Új Tükör, 1985. január-március (22. évfolyam, 1-13. szám)
1985-02-24 / 8. szám
Aláírtam egy nagyon jónak mondott szerződést Siracusába. Nálam jobban csak a Vasas járt. Többet kért és kapott értem, mint jómagam. Nem akartam külföldre szerződni, de a nyelvtanulás, a kíváncsiság, valamint a pénz is sodort Siracusába. Az olasz klub elnöke eljött Pestre, aláírtuk a szerződést és együtt indultunk Rómába. Érkezésünk érdekes volt. Rómában jártam egy párszor, voltam rosszul a kánikulától, fürödtem már a Trevi-kútban fogadásból és tíz perc múlva csontszárazon sétáltam tovább. Most mínusz 14 fok, 20 centis hó, üvöltő szél, halott város fogadott. Elnökömmel elmentünk az Olasz Vízilabda Szövetségbe, igazolásom adminisztratív részét intézni. Elnököm úgy beszélgetett római kollégáival, mint akik az örök télben élnek és sajnálni kell őket, hogy nem ismerik a nyarat. Mindenkinek fölajánlotta, hogy tud munkát biztosítani Siracusában, ebből a borzasztó hideg világból csak így kerülhetnek el a rómaiak. Csapó Gábor Ebéd után kivettünk két szobát egy nagyon szép helyen fekvő szállodában. Nem mentünk haza, Siracusába, mivel másnap Firenzében játszottunk. Délután elindultam edzeni a Lazio uszodájába. — Zárva, csak Lazio-játékos mehet be — mondta egy nagyon agresszív portás és kitessékelt. Bemutatkozom, elmondom, miért jöttem Olaszországba. Hajthatatlan. Sportberkekben tudják, hogy nem vagyok nagy híve az edzéseknek. Ki szeret edzeni? De ha nem lehet, akkor is megmutatom, hogy én fogok edzeni. Bemászom hátul a kerítésen, s öt perc múlva a Lazio játékosaival egykapuzom, bohóckodom. Sok régi ismerős van közöttük. Nagyot nevetnek a portáson, aki nem engedett be. Félóra múlva a portás megjelenik két rendőrrel és ki akar dobatni az uszodából. A fél olasz csapat vitázik velük. Én meg úszkálok tovább. Végül az egyik rendőr, aki nagy sportrajongó, kihív a vízből, szemembe néz és megszólal: — Si, ez a Csapó Gábor vízilabdázó Magyarországról. Megengedi, hogy edzhessek tovább. De három perc múlva kijövök a vízből, így már nem olyan érdekes edzeni. Ha lehet. Visszamentem a szállodába, s elégedett voltam magammal. Felfordulást tudtam okozni Olaszországban már az első napon. Másnap reggel találkoztam a csapatommal a pályaudvaron. Indulás Firenzébe. Meglepetten tapasztaltam a feltűnő tisztaságot mind a pályaudvaron, mind a vonaton. Aztán négy óra késéssel, de megérkeztünk Firenzébe. Húsz perccel a mérkőzés megkezdése előtt zuhantunk be az uszodába. Ki is kaptunk 15:10- re. Három gólt lőttem és a játék is jól ment. A másnapi újságok agyondicsértek, én lőttem a legtöbb gólt az idegenlégiósok közül. Remélem, nyerni is fogunk ezzel az elég gyenge csapattal. Elkezdődtek a szürke hétköznapok. Reggeli, olasznyelv-tanulás, 11-kor edzés, majd ebéd, ismét tanulás és 8-kor edzés. Az edzések hasonlóak, a különbség talán csak annyi, hogy az olasz játékos délelőtt, délután meccset akar játszani. Egyik edzésen saját kapum elől lőttem gólt, mivel az ellenfél kapusa elbambult. Azóta még nagyobb tiszteletnek örvendek, mert rajtam kívül egy fiú tudta csak átdobni a pályát. Különben az egész csapat körül fagyos a hangulat, mivel kikaptunk az első mérkőzésen. Ismerkedem a várossal. A régi városrész gyönyörű. Nem tudok betelni vele. Háromszor vittek el a fiúk a városrészbe. Szebbnél szebb épületek, szökőkutak, szobrok és a csodálatos főtér a Dómmal. Az emberekről annyit, amennyit ők vallanak magukról. A férfiakat csak az evés és a futball érdekli. Ez Szicíliában hatványozottabban így van. Rosszul vagyok ezektől a hosszú étkezésektől. Ami nagyon ízlik, az a sajt. Erőleves sajttal, tészták sajttal készítve, halak sajttal flambírozva, végül gyümölcs sajttal. Második mérkőzésünk előtt két nappal jöttek az újságírók, mert megtudták, hogy elég jól beszélek olaszul. Mit ne mondjak, szorgalmasan tanulok, de azért ez túlzás, hogy jól is beszélek. Próbálkozom megértetni magam. Mérkőzés előtt izgulok, mint egy gyerek. 7:6-ra nyerünk egy nagyon jó csapat ellen. Hatalmas az öröm csapaton belül és kívül. Az elnök mindenkinek ad új köpenyt és úszónadrágot. Egy gólt lőttem és nyolc kiállítást kaptam. Ugyanúgy érzem, hogy a hazai csapatot támogatták a bírók. Sajnos, ha jól emlékszem, nyolc emberelőnyt elhibáztunk. Lesz mit javítanunk, javítanom. Ennyit első két hetemről. CSAPÓ GÁBOR ésrízáévfaUzév 34 E3 4 trrtinerem's B UKTmtíl____________ — ön azt írja nemrég megjelent könyvének 141. oldalán, hogy vezetők nem születnek, hanem azzá válnak ... ön hogy vált azzá? — Egykor, természetesen, sportoltam, kézilabdáztam és eveztem, majd társadalmi aktívaként hamar bekapcsolódtam a sportvezetésbe is. Később a sporthivatalban dolgoztam, azután előbb a Nemzetközi Kézilabda Szövetség vezető testületének lettem tagja, itthon pedig hosszú esztendők óta a sportág főtitkára vagyok. Mindez bemutatkozásnak sem rossz: Madarász István nem kis fába vágta a fejszéjét, hiszen arról írt könyvet, amiről még soha senki — a sportvezetés tudományáról. A sportági szakszövetségek vezetése és munkamódszerei című mű — enyhén szólva is —✓hézagpótló. . — Kicsit szürkének, miért is kerteljek, kissé jellegtelennek hat a cím. Miért ragaszkodott ahhoz, hogy a sportági szakszövetségekről írjon? — A címadás egyáltalán nem a véletlen műve. Meggyőződésem ugyanis, hogy a sportirányítás mechanizmusában kiemelkedő a sportági szakszövetségek szerepe. — Mégis, ennek ellenére egy kissé érthetetlen, hogy a szakszövetségek tevékenységéről, vezetési metódusáról egy ilyen terjedelmű könyvet kell írni. Elvégre, látszólag legalábbis, adottak az úgynevezett szövetségi ügyrendek, amelyek szinte mindent megszabnak: mit, mikor és hogyan kell egy sportszövetségben csinálni.’ — Ez ugyan tény, de az is tény, hogy az ügyrendet nehéz egységesen értelmezni és alkalmazni. Az ügyrend olyan valami, amit — s ezt gyakorlatból mondom — általában olyankor vesznek elő, ha baj van, ha két vagy több ember, illetve testület nem akar vagy nem tud együttműködni. Nem vitás, hogy a szövetségek irányításában az ügyrendet kötelező figyelembe venni, de szerintem ugyanígy kötelező életrevaló ötletekkel, a közreműködők egyéniségéből fakadó és realizálható módszerekkel megtölteni. (Állítom: ez a lényeg. A könyvet nyugodt szívvel tudom ajánlani mindenkinek, aki már jelenleg is sportvezetőként tevékenykedik, vagy esetleg ilyen ambíciókat dédelget. A szerző az égvilágon mindent „bedob”: Kranáth kapura dob