Új Tükör, 1984. október-december (21. évfolyam, 41-53. szám)
1984-11-18 / 47. szám
u civicrA PAonkAit Egy közelmúltbeli sajtótájékoztatót követően a kollégák „újságolták”, hogy az igazán neves emberek nem szeretik, ha hevük, személyük bármiféle sporttevékenység kapcsán közszájon forog. Mintha az titok lenne, vagy talán lealacsonyító? Bűn, ha valaki szeret teniszezni, focizni, esetleg állandó résztvevője a hazánkban egyre inkább elszaporodó tömegfutóversenyeknek? Azt gondolom, egyáltalán nem így van, sőt! Az „ügynek” igazán az használna, ha a sokat hangoztatott szemléletváltó gondolatainkat időnként személyhez, személyiséghez, köthető példákkal tudnánk illusztrálni. Néhány héttel ezelőtt vitaindítót közölt a lap. Nem ismerem Keszthelyi Tibort. Nem tudom, mi a foglalkozása. Lehet, hogy a fentebb említett „példavágyamnak” megfelelő ember ő. De akár így van, akár csak egy a sok közül, minden tiszteletem az övé. Sportolni, mozogni akar. Szeretne a jelenleginél több lehetőséget. Ez utóbbit mindenki szeretné. Legfeljebb azt érdemes tudomásul venni, hogy vannak objektív akadályok, melyek ezt az óhajt nem okvetlenül segítik. Minden becsülésem a vitaindítóé, legfeljebb a példáival nem tudok egyetérteni, sőt egyes túlzó — élsportra vonatkozó — állításait egyenesen megkérdőjelezném. De ezzel nem érdemes foglalkozni. Valószínű, hogy ellenpéldáim úgysem győznék meg, abban pedig, hogy a lehetőségeket bővíteni, a szabad idejüket sporttal eltöltők táborát szélesíteni kell, egyetértünk. Amit mindezek után nem értek az az, hogy voltaképpen miről vitatkozunk. Tudniillik jelentkezett valaki, aki elmondja, nem tartja elegendőnek az amatőrök számára rendelkezésre álló sportolási lehetőségeket, és sértve érzi magát, mert — ezt persze szó szerint nem mondja ki — nem végezheti egészségügyi testmozgását, mondjuk a Budapest Sportcsarnokban. (Néha ott is lehet!) A versenysporttal kapcsolatos ellenérzéseiről itt most nem szólok, részben mert teljességgel tévúton jár, részben mert homlokegyenest más téma. De már az első vitapartner a fenti felvetésre azzal válaszol, hogy élsportolóink zöme nehezen téveszthető össze egyetemi tanárokkal, s ritkán jelentet meg doktori értekezést egyegy tudományos folyóiratban. A következő hozzászóló aztán a „témához” fűzi megjegyzéseit — bevallom, ez a vélemény áll hozzám a legközelebb — végül az eddigi utolsó vélemény megint egész másról (is) szól. Hogy vitámat mégis ez utóbbival kezdem, annak egy oka van. Mélységesen egyetértek azzal, hogy a testedzés, sportolás igényét, mint az általános műveltséghez tartozó fogalmakat kell kezelni. Ha 1984-ben Magyarországon közművelődési tanácskozást lehet tartani anélkül, hogy ott egy árva szó is elhangoznék a testkultúra fontosságáról, akkor itt valami nem stimmel. Hozzáteszem, nemcsak ezen a tanácskozáson, hanem például az egészségnevelés témakörében szintén a közelmúltban tartott konferencián, s a fentebb említett sajtótájékoztatón is csak „véletlenül” esett szó a sportról. Mondjuk s írjuk — igaz inkább csak sportújságíró-körökben —, hogy a kultúra része a testkultúra is. S mit látunk a valóságban? Azokon a fórumokon, ahol sokakat érdeklő témákról folyik a szó, ahol a jövő nemzedékének kulturális, művelődési, nevelési keretei, lehetőségei kerülnek megvitatásra, egy hang nem sok, annyi sem esik a sportról. Személyeket fetisizálunk. Egy-egy magazinszerű lapunkban néha megjelenik a sportoló „híres ember”. Ezek a példák nem minden esetben vonzók, de ha még annyira azok volnának is, kizárólag olyan személyekről szólnak, akiknek nincs a példamutatáson kívül eszköz a kezükben ahhoz, hogy a példán kapva-kapni vágyó amatőr sporttevékenységét segíthessék. Mire gondolok? Ágazatok vezetőiről — legalábbis bennfentesek között — köztudott, hogy rajongói különböző sportágaknak. Nemcsak szurkolószinten, mert ennek hatása nem jelent okvetlenül pozitívumot! Sportolószinten, azaz gyakorló testedzőként. S ugyanez a személy nem képes segíteni, biztosítani, hogy a sportolás feltételrendszerét — kedvezményekkel, olcsóbb árakkal, beszerzési könnyítésekkel stb. — javítsák. De, ha ilyen gyakorlati segítséget eretnekség elvárni, legalább arra lenne mód, hogy személyes példáját a nyilvánosság elé tárná, s ezzel újabb híveket nyerhetne meg a sportnak. Sokan nem tudják, de amikor Balczó András 1969-ben 5. egyéni világbajnokságát nyerte Pesthidegkúton, alig lehetett a szakosztályokba jelentkező fiatalokat visszatartani. Hisz a befogadóképesség véges. Nem tudom elképzelni, hogy az egyébként ma oly népszerű karatesport miként fogja megfékezni a sportág iránti „kínálatot” egy most kezdődött televíziós film után. Linda példája a fiatalok tömegeit fogja a szűk befogadóképességű szakosztályokba hajtani. S hogy a sport példáitól eltekintsünk: Farkas Bertalan felkeltette az érdeklődést a repülés iránt; Rubik Ernő példája nyomán mindenki játszott és játékot szerkesztett; amikor Szabó István Mephisztója Oscar-díjat kapott, nőtt a mozik látogatottsága. Könyörögve kérem, kíséreljük meg a kórházak, egészségügyi intézmények terhelését csökkenteni. Ha lehet úgy, hogy — micsoda eretnek gondolat! — az orvos testedzést is javasolhasson, előírhasson páciensének, ne csak orvosságot, s a beteg lássa be, hogy a 24. órában az orvosa nem ellenségként javasolja számára ezt a gyógymódot. Engem ezek a gondolatok foglalkoztatnak, s tulajdonképpen csak azért vitatkozom Keszthelyi Tiborral, mert ő merőben más problémákat vél felfedezni hazánk sportéletében. A fentieket igyekeztem egyes szám első személyében írni, hisz a magam véleményét mondtam el. A vitát kezdeményező többes szám első személye nekem nem szimpatikus. Jóllehet időnként megjelennek élsportellenes megnyilatkozások, de ezek szerencsére nem általános érvényűek, s nem fejezik ki a köz általános véleményét. Rendkívül sajnálom, hogy „Önök civilek” nem képesek pályához jutni. Magyarországon mintegy 3800 sportegyesület van. Ebből — sokat mondok — 200-nak a feladata a versenysport, s ezen belül a nemzetközi szintű teljesítmény, az élsport produkálása. (Nem hiszem, hogy ezt itt és most kellene részletezni!) A többi sportklub feladata a tömegek testedzésének, a vonzáskörzetben élő, tanuló, dolgozó fiatalok és idősebbek sportolási lehetőségének biztosítása. Ha igénylik! Nem mondom, ma viszonylag nehéz teniszpályához, úszáslehetőséghez jutni, de lehet. Sokkal nehezebb a dolga annak, aki golfozni, lovaspólózni szeretne. De hogy a minden sportok alapjának — és királynőjének — számító atlétikát, annak is az egészségvédelem szempontjából legfontosabb ágát, a futást bárhol lehet űzni, azt hiszem, nem képezheti vita tárgyát. Ez még akkor is igaz, ha ma a magyar pályákon nem futkosnak Iharosok, Rózsavölgyik, de ha lenne néhány világklasszisunk, az sem változtatna a lehetőségeken negatívan. A természetjárásról csak egy mondat erejéig. Csodálatos vidékeink, hegyeink vannak. S nem zavar egy cseppet sem minket, hogy ezek az alpinisták szemével nézve nem azonos rangúak a Himalájával. Igaz, egy jól sikerült túrán engem sem érdekel, hogy a hegymászók melyik csúcs meghódítására készülnek a legközelebb. Úszásügyben csatlakozom Serényi Péterhez. Hogy mekkorát téved Keszthelyi Tibor, ehhez annyit, hogy bizonyos sportágakban valóban korán kezdődik a szakosodás — ez egy másik vita témája lehet! —, de 5 év alatt a gyermek mozgáskoordinációja olyan alacsony szinten áll, hogy összetett mozgás nem oktatható — legalábbis eredményesen — számára. A tanfolyamok alsó korhatára az 5 év! Megismétlem, nem ismerem Keszthelyi Tibor foglalkozását, így csak bízni tudok abban, hogy olyan területen tevékenykedik, ahol az állam hozzájárulását, segítségét nem igénylik, azaz eltartják magukat, mint azt az élsporttól ő elvárja. Ennyit a vitáról. S még valamit. A szabadidő sporttal való eltöltését segítheti, hogy a november elején társadalmi vitára bocsátott anyagot minél többen elolvassák, arra reagálnak, s véleményükkel segítik a kibontakozást. Nem az élsport ellenében, mellette. Végezetül, amiben egyetértünk. Az utóbbi időben bővült szervezeti lehetőségkor további szélesítésére kell törekedni. „A névtelen sportolók sokasága jusson több, jobb testmozgási lehetőséghez.” Igaz, de ezt nekik is akarniok kell! HÁRSHEGYI JÁNOS ■ Mondják, profik arcáról nem lehet leolvasni érzelmeket. Mint oly sok „örök igazság”, ez is megdőlt, amikor a Forma–1 autós gyorsasági világbajnokság ma versenyző legnagyobb profija, Niki Lauda idén október 21-én kiszállt McLarenjéből Estorilban, az 1984-es idény 16., utolsó futamában, soha nem örült még így második helynek az osztrák versenyző. Ez ugyanis azt jelentette, hogy hosszú szünet után újból világbajnok lett, immár harmadszor! Szinte mindent megdöntött az 1984-es évad, amit az autósport rekordkönyveiben eddig feljegyezttek. Soha nem volt még ennyire egyeduralkodó egy motor, mint idén a Porsche, soha nem voltak még tanúi a szakértőik ilyen látványos visszatérésnek, mint most Niki Lauda jóvoltából, s nem utolsósorban: soha nem volt még ennyire szoros a verseny a végelszámolásnál. Niki Lauda ugyanis mindössze fél ponttal előzte meg az immár végérvényesen „örök másodikká vált” francia Alain Prostot: 72 pontot gyűjtött, riválisa 71,5-et. .. Az autósport minden drámája összesűrűsödött az utolsó felvonásban. A lelki hadjárat alig két héttel a futam előtt kezdődött, amikor az illetékes sporthatóság megváltoztatta a június 24-i, detroiti verseny végeredményét, s ezáltal az eredetileg 5. helyen végzett Prostnak a 4. helyet juttatta, ami egy pluszpontot jelentett az öszszetettben. Így hát az utolsó startnál Lauda 3,5 ponttal vezetett, elkezdődött a találgatás: kinek hányadik hely elég a győzelemhez. (A Forma—1-ben futamonként az első hat helyen végzett kap pontot a következő megoszlásban: 9 — 6 — 4 — 3 — 2.) Lauda és Prost rácáfolt minden előzetes taktikázásra célzó vádra, s rendkívül izgalmas csatát vívott. Az is bebizonyosodott, hogy „kenyéradó gazdájuk, a McLaren sem szólt bele a világbajnoki cím eldöntésébe, mindkettőjüket egyformán jó motorral látta el. Így hát tisztán, s a betonon dőlt el a küzdelem, nem mindennapian izgalmas körülmények között. Prost végig vezetett, talán legjobb futamát futotta 1984-ben, ám ez sem volt elég. Lauda szintén hozta a formáját, viszonylag roszszul startolt, ám hallatlan érzékkel, a legjobb pillanatot kivárva az előzésre, egészen a harmadik helyig rukkolt előre. Ez azonban nem lett volna elegendő számára a világbajnoki címhez, ahhoz ( S 34E3