Új Tükör, 1984. július-szeptember (21. évfolyam, 27-40. szám)
1984-08-12 / 33. szám
■ Ernesto Canto gyalogol. Li Ning leng. Jean Francis Lamour vág. Edward Etzel le. Mijahara Acudzi hidal. Rodica Árba és Elena Horvat evez. Mary T. Meagher pillangózik. Michael Gross tempózik. Cseng Kuo-csiang emel. Mary Lou Retten repül. Carl Lewis száguld. Edvin Moses suhan. Dunga cselezget. Ecaterina Szabó könnyezik. Aranyeső hull Los Angeles és környékének stadionjaiban, küzdőterein, porondjain. Olvastam valahol, hogy mi minden elengedhetetlen a győzelemhez. Dr. Kereszti Alfonz, az alaposan felkészült sportorvos szerint a következő összetevőkből, mozaikként alakul ki az áhított győztes képe: 1. Ideális testalkat. 2. Jó erőnlét, vagyis az egész szervezet egészséges és a legkedvezőbben terhelhető állapota. 3. Felkészültség, vagyis megfelelő szintű sportbeli edzettség, tudás, képzettség. 4. Adott időpontban teljes diszponáltság, koncentráció, csúcsteljesítményre alkalmas állapot. 5. A körülmények, külső feltételek, szubjektív tényezők kedvező kialakítása. 6. Egyebek. Nem lappang különösebb titok. Bárki megszerezheti a győzelemhez kellő előfeltételek tételes felsorolását. Nem őrzik ezt sem hét lakat alatt, sem szigorúan titkos feliratú dossziéban sem. Mégis mi emeli ki a sportolók sokmilliós seregéből azokat a kiválasztottakat, akiknek aranyérem jut, akikre fényes, csillogó-villogó reklámeső és dicséretzuhatag hull. A győztesek nyilatkozatait hallvánolvasván édeskeveset tudunk meg. Szavaik belefulladnak a közhelyekbe, nem mintha a bajnokok szellemi legények lennének. A mai nyilatkozatok többsége különösebb újat nem tartalmaz, és ráadásul az alá- és mellérendelt mondatok olyan kuszasága, hogy aki hallgatja, hegyezze a fülét, ha a lényegre kíváncsi. Az aranyérmesek általában csak érzelmeiket tudják, úgy-ahogy, kifejezni. A győzelem lényegéről, a hozzá vezető útról, netán a módszerekről nem lebbentik fel a fátylat. Aránylag keveset tudunk meg a bajnok mögött álló mesterről is. Ez talán abból is ered, hogy minden sportágban érthetően korlátozzák azok számát, akik a pályán tartózkodhatnak. Ez nem újdonság. Így történt ez már 1948-ban a londoni olimpián is. A futópályán emberfölötti harcát vívta Emil Zátopek, a „csehszlovák lokomotív”, ellenfele ötezer méteren a belga Gaston Reiff és a holland Willem Slijkhuis volt. A hosszútávfutásban sok minden azon múlik, hogy az atléta megérezze, egyenletes iramban halad-e. Valaha Nurmi ezt úgy ellenőrizte, hogy miközben a cél felé futott, vetélytársaira rá sem hederített, viszont megnézegette az óráját. Igen ám, de ehhez óriási magabiztosság és legalább ugyanekkora tudásbeli különbség kellett az ellenfelekkel szemben. 1948-ban, a londoni olimpia idején Emil Zátopek még nem nőtt egy fejjel a többiek fölé, mint később 1952-ben Helsinkiben. A csehszlovák futónak éppen ezért lehetőleg pontosan tudnia kellett, hogy megfelelően osztja-e be erejét. Edzőjét azonban a rendezők nem engedték be a pályára. A mester és a tanítvány azonban így is talált megoldást. Attól függően, hogy Zátopek irama megfelelt-e az előzetesen megbeszélteknek, az edző különböző színű melegítőket lobogtatott a nézőtéren. Ötezer méteren, ha nem is sokon múlott, de a belga Reiff megelőzte Zatopeket, míg a tízezres távon a csehszlovák futó szerezte meg az aranyérmet. Los Angeles pályáin, porondjain, küzdőterein ritkábban láthatóak az edzők, mint ahogy ez szerepükből adódóan megilletné őket. Ha pedig felsoroljuk azokat az összetevőket, amelyek nélkül a sportoló, bármennyire is tehetséges, netán világraszólóan, még bajnokjelölt sem lehetne, nemhogy aranyérmes, semmiképpen sem hiányozhat a mesterek áldozatos munkája. Példa erre Mary Lou Retton esete, ez a céltudatos amerikai lány feltehetően legalább annyit köszönhet Károlyinak, mint önmagának. A most az Egyesült Államokban tevékenykedő edző korábban Comaneci sikersorozatával hívta fel önmagára a figyelmet. Ha egy edző más és más körülmények, eltérő égtájak és viszonyok között is képes olimpiai bajnokot nevelni, akkor módszere akár közkinccsé is válhatna. Feltehetően mindazok tanulmányozzák is, akiket a szakmai kérdések igazán érdekelnek. 1932. és 1944. Los Angelesben, ahogy az amerikaiak előszeretettel mondják, a napfényes Kaliforniában minduntalan összehasonlítást tesznek az akkori és a mostani olimpiai játékok jellegzetességei, valamint főszereplői között. Mi is történt 1932-ben Kahlich Endre, Gy. Papp László és Subert Zoltán közös munkája szerint: „ ... Los Angeles elhódította Párizstól a csúcsok olimpiája címet. Az atlétikában és az úszásban 35 olimpiai, köztük egy sereg világrekord dőlt meg. Az atlétika számaiban országonként már csak három versenyző indulhatott. A Coliseum gyors salakján a férfi távolugrás kivételével minden számban túlszárnyalták az amszterdami győztest, és az óriási közönség nagyszerű világcsúcsoknak tapsolhatott. Az amerikai atlétika már újra teljes fényében ragyogott, magasugróinak a csődjéért kárpótolta a tízpróbázó Bausch váratlan győzelme. A szemüveges, kövérkés néger Tolan lett a világ leggyorsabb futója, 800 m-en az angol Hampson a világon elsőnek futott 1:50-en belül. A legnagyobb meglepetést a kaliforniai egyetemen tanuló, esélytelen kanadai magasugró, McNaughton bajnoksága okozta. A finn hosszútávfutók világelsősége megingott. Tízezreseiket a hajrában faképnél hagyta a lengyel Kusocinski, a maratoni futásban a magabiztos fiatal argentin Zabala győzött. Iso Hollo megnyerte az akadályfutást, de az 5000 m-en győztes, az amerikai Hillt a célegyenesben kiszorító Lehtinen csak a versenybíróság jóindulatának köszönhette, hogy nem diszkvalifikálták. A lelátókon komoran figyelte honfitársai vereségeit a nemzetközi szerepléstől végleg eltiltott Nurmi, míg a merev amatőrszabályok másik áldozata, a rég elfelejtett, nyomorgó Thorpe csak egy régi ismerőse segítségével jutott be a nézőtérre ... A 400-as gátfutásban az alig ismert ír Tisdallt a gátdöntés a világrekordtól megfosztotta ugyan, de az aranyéremtől nem, a kalappácsvető O’Callaghan pedig utolsó dobásával védte meg már-már elvesztett bajnokságát. A hat női szám közül 100 m-en az Egyesült Államokban élő lengyel Walasiewicz az óhazának szerzett dicsőséget, a többi öt bajnokságot a hazaiak nyerték, a sokoldalú texasi Didrikson mindjárt kettőt. Az uszodában a japánok beváltották korábbi jóslataikat. Az egykori tanítványok átvették a vezető szerepet, híres kemény edzésmódszerük sorozatosan diadalmaskodott. Félelmes tudású sárga úszók, közöttük a 15 éves Kitamura nevét ismerte meg a világ, és az amerikaiak tekintélyét egyedül Crabbe mentette meg. A női számokban viszont a nagyszerű Madisonnal az élen hatalmas fölényben voltak a vendéglátók. Vívásban az olaszok fájó vereséget szenvedtek a franciáktól a tőrés a párbajtőr csapatversenyben. A női tőrvívást veretlenül nyerte az osztrák Preis, a védő, és a most is esélyes német Mayernak csak az ötödik hely jutott. Birkózásban a svéd Westergren harmadik aranyérmét szerezte 1920 óta a harmadik súlycsoportban. Ökölvívásban nyomasztó lett a tengerentúli fölény. Az amerikaiak váratlanul jól szerepeltek a tornában, igaz, főleg a „hazaírt” számok jóvoltából. Az olasz országúti kerékpárosok legyőzték a verhetetlennek tartott dánokat. Az olimpia legszorosabb evezősversenyén az amerikai nyolcas arasznyival előzte meg a végig vezető olaszokat, öttusában a svédek korábbi bajnokai Oxenstiernának adták tovább a „váltóbotot”. Japán a lovaglásban is tartogatott meglepetést Nishi révén a nehéz díjugratásban. A labdarúgás nem szerepelt a műsoron, viszont néhány számmal visszakerült a lövészet. Az Egyesült Államok fölénye az érmek alapján is erősen kidomborodott.” Az akkori időkre kitűnően emlékezik Tom Bradley, a város polgármestere, aki 1932-ben ifjú újságkihordóként kereste meg kenyerét és nemrég elevenítette fel hajdani emlékeit. — Megfizetni nem tudtam a jegyeket — mondta Tom Bradley S&YKARiKA, kér KARIKA Lon Angeles, utcakép