Új Tükör, 1985. január-március (22. évfolyam, 1-13. szám)

1985-01-06 / 1. szám

PETŐ SÁNDOR ORROTFENNHORDÓ Nem tudtuk, honnan bukkant elő, egyszer csak ott állt éppen a labda előtt, amit Marci gurított Koder Dani elé egy csel után. Ott állt a labda előtt, fölfelé bá­mulva az égre, mintha csillag­­hullást lesne. Fekete öltöny volt rajta, mint a gyászhuszárokon. Ott toporgott a labda­­körül, min­t aki most pottyant le a földre, s eltévedve lépeget egy helyiben, valami csodára várva. — Talán ideálmodta valam­e­­lyi­k főtölk? — ,néztem körbe. — Gyanús vagy nekem, Marosi — szóltam oda a fűben kuporodó kislánynak, aki tapsolva druk­kolta végig­ a mérkőzést. — Én, én aztán nem — inte­getett. — Tényleg nem ismerem, sose láttam. Azt se tudom ki az, honnan jött. Talán valami mennyei pincér, eg­észen olyan. Orrotfennhordót azonban ez a beszéd nem érdekelte, ott állt továbbra is a mi nagy mécs­esünk közepében, mintha kezdő rúgásra hívtuk volna meg, pedig ezt egyikünk sem tette. Nem is zavartatta magát, na­gyokat tüsszentve vette birtoká­ba a pályát. Akkorákat tüsszen­tett, azt hittük, elrepül a liget, nem is jön vissza többé, üres te­lek lesz a helyén, egy fekete ruhás emberrel, egy nem mozduló lab­dával, csodálkozó, semmit nem értő gyerekekkel, s velem, aki éppen gólhelyzetben várja a lab­dát, s ez a labda már többé nem érkezik meg hozzá, csak a rúgás­ra lendülő láb akad meg a leve­gőben. — Talán be akar szállni — szó­lalt meg Bence. — Bocsánat — szólítottam meg. — Azt hiszem, uram, eltévedt. Bizonyosan másfelé indult. Ez itt a liget, ez meg itt a gyep, s itt vagyunk mi, a futballcsapat. — Én sosem tévedek el — tüsszentette, de továbbra sem volt hajlandó ránk nézni. Az egyet bámulta rendületlenül. Mi is elkezdtünk kutatgatni odat önt, de semmi érdekes nem akadt a tekintetünkbe. — Be szeretne állni? — kér­deztem tőle. — A jobb szélen még akad egy hely, az talán megfelelne önnek. — Még hogy beállni, mit nem. Én nagyon jó helyen állok itt. Én itt állok, ahol állok és kész. Talán gyagyás, mutatta Bence. — Uram, akarja, hogy vissza­kísérjük az útra? — kérdeztem tőle. — Engem csak ne kísérgessen, én ide vagyok rendelve, határo­zatijáig, ide, ahol vagyok és In­nen el nem mozdulok. Mert én, kérem, ha nem tudnák, hivatal­nok vagyok. De ha már megszó­lított, mondja csak, nem vesz észre valamit rajtam ? Jól megnéztem, de semmit nem láttam rajta. — Nem, semmi furcsát — vá­laszoltam. — Kár — jegyezte meg. — Nagy kár. — Micsoda? — Az, hogy nem vesz észre rajtam semmit. De nem számít, azért én elárulok magának egy titkot. Én Orroll fennhordó va­gyok, ezt csak azért mondom, hogy tudja, én szeretnék lenni a legmagasabban hordott orrú hi­vatalnok. De hát hiába minden, az orrom úgysem éri el az eget, nyamvadt kis semmi ez. Hiába nyújtom, nem nő, az eső is bele­esik, aztért trüsszögök ekkorákat. — És ez jó a bácsinak? — kérdezte Marcsi, aki a közeliünk­be settenkedett. — Hisz ez az egész olyan vicces. — Tessék, még ez a kislány is kineveti. Hát persze, hogy vicces kis orr ez, de majd ha egy na­pon az eget veri . .. De hát — le­gyintett. — Nem segít rajtam senki. Milyen hivatalnok vagyok így, hivatalnok vagyok én egyál­talán ... — És a labda minek a bácsi­nak? — kérdezte Bence. — Milyen labda? — Ami a bácsi lába előtt van. — Nincs a lábam előtt sem­milyen labda. — Nézzen csak le. — Hohoho, még mit nem. — És a táblák a hóna alatt? — Jó, hogy mondod kisfiú — kurjantott föl, s máris leszúrt egyet a földbe. LABDÁZNI TILOS! — ez állt a táblán. Elképedve néztünk egy­másra. — De hát miért nem szabad? Orrot fennhordóna­k erre is volt táblája. KÉRDEZNI TILOS! És tilos lett a fűre lépni, a füvön labdázni, feküdni, napoz­ni. Tilos lett nevetni, nevetéssel a liget csendjét megzavarni. Ti­los lett megszólalni, tilos lett a szerelmeseknek összebújni, de még kószálni is. Tilos lett a pa­don ülni, nénikéknek kötögetitni. — És olyan tábla nincs — szó­lalt meg hirtelen Marci —, ami azt mondja, hogy a ligetbe hi­vatalnokoknak belépni tilos? Orrot fennhordó válaszra sem méltatta, csak ment előre, s dö­­fögette le a tábláit. Amerre ment, felkeltek a padról a méndkék, hogy tétova léptekkel bandukol­janak el. A szerelmesek riadtan bontakoztak ki egymás ölelésé­ből, s indultak el ellenkező irány­ba. Mintha megváltozott volna minden, a fák is lejjebb hajtot­ták fejüket. Még a gyerekek is elfutottak. Szomorúan bandukoltun­k el mi is, hátha találunk valakit, aki megszabadítja majd ezt a vilá­got a hivatalnokoktól, s az ő tiltó tábláiktól. TETTAMANTI BÉLA RAJZA KERÉK IMRE HÓESÉS A hó, a hó -mintha fehér lepkék libegve szállnak, vagy mintha millió szirom hullana szélben-ingó gallyak­ról egy égigérő fának; talán nem is libegve szálldosó lepke, vagy hullongó virágszirom -pelyhedző hattyúk puha pihetolla száll kavarogva völgyön-hegyen, síkon. ZALÁN TIBOR ALTATÓ (Szentpétery Krisztina-Annának) Könnyű szellő ágat lebbent Ritkás fény veri az erdőt. Ing az égen Hold és csillag: Sóhaj mozdítja a felhőt. Zord magányban zöld tó ásít, Tépett tollú fácán rebben. Illatos a rózsa árnya, Nagy virágot nyit a csendben. Aludj, aludj kicsi szentem! Arcát ködbe törli a táj, Nézi magát, mint az ember, Nézi magát a sötétben. Arca mögött zúg a tenger. SARKADY SÁNDOR GESZTENYÉS Ezt vegye, ezt egye! Nagyszemű a gesztenye! Párja nincs a Várkörön, Megszagolni már öröm; Házatája nem Lövérek, Húsa rózsásabb, kövérebb, Ezt vegye, ezt egye — Ez bánfalvi gesztenye! Mint a gombóc, akkora­­ Szétrepedt a bocskora. Piros parázs csiklandozza, Pukkadozik a pocakja. Ezt vegye, ezt egye - Ez bánfalvi gesztenye! HÁRS ERNŐ TÉLI BALATON Jegestollú madár a téli Balaton, szárnya alá húzva minden móló­karom. Úgyis mondható, hogy ködkarimás kalap, mit a hideg ellen viselnek a halak, vagy hogy egy ittrekedt őskori származék: szája a rianás, hüllőszeme a lék. Mutatkozz bárminek, számomra egy kutya, mi röpít: evező, vitorla, fakutya, s micsoda alapon adódik alkalom emelni kalapom előtted, Balaton.

Next