Új Tükör, 1984. július-szeptember (21. évfolyam, 27-40. szám)
1984-07-01 / 27. szám
gekkel teli dokumentumfilmet készített az Egyesült Államokban a maga francia szemével. Persze van az olyan nagy ország, hogy egy egész életre, egy teljes életműre szóló dokumentumfilmi anyagot találhat benne bármelyik jószemű filmrendező, legyen bár amerikai vagy francia vagy akármilyen nemzetiségű. Reichenbach spéciet nem talált, sajnos. A Holdtölte Texasban című, 1979-ben készült, ismét egész estét betöltő és mint a címe mutatja, megint az Egyesült Államokban forgatott dokumentumfilmjét akár meg se csinálta volna. Ez ugyanis unalmas és érdektelen film, sem az nem ad neki sajátos töltést, hogy idegen (francia) szemmel nézi az USA életének egy szeletét, sem a vizsgált életszelet nem hoz senkit izgalomba. Minden civilizált országban sok a bűnöző, az Egyesült Államokban talán még több, mint másutt, ezt jól tudjuk statisztikákból, riportkötetekből, játék- és dokumentumfilmekből. Reichenbach filmje semmivel sem szélesíti ki, nem is mélyíti el ezt a régen meglevő tudásunkra ha csak azzal a kijelentéssel nem — texasi rendőr mondja —, hogy nyári holdtöltekor, a telihold meg a kánikula hatására, még több a bűnözés, mint máskor. Ám amit ezen indító kijelentés után látunk, az merő ál-izgalom, villogó fények a houstoni éjszakában, alulról és felülről, autóból és helikopterből fotografálva és mégis üresen. Egy asszony szül, egy rendőrt meggyilkolnak, egy családot lemészárolnak, a rendőrgyilkost elfogják, halálra ítélik, nehéz gyermekkora volt, de nem ezért nem végzik ki, hanem azért, mert az USA-ban sok-sok éve senkit nem végeznek ki már, különben is fellebbezett a vádlott és a filmnek vége. Barabás Tamás ITÁLIA BUKÁSA Színes jugoszláv film Színvonalát és művészi erényeit tekintve sokféle jugoszláv partizánfilmmel találkozhattunk a mozikban az elmúlt évek során. Igazán mély emlékeket csupán azok a játékfilmek hagytak bennünk, amelyekben a képes történelemkönyv nagybetűs fejezeteit háttérbe szorították az egyéni sorsok sehol nem olvasható, sehonnan sem tudható tragédiái. A Lordan Zafranovic által készített alkotás témakezelésében és felfogásában egyaránt szakítani próbál a partizánharc ábrázolásának jól bevált patentjeivel. Tehát nem átfogó, hadtörténeti alapozású tabló, monumentális harci jelenetekkel és kiemelkedő hősök tiszteletteli bemutatásával hitelesített háborús történet szemtanúi lehetünk, hanem valami másé. Aminek sajnos egyetlen jellegzetessége, hogy különbözni akar. 1943-ban az olasz fasiszták által megszállt dalmát szigeteken harcolnak a jórészt falubeliekből lett partizánok. A rendező szándékosan szűkítette története horizontját, hogy alaposabban, részletesebben szólhasson választott hőseiről. A néha érthetetlen, néha fárasztóan lassú cselekményvezetés azonban rádöbbenti a nézőt, hogy Zafranovic-nak nincs érdemi, művészileg kiérlelt mondanivalója. Daniel Olbrychski partizánvezérként tesz-vesz, mindenki állandóan menet közben van, néha félszavakat elkaphatunk a forradalom feladatairól, a többi pedig már az operatőr dolga. Bozidar Nikolić kamerája — a rendezői elképzeléssel valószínűleg szoros összhangban — csodát művel, már ami az üres művészieskedést és a mesterkélt semmitmondást illeti. Mintha az ide-oda vonuló partizánok, olasz feketeingesek, horvát usztasák és csetnikek csupán azért jelennének meg, hogy a képi szimbolika is szóhoz juthasson. A kék tenger vériszapos pirossághasson, az iszonyú mészárlásokat az elemi erővel kitörő vihar szakíthassa félbe, a könnyebb megértés kedvéért megfelelő zenei kísérettel. Gáti Péter Hanglemez ILOSFALVY RÓBERT ÁRIA-LEMEZE A Magyar előadóművészek sorozatban éppen színpadra lépésének három évtizedes jubileumán jelentkezik olasz—francia műsorával a kiváló tenorista; a jó időzítésért dicséret illeti a Hungarotont, s az informatív kísérőszöveg felkészült szerzőjét, Uhrman Györgyöt. A válogatás 1957. és 1964. között készült rádiós felvételei tükrében mutatja be a fiatal Ilosfalvyt, s ez a találkozás azért is szerez megkülönböztetett örömöt a hallgatónak, mert a művész ragyogó előadásában gyönyörködve egyszersmind saját feledhetetlen operaházi élményeivel szembesül. Hiszen ki tudná elválasztani Gardelli i talán legsikeresebb két budapesti bemutatóját, a Machbeth-produkciót és Puccini Mártonjának feltámadását Ilosfalvy nevétől? Az ő hangjának fénye, érzelmeinek áradó gazdagsága, diadalmas fortéi és lírai kantilénái olyan eleven ragyogással sziporkáznak a lemezen, hogy láttatni képesek az emlékezet belső vetítővásznán az alakítás mozzanatait is: a mozdulatok hevét, a gesztusok beszédességét, az arckifejezés változékonyságát. Van valami eredendő nemesség Ilosfalvy éneklésében, s a Heti ajánlat tévedhetetlen stílusérzék, a magasrendű muzikalitás és a kiművelt technika mellett ez az, ami művészetét ellenállhatatlan vonzerővel ruházza fel. Világkarriert futott be harminc év alatt, nagy karmesterekkel és partnerekkel dolgozott, s közben — szerencsére — sikerei teljében sem vesztette el szigorú önkontrollját; ez a titka, hogy mindmáig képes szerepről-szerepre megújulni. A lemezen megörökített ifjúi lényének éthosza az érett Ilosfalvy kiteljesedett egyéniségében is ott sugárzik. (Hungaroton) Kerényi Mária SZINTETIZÁTOR-VARÁZS Mihály Tamás Liszt-Wagner-átiratai Az bizony nagy baj, ha egy varászlat unalmas. Sőt, egyhangú, monoton. Egy jó lemezt az ember szívesen hallgat meg többször is, s kedvenceket választ róla magának. De erről az albumról nehezen lehetne választani, annyira egyformák az átiratok. Pedig a repertoár parádés: az A Oldal Liszt Ferencé, a Szerelmi álmok, az Esz-dúr zongoraverseny és a Les Preludes kapott rajta helyet. Eredetiben igazán öszszekeverhetetlenek, de itt, a lemezen olyan lagymatag, érdektelen szürkeséggel folydogálnak egymás után, hogy jószerivel csak az tudja őket megkülönböztetni egymástól, aki eleve ismeri a dallamukat. És nem segít, sőt csak ront a helyzeten, az egyes darabok közötti — gondolom, elválasztó célzatú — elektromos bugyborékolás, amely fülsiketítő, idegesítő csipogássá élesedik. Talán majd a Wagner-oldaln reménykedünk. Mert a B oldal az övé: elsőként a Tannhäuser-nyitány, majd A Walkürök lovaglása, befejezésül pedig a Tűzvarázs hallható. De ezek az átiratok már igazi megdöbbenést és végleges csalódást okoznak. Ugyanis hajszálra ugyanolyan kintornaszerűen monotonok, önismétlő ritmusúak, mint a Lisztfeldolgozások. Pedig a két szerzőt igazán nem lehet azzal vádolni, hogy műveik akárcsak egy kicsit is hasonlítanának egymáshoz. Az ötlet, hogy a klasszikusokat szintetizátorra átírják, s talán így sokan könnyebben megszeretik a komolyzenét, kitűnő. Csak a megvalósítás nélkülözi az eredetiséget, az ötleteket, a változatosságot. Mert aki most, erről az albumról halla először Liszt és Wagner muzsikáját joggal legyinthet: ja, hát ha ezek mind ilyen egyformát írtak, minek hallgassam? (Start—Omega) Tancsik Mária RADNÓTI PÁLYÁZAT Petőfi Irodalmi Múzeum Beszéljünk őszintén: amikor az évforduló alkalmából megszaporodnak a szobrok, képek, grafikák az ünnepeltet idézve — lett légyen az Ady, Babits vagy éppen Kopernikusz —, egyetlen kritikus sem hiszi, hogy művészeink egész a pályázat kiírásáig dédelgették magukban látomásukat, és aztán egyszerre kitört belőlük az élmény. Nem mindanynyian tudtuk, hogy az évfordulós pályázat az állami mecenatúra egyik formája, és kétszeresen örültünk, ha pályázati művek közt igazi is akadt. Nos, ezen a grafikai pályázaton szinte nincs is erőltetett, izzadtságszagú, illusztratív mű (legfeljebb tudomásul kell vegyük, hogy a grafika tágabb kategória, semmint vélnénk). A kellemes meglepetésnek több oka van. Az egyik az, hogy alighanem a grafika a legszínesebb művészeti terület Magyarországon. A másik: Banga Ferenctől Zrínyifalvi Gáborig (nem érték-, betűrendi) terjedően különböző szemléletű, de egyaránt „minőséget teremtő” alkotók küldtek be műveket. S a harmadik: látszik, hogy ezek a húsz és negyven közötti, tehát nagyjából Radnóti költői pályájával egykorú művészek olvassák, szeretik, átélik, magukénak érzik Radnótit Úgy tűnik, leginkább ő él az ifjú szívekben. (Képünkön Révész László díjnyertes grafikája) Székely András BORSOS MIKLÓS ÚJ GRAFIKÁI Veszprém, Várgaléria A „királynék városa” legrégibb negyede apránként utat enged az újabb kori művészetnek. A második, kiállító terem, a Várgaléria aligha nyithatott volna méltóbban kaput, minthogy Borsos Miklós grafikáira ruházta az avatás „tisztét”. A bemutatott tusrajzok, rézkarcok új periódust, a rajzolói kedv fellobogását sejtetik. Több meglepetést tartogatnak az elmélyedő nézőnek, de szervesen illeszkednek az életmű nagy „grafikai fejezeteihez”. A legfeltűnőbb talán az önéletrajzi vonatkozások felerősödése és a biblikus témák tömegjeleneteinek megszaporodása. Néhány régebbi témavariációt (Hegedű, 1977.) követő, a firenzei utazásokra emlékeztető lapok az Arnó-part különös figuráit hozzák eleven közelségbe (Firenzei fejek). Pár esztendeje kelt híre, hogy tihanyi magányában újra vésőt ragadott, szobrot farag meste □3