolni sem merek. Igazán nem akarok a saját, ha nem is egyedi, de bizonyára különleges problémámból általános érvényű következtetéseket levonni, mégis úgy érzem, egy remek, egészséges sport egyre inkább divatba jön nálunk, s ugyanakkor olyan hihetetlen bizonytalanság lengi körül, hogy már-már félő, van-e egyáltalán jövője? Nos, az a kategorikus kijelentés, kell, hogy legyen — édeskevés. Tenni kéne valamit, méghozzá gyorsan. Vízen és vízparton, hajók és fejek körül egyaránt. SERÉNYI PÉTER Vitorlás a tihanyi vizeken Repülő hollandik FALUS ISTVÁN FELVÉTELEI