Új Tükör, 1984. július-szeptember (21. évfolyam, 27-40. szám)
1984-08-05 / 32. szám
ELMEBAJNOK A „VILLAMOSSZÉKBEN” (1984. 30. szám) Amikor a fenti című cikkben a riporter megkérdezi Egri Jánost, hogyan „találta fel” az Elmebajnokságot, Egri a többi között ezt feleli: „Az angol televízió egyik műsora jött a segítségemre. Persze, úgyszólván csak az alapgondolat származott innen, a kivitel és különösen a tartalom már az indulásnál teljesen más volt.” Nemrégiben Londonban jártam és megnéztem a Mastermind című (Egri — tapintatból? — nem nevezte meg) kvíz-műsor egyik adását. Nemcsak alapgondolatában, de éppenséggel kivitelében és tartalmában is szinte szó szerint olyan, mint az Elmebajnokság. Még az adás napjában, idejében sincs különbség: vasárnap délutánonkint adja Mastermindját a BBC is. Nyilván ez adta az ötletet Egri Elmebajnokságához. Nem értem, miért kell ezt úgyszólván letagadni? Egyáltalán nem szégyen, sőt: egy sikeres játékos-vetélkedős tévéműsort megfelelően adaptálni és ugyanolyan sikert aratni vele nálunk is, dicséretes dolog, dicsőségnek is nevezhető. Továbbmegyek: láttam én már számos kitűnő és sikeres magyar színielőadást (modern nyugati szerzők darabjaiból), amelyeket a magyar rendező szinte szó szerint „lekoppintott”, finomabban adaptált a londoni (vagy New York-i) eredetiből. Ez sem szégyen, ez is elfogadható, pedig itt többről van szó, mint egy vetélkedőműsorról. Jó néhány éve sikerrel futott egy mutogatós játék a Magyar Televízióban — a címe Most mutasd meg! —, amelyről Vitray Tamás az első adásban „de- TÁRSAINK, AZ ÁLLATOK (1981. 29. szám) A pihenő-jóléti erdő sétányain többször találkozom siklóval, amely sűrű S alakzatot rajzolva a bokros bebújó felé siklik. Közben az őt figyelők felé szisszent s nyelvét nyújtogatva nagyokat fúj. Aki ismeri ezt a csúszómászófajtát, nem bántja, csak csodálja. Ám a vandálok nem kímélik féktelen pusztító vágyukban ezt az állatfajtát sem, mert nem egy esetben található testétől leválasztott fejű sikló. Mélyen elgondolkoztató ez a vandál szadizmus egy olyan állattal szemben, amely nem káros és nem veszélyes, nem támadó még akkor sem, ha szabadkúszó és esetleg másfél méteres. Nem ritka az az eset, amikor fa tövében erőszakosan eltávolított madárfészekre bukkanok. Apró maradványai a magasban. Feltételezhető: a madárfiókák már elhagyták a fészket, mégis furcsa, hogy a fészket helyéről lepiszkálták. Ez a mindenáron való pusztítás nagyon elharapózott. Érdemes lenne megálljt parancsolni a pusztító vágynak. Padányi Lajos Budakeszi, Pf. 40. Erdő u. 64. — 2092. KÜLDJÖN EGY KÉPET Szervátiusz Jenő temetésén A lap egyik régebbi számában Székely János asztalánál című írásában említi Tarján Tamás, hogy amikor megkérdezte a marosvásárhelyi írót, látta-e tavalyi budapesti tartózkodása alkalmával az egyik sikerdarabot, a válasz ez volt: „Nem láttam. Temetésen voltam, s utána nem akartam színházba menni..." Szervátiusz Jenő, a 80 éves korában, 1983. szeptember 15-én elhunyt kiváló szobrászművész temetése a Farkasréti temetőben volt, szeptember 28-án. Székely János ekkor nem csupán jelen volt atyai jóbarátja temetésén, de a barátok, tisztelők nevében emlékezetes, szép szavakkal vett búcsút Szervátiusz Jenőtől, idézte fel az elhunyt emberi alakját, művészi arculatát. Személyes kapcsolatukról, vesztfáliai hadifogságukról többek között ezeket mondta Székely János: „Szép kolozsvári műteremházában két ízben is megkínált kenyérrel, szalonnával... Megajándékozott egy szobrával is, egy lapos relieffel — Cséti galambbal —, éppen húsz éve őrzöm a falon, az ágyam fölött. De a legszebb ajándék mégis az volt, amit gyerekkoromban tőle tanultam. »Ha most, harminc év múltán — írtam le később — van némi fogalmam formákról, konstrukciókról, ha egyáltalán használni tudom a szememet, az végső soron őneki köszönhető.« Még önbizalmamat is őtőle kaptam. Megkérdezte tőlem a hadifogságban, mi akarok lenni, ha egyszer hazajutok. Fiatalnak véltem magamat ahhoz, hogy döntsék. — Bolond vagy, nézd meg, hiszen ott a kezed - mondta, s én azóta tudom, hogy akár szobrászként is megálltam volna a helyem ..." Tegyük hozzá. Székely János már 1955-ben írt Egy láda agyag című verse elé is ezt az ajánlást illesztette: „Szervátiusz Jenőnek, egykori hadifogoly-társamnak, első és utolsó mesteremnek." E versében írta: „Én nem tudom, hogy merre, / Milyen mélységre szálltál, / De sárra leltél végül / A homoktengeren." Dr. Polgárdy Géza I /tsijterU Sz&rUtedi'&e'£! vallotta”, hogy Kanadából „lopta”, ott látta és onnan hozta magával. Ettől ez a játék semmivel sem lett nálunk kevésbé érdekes, elmés és szórakoztató. Bálványi Tamara Bp. Fehérhajó u. 11. 1052 BESZÉLŐ KÖVEK (1984. 26. szám) Fenti című cikke engem annyival is inkább érdekelt, mert hasonló eset velem is előfordult. Évekkel ezelőtt bánhorváti szőlőm közelében az egyik szép völgy vízmosásos részén egy három kilogramm súlyú megkövesedett fadarabot találtam. Kezdetben ugyan nem tudtam megállapítani, hogy a kődarab valóban egy fának megkövült részét képezi-e, avagy sem, csak amikor a fa részén évgyűrűk nyomait észleltem, akkor tudtam meg, hogy az általam megtalált fa a Bánvölgyét övező kihűlt vulkáni hegységek „fiatalabb” miocénkori képződményeinek egyik terméke. Ez pedig tizenöt-húsz millió évre tehető. A megkövült fát ideiglenesen pihenőházamban helyeztem el. Egy másik érdekes jelenségnek is tanúi lehettünk a Bánvölgyében. A föld történetéből tudjuk, hogy amikor az Alföld helyén hullámzó tenger vize elöntötte a kihűlt bánvölgyi vulkáni hegyeket, a Bánvölgyét félsós és mindinkább édesedő beltenger borította el. A tenger sekély vizébe hullott falevelek elkerülték a pusztulást, mert a vízben rájuk rakódó iszap elzárta a leveleket a levegőtől, így megmenekedtek az elkorhadástól. Ezért lehetséges bepillantanunk a Bánvölgyén régen letűnt idők növényzetének titkaiba. „A második világháború során a Bánvölgyi Szelecsi kőnél a visszavonuló német csapatok felrobbantottak egy kis kőhidat. A híd köveinek egyikében egy ritka és szép „pálmalevél” lenyomatát találták. Ez adta az alapot a kutatásra, aminek eredménye az lett, hogy Dédes-Tapolcsány térségében a szürkés szemcsés andezit tufában nagyon szép „pálmalevél” töredéket találtak — bizonyságául annak, hogy millió évekkel ezelőtt a Bánvölgyén a természet életrekelésének jelei és annak folyamata már megmutatkozott.” Ezek a kövek is valóban beavatnak bennünket a letűnt múló idők rejtelmeibe, „beszélnek nekünk, csak hallgatni kell őket”. EMLÉKEIM SZŰCS SÁNDORRÓL (1984. 27. szám) Viszonylag kevesen tudják, hogy Szűcs Sándor nemcsak kiváló tudós és néprajzkutató volt, hanem nagyszerű író is. Az ő tollán eleven életté válnak az adatok. Nemcsak ő van otthon Hajdú-Bihar utolsó száz esztendejében, az olvasót is vendégül látja benne. Személyes jó ismerőse mindenki, aki csak számít a pusztában, a vidéken, és a nép szemével látja és láttatja őket. Szűcs Sándor könyvei azonban rég elfogytak, se égen, se földön nem találhatók. Újra ki kellene adni mind. De addig is jó volna, ha az Új Tükör közölné egy-egy kisebb írását. Bizám György Szolnok, Vosztok út 7. — 5000. Az üvegburába zárt több millió éves értékes fadarabot a Bánhorváti Helytörténeti Múzeumnak adományozom. Dr. Török István Miskolc, Bacsó Béla u. 7. — 3530 DOKTORNŐK (1984. 21. szám) A fenti című cikk utolsó bekezdésére szeretnék viszszatérni, ha megkésve is: „A filmben — az említett hitelesség kedvéért — számos neves nyugati filmszínész szerepel. Többek között megjelenik a krimibe illő történetben Rolf Hoppe, aki az egyik főszerepet játszotta Szabó István Oscar-díjas Mephistójában”. Rolf Hoppe az NDK-ban él, helyileg Drezdában, és a drezdai Staatschauspiel nevű színház állandó tagja. 1981-ben neki ítélték a magyar kritikusok az év legjobb férfi főszereplőjének díját. (Mephisto-beli alakításáért.) Nem szeretnék Emi Péterrel haragba kerülni, de egy újságírónak ismernie kellene a „határokat”. Hoffmann Aranka 1130. Berlin Schulze-Boysen-Str. 15. A TÚLPARTRA JUTÁS BÖLCSESSÉGE (1984. 12. szám) Hunyady Judit fenti című írása nekem Devecseri Gábort juttatja eszembe. Az ÉS hasábjain olvashattuk tizenhárom évvel ezelőtt A hasfelmetszés előnyei című emlékező-meditáló sorozatát, amely az életműsorozatban kötetben is megjelent. Devecseri ebben elmeséli, hogy kezelőorvosa egyszer egy csinos fiatal nőt mutatott neki, azzal a megjegyzéssel, hogy ugyanaz a betegsége volt, mint amiben a költő szenved, s lám, milyen szépen kigyógyult belőle. Az olvasó, aki tudja, hogy Devecseri gyógyíthatatlan kórban szenvedett, visszás érzésekkel olvassa ezt a részt, hisz itt már nem is tapintatról, kegyes félrevezetésről van szó, hanem olyan alaptalan reménykeltésről, aminek a valótlanságáról a költő hamarosan meggyőződhetett, s egyre romló állapotából valószínűleg ráeszmélhetett a valóságra. Mindez azután következik az írásban, miután az első lapokon Devecseri elmondta, nem fél a haláltól, felkészült rá. Egyik ismert politikusunk mondta egyszer nagy hatású beszédében, hogy megbékélten, nyugodtan várja a halált, mert idáig úgy élt, hogy nem kell szégyenkeznie a végső percben. Bizonyára Devecseri is így érezhetett, tudta, munkássága megbecsült helyet szerez számára a magyar irodalomban, alkotásaival méltó jelet emelt életének. Ezért is tetszik visszásnak az ő esetében is ez a teljesen alaptalan reményeket keltő tapintat. Átányi László Bp. Szakasits út 23. □45