Új Tükör, 1984. október-december (21. évfolyam, 41-53. szám)

1984-11-18 / 47. szám

u­ c­ivicrA PAonkAi­t Egy közelmúltbeli sajtótájékoz­tatót követően a kollégák „újsá­golták”, hogy az igazán neves embe­rek nem szeretik, ha hevük, szemé­lyük bármiféle sporttevékenység kapcsán közszájon forog. Mintha az titok lenne, vagy talán lealacsonyí­tó? Bűn, ha valaki szeret teniszezni, focizni, esetleg állandó résztvevője a hazánkban egyre inkább elszaporo­dó tömegfutóversenyeknek? Azt gon­dolom, egyáltalán nem így van, sőt! Az „ügynek” igazán az használna, ha a sokat hangoztatott szemlélet­váltó gondolatainkat időnként sze­mélyhez, személyiséghez, köthető példákkal tudnánk illusztrálni. Néhány héttel ezelőtt vitaindítót közölt a lap. Nem ismerem Keszthe­lyi Tibort. Nem tudom, mi a foglal­kozása. Lehet, hogy a fentebb emlí­tett „példavágyamnak” megfelelő ember ő. De akár így van, akár csak egy a sok közül, minden tiszteletem az övé. Sportolni, mozogni akar. Sze­retne a jelenleginél több lehetősé­get. Ez utóbbit mindenki szeretné. Legfeljebb azt érdemes tudomásul venni, hogy vannak objektív akadá­lyok, melyek ezt az óhajt nem ok­vetlenül segítik. Minden becsülésem a vitaindítóé, legfeljebb a példáival nem tudok egyetérteni, sőt egyes túl­zó — élsportra vonatkozó — állítá­sait egyenesen megkérdőjelezném. De ezzel nem érdemes foglalkozni. Valószínű, hogy ellenpéldáim úgy­sem győznék meg, abban pedig, hogy a lehetőségeket bővíteni, a szabad idejüket sporttal eltöltők táborát szé­lesíteni kell, egyetértünk. Amit mindezek után nem értek az az, hogy voltaképpen miről vitatko­zunk. Tudniillik jelentkezett valaki, aki elmondja, nem tartja elegendő­nek az amatőrök számára rendelke­zésre álló sportolási lehetőségeket, és sértve érzi magát, mert — ezt persze szó szerint nem mondja ki — nem végezheti egészségügyi testmozgását, mondjuk a Budapest Sportcsarnok­ban. (Néha ott is lehet!) A verseny­­sporttal kapcsolatos ellenérzéseiről itt most nem szólok, részben mert teljességgel tévúton jár, részben mert homlokegyenest más téma. De már az első vitapartner a fenti fel­vetésre azzal válaszol, hogy élspor­tolóink zöme nehezen téveszthető össze egyetemi tanárokkal, s ritkán jelentet meg doktori értekezést egy­­egy tudományos folyóiratban. A kö­vetkező hozzászóló aztán a „témá­hoz” fűzi megjegyzéseit — bevallom, ez a vélemény áll hozzám a legköze­lebb — végül az eddigi utolsó véle­mény megint egész másról (is) szól. Hogy vitámat mégis ez utóbbival kezdem, annak egy oka van. Mély­ségesen egyetértek azzal, hogy a test­edzés, sportolás igényét, mint az ál­talános műveltséghez tartozó fogal­makat kell kezelni. Ha 1984-ben Ma­gyarországon közművelődési tanács­kozást lehet tartani anélkül, hogy ott egy árva szó is elhangoznék a test­kultúra fontosságáról, akkor itt va­lami nem stimmel. Hozzáteszem, nemcsak ezen a tanácskozáson, ha­nem például az egészségnevelés té­makörében szintén a közelmúltban tartott konferencián, s a fentebb em­lített sajtótájékoztatón is csak „vé­letlenül” esett szó a sportról. Mond­juk s írjuk — igaz inkább csak sportújságíró-körökben —, hogy a kultúra része a testkultúra is. S mit látunk a valóságban? Azokon a fó­rumokon, ahol sokakat érdeklő té­mákról folyik a szó, ahol a jövő nem­zedékének kulturális, művelődési, ne­velési keretei, lehetőségei kerülnek megvitatásra, egy hang nem sok, annyi sem esik a sportról. Személyeket fetisizálunk. Egy-egy magazinszerű lapunkban néha meg­jelenik a sportoló „híres ember”. Ezek a példák nem minden esetben vonzók, de ha még annyira azok vol­nának is, kizárólag olyan személyek­ről szólnak, akiknek nincs a példa­­mutatáson kívül eszköz a kezükben ahhoz, hogy a példán kapva-kapni vágyó amatőr sporttevékenységét se­gíthessék. Mire gondolok? Ágazatok vezetői­ről — legalábbis bennfentesek kö­zött — köztudott, hogy rajongói kü­lönböző sportágaknak. Nemcsak szurkolószinten, mert ennek hatása nem jelent okvetlenül pozitívumot! Sportolószinten, azaz gyakorló test­edzőként. S ugyanez a személy nem képes segíteni, biztosítani, hogy a sportolás feltételrendszerét — ked­vezményekkel, olcsóbb árakkal, be­szerzési könnyítésekkel stb. — ja­vítsák. De, ha ilyen gyakorlati segít­séget eretnekség elvárni, legalább arra lenne mód, hogy személyes pél­dáját a nyilvánosság elé tárná, s ez­zel újabb híveket nyerhetne meg a sportnak. Sokan nem tudják, de ami­kor Balczó András 1969-ben 5. egyé­ni világbajnokságát nyerte Pesthi­­degkúton, alig lehetett a szakosztá­lyokba jelentkező fiatalokat vissza­tartani. Hisz a befogadóképesség vé­ges. Nem tudom elképzelni, hogy az egyébként ma oly népszerű karate­sport miként fogja megfékezni a sportág iránti „kínálatot” egy most kezdődött televíziós film után. Lin­da példája a fiatalok tömegeit fogja a szűk befogadóképességű szakosztá­lyokba hajtani. S hogy a sport példáitól eltekint­sünk: Farkas Bertalan felkeltette az érdeklődést a repülés iránt; Rubik Ernő példája nyomán mindenki ját­szott és játékot szerkesztett; amikor Szabó István Mephisztója Oscar-dí­­jat kapott, nőtt a mozik látogatottsá­ga. Könyörögve kérem, kíséreljük meg a kórházak, egészségügyi intéz­mények terhelését csökkenteni. Ha lehet úgy, hogy — micsoda eretnek gondolat! — az orvos testedzést is ja­vasolhasson, előírhasson páciensé­nek, ne csak orvosságot, s a beteg lássa be, hogy a 24. órában az orvosa nem ellenségként javasolja számára ezt a gyógymódot. Engem ezek a gondolatok foglal­koztatnak, s tulajdonképpen csak azért vitatkozom Keszthelyi Tiborral, mert ő merőben más problémákat vél felfedezni hazánk sportéletében. A fentieket igyekeztem egyes szám első személyében írni, hisz a magam véleményét mondtam el. A vitát kez­deményező többes szám első szemé­lye nekem nem szimpatikus. Jólle­het időnként megjelennek élsportel­lenes megnyilatkozások, de ezek sze­rencsére nem általános érvényűek, s nem fejezik ki a köz általános véle­ményét. Rendkívül sajnálom, hogy „Önök civilek” nem képesek pályához jut­ni. Magyarországon mintegy 3800 sportegyesület van. Ebből — sokat mondok — 200-nak a feladata a ver­senysport, s ezen belül a nemzetközi szintű teljesítmény, az élsport pro­dukálása. (Nem hiszem, hogy ezt itt és most kellene részletezni!) A töb­bi sportklub feladata a tömegek test­edzésének, a vonzáskörzetben élő, tanuló, dolgozó fiatalok és idősebbek sportolási lehetőségének biztosítása. Ha igénylik! Nem mondom, ma viszonylag ne­héz teniszpályához, úszáslehetőség­hez jutni, de lehet. Sokkal nehezebb a dolga annak, aki golfozni, lovaspó­­lózni szeretne. De hogy a minden sportok alapjának — és királynőjé­nek — számító atlétikát, annak is az egészségvédelem szempontjából leg­fontosabb ágát, a futást bárhol lehet űzni, azt hiszem, nem képezheti vita tárgyát. Ez még akkor is igaz, ha ma a magyar pályákon nem futkosnak Iharosok, Rózsavölgyik, de ha lenne néhány világklasszisunk, az sem vál­toztatna a lehetőségeken negatívan. A természetjárásról csak egy mon­dat erejéig. Csodálatos vidékeink, hegyeink vannak. S nem zavar egy cseppet sem minket, hogy ezek az alpinisták szemével nézve nem azo­nos rangúak a Himalájával. Igaz, egy jól sikerült túrán engem sem ér­dekel, hogy a hegymászók melyik csúcs meghódítására készülnek a legközelebb. Úszásügyben csatlakozom Serényi Péterhez. Hogy mekkorát téved Keszthelyi Tibor, ehhez annyit, hogy bizonyos sportágakban valóban ko­rán kezdődik a szakosodás — ez egy másik vita témája lehet! —, de 5 év alatt a gyermek mozgáskoordináció­ja olyan alacsony szinten áll, hogy összetett mozgás nem oktatható — legalábbis eredményesen — számára. A tanfolyamok alsó korhatára az 5 év! Megismétlem, nem ismerem Keszt­helyi Tibor foglalkozását, így csak bízni tudok abban, hogy olyan terü­leten tevékenykedik, ahol az állam hozzájárulását, segítségét nem igény­lik, azaz eltartják magukat, mint azt az élsporttól ő elvárja. Ennyit a vitáról. S még valamit. A szabad­idő sporttal való eltöltését se­gítheti, hogy a november elején tár­sadalmi vitára bocsátott anyagot minél többen elolvassák, arra rea­gálnak, s véleményükkel segítik a ki­bontakozást. Nem az élsport ellené­ben, mellette. Végezetül, amiben egyetértünk. Az utóbbi időben bővült szervezeti lehe­tőségkor további szélesítésére kell tö­rekedni. „A névtelen sportolók soka­sága jusson több, jobb testmozgási lehetőséghez.” Igaz, de ezt nekik is akarniok kell! HÁRSHEGYI JÁNOS ■ Mondják, profik arcáról nem lehet leolvasni ér­zelmeket. Mint oly sok „örök igazság”, ez is megdőlt, ami­kor a Forma–1 autós gyor­sasági világbajnokság ma versenyző legnagyobb profi­ja, Niki Lauda idén október 21-én kiszállt McLarenjéből Estorilban, az 1984-es idény 16., utolsó futamában, soha nem örült még így második helynek az osztrák verseny­ző. Ez ugyanis azt jelentette, hogy hosszú szünet után új­ból világbajnok lett, immár harmadszor! Szinte mindent megdön­tött az 1984-es évad, amit az autósport rekordkönyveiben eddig feljegyezttek. Soha nem volt még ennyire egyedural­kodó egy motor, mint idén a Porsche, soha nem voltak még tanúi a szakértőik ilyen látványos visszatérésnek, mint most Niki Lauda jóvol­tából, s nem utolsósorban: soha nem volt még ennyire szoros a verseny a végelszá­molásnál. Niki Lauda ugyanis mind­össze fél ponttal előzte meg az immár végérvényesen „örök másodikká vált” fran­cia Alain Prostot: 72 pontot gyűjtött, riválisa 71,5-et. .. Az autósport minden drá­mája összesűrűsödött az utol­só felvonásban. A lelki had­járat alig két héttel a futam előtt kezdődött, amikor az illetékes sporthatóság meg­változtatta a június 24-i, det­roiti verseny végeredményét, s ezáltal az eredetileg 5. he­lyen végzett Prostnak a 4. helyet juttatta, ami egy pluszpontot jelentett az ösz­­szetettben. Így hát az utolsó startnál Lauda 3,5 ponttal vezetett, elkezdődött a talál­gatás: kinek hányadik hely elég a győzelemhez. (A For­ma—1-ben futamonként az első hat helyen végzett kap pontot a következő megosz­lásban: 9 — 6 — 4 — 3 — 2­­.) Lauda és Prost rácáfolt minden előzetes taktikázás­ra célzó vádra, s rendkívül izgalmas csatát vívott. Az is bebizonyosodott, hogy „ke­nyéradó gazdájuk, a McLa­ren sem szólt bele a világbaj­noki cím eldöntésébe, mind­kettőjüket egyformán jó mo­torral látta el. Így hát tisz­tán, s a betonon dőlt el a küzdelem, nem mindenna­­pian izgalmas körülmények között. Prost végig vezetett, talán legjobb futamát futot­ta 1984-ben, ám ez sem volt elég. Lauda szintén hozta a formáját, viszonylag rosz­­szul startolt, ám hallatlan ér­zékkel, a legjobb pillanatot kivárva az előzésre, egészen a harmadik helyig rukkolt előre. Ez azonban nem lett volna elegendő számára a vi­lágbajnoki címhez, ahhoz ( S 34E3

Next