Új Tükör, 1985. január-március (22. évfolyam, 1-13. szám)
1985-01-06 / 1. szám
PETŐ SÁNDOR ORROTFENNHORDÓ Nem tudtuk, honnan bukkant elő, egyszer csak ott állt éppen a labda előtt, amit Marci gurított Koder Dani elé egy csel után. Ott állt a labda előtt, fölfelé bámulva az égre, mintha csillaghullást lesne. Fekete öltöny volt rajta, mint a gyászhuszárokon. Ott toporgott a labdakörül, mint aki most pottyant le a földre, s eltévedve lépeget egy helyiben, valami csodára várva. — Talán ideálmodta valamelyik főtölk? — ,néztem körbe. — Gyanús vagy nekem, Marosi — szóltam oda a fűben kuporodó kislánynak, aki tapsolva drukkolta végig a mérkőzést. — Én, én aztán nem — integetett. — Tényleg nem ismerem, sose láttam. Azt se tudom ki az, honnan jött. Talán valami mennyei pincér, egészen olyan. Orrotfennhordót azonban ez a beszéd nem érdekelte, ott állt továbbra is a mi nagy mécsesünk közepében, mintha kezdő rúgásra hívtuk volna meg, pedig ezt egyikünk sem tette. Nem is zavartatta magát, nagyokat tüsszentve vette birtokába a pályát. Akkorákat tüsszentett, azt hittük, elrepül a liget, nem is jön vissza többé, üres telek lesz a helyén, egy fekete ruhás emberrel, egy nem mozduló labdával, csodálkozó, semmit nem értő gyerekekkel, s velem, aki éppen gólhelyzetben várja a labdát, s ez a labda már többé nem érkezik meg hozzá, csak a rúgásra lendülő láb akad meg a levegőben. — Talán be akar szállni — szólalt meg Bence. — Bocsánat — szólítottam meg. — Azt hiszem, uram, eltévedt. Bizonyosan másfelé indult. Ez itt a liget, ez meg itt a gyep, s itt vagyunk mi, a futballcsapat. — Én sosem tévedek el — tüsszentette, de továbbra sem volt hajlandó ránk nézni. Az egyet bámulta rendületlenül. Mi is elkezdtünk kutatgatni odat önt, de semmi érdekes nem akadt a tekintetünkbe. — Be szeretne állni? — kérdeztem tőle. — A jobb szélen még akad egy hely, az talán megfelelne önnek. — Még hogy beállni, mit nem. Én nagyon jó helyen állok itt. Én itt állok, ahol állok és kész. Talán gyagyás, mutatta Bence. — Uram, akarja, hogy visszakísérjük az útra? — kérdeztem tőle. — Engem csak ne kísérgessen, én ide vagyok rendelve, határozatijáig, ide, ahol vagyok és Innen el nem mozdulok. Mert én, kérem, ha nem tudnák, hivatalnok vagyok. De ha már megszólított, mondja csak, nem vesz észre valamit rajtam ? Jól megnéztem, de semmit nem láttam rajta. — Nem, semmi furcsát — válaszoltam. — Kár — jegyezte meg. — Nagy kár. — Micsoda? — Az, hogy nem vesz észre rajtam semmit. De nem számít, azért én elárulok magának egy titkot. Én Orroll fennhordó vagyok, ezt csak azért mondom, hogy tudja, én szeretnék lenni a legmagasabban hordott orrú hivatalnok. De hát hiába minden, az orrom úgysem éri el az eget, nyamvadt kis semmi ez. Hiába nyújtom, nem nő, az eső is beleesik, aztért trüsszögök ekkorákat. — És ez jó a bácsinak? — kérdezte Marcsi, aki a közeliünkbe settenkedett. — Hisz ez az egész olyan vicces. — Tessék, még ez a kislány is kineveti. Hát persze, hogy vicces kis orr ez, de majd ha egy napon az eget veri . .. De hát — legyintett. — Nem segít rajtam senki. Milyen hivatalnok vagyok így, hivatalnok vagyok én egyáltalán ... — És a labda minek a bácsinak? — kérdezte Bence. — Milyen labda? — Ami a bácsi lába előtt van. — Nincs a lábam előtt semmilyen labda. — Nézzen csak le. — Hohoho, még mit nem. — És a táblák a hóna alatt? — Jó, hogy mondod kisfiú — kurjantott föl, s máris leszúrt egyet a földbe. LABDÁZNI TILOS! — ez állt a táblán. Elképedve néztünk egymásra. — De hát miért nem szabad? Orrot fennhordónak erre is volt táblája. KÉRDEZNI TILOS! És tilos lett a fűre lépni, a füvön labdázni, feküdni, napozni. Tilos lett nevetni, nevetéssel a liget csendjét megzavarni. Tilos lett megszólalni, tilos lett a szerelmeseknek összebújni, de még kószálni is. Tilos lett a padon ülni, nénikéknek kötögetitni. — És olyan tábla nincs — szólalt meg hirtelen Marci —, ami azt mondja, hogy a ligetbe hivatalnokoknak belépni tilos? Orrot fennhordó válaszra sem méltatta, csak ment előre, s döfögette le a tábláit. Amerre ment, felkeltek a padról a méndkék, hogy tétova léptekkel bandukoljanak el. A szerelmesek riadtan bontakoztak ki egymás öleléséből, s indultak el ellenkező irányba. Mintha megváltozott volna minden, a fák is lejjebb hajtották fejüket. Még a gyerekek is elfutottak. Szomorúan bandukoltunk el mi is, hátha találunk valakit, aki megszabadítja majd ezt a világot a hivatalnokoktól, s az ő tiltó tábláiktól. TETTAMANTI BÉLA RAJZA KERÉK IMRE HÓESÉS A hó, a hó -mintha fehér lepkék libegve szállnak, vagy mintha millió szirom hullana szélben-ingó gallyakról egy égigérő fának; talán nem is libegve szálldosó lepke, vagy hullongó virágszirom -pelyhedző hattyúk puha pihetolla száll kavarogva völgyön-hegyen, síkon. ZALÁN TIBOR ALTATÓ (Szentpétery Krisztina-Annának) Könnyű szellő ágat lebbent Ritkás fény veri az erdőt. Ing az égen Hold és csillag: Sóhaj mozdítja a felhőt. Zord magányban zöld tó ásít, Tépett tollú fácán rebben. Illatos a rózsa árnya, Nagy virágot nyit a csendben. Aludj, aludj kicsi szentem! Arcát ködbe törli a táj, Nézi magát, mint az ember, Nézi magát a sötétben. Arca mögött zúg a tenger. SARKADY SÁNDOR GESZTENYÉS Ezt vegye, ezt egye! Nagyszemű a gesztenye! Párja nincs a Várkörön, Megszagolni már öröm; Házatája nem Lövérek, Húsa rózsásabb, kövérebb, Ezt vegye, ezt egye — Ez bánfalvi gesztenye! Mint a gombóc, akkora Szétrepedt a bocskora. Piros parázs csiklandozza, Pukkadozik a pocakja. Ezt vegye, ezt egye - Ez bánfalvi gesztenye! HÁRS ERNŐ TÉLI BALATON Jegestollú madár a téli Balaton, szárnya alá húzva minden mólókarom. Úgyis mondható, hogy ködkarimás kalap, mit a hideg ellen viselnek a halak, vagy hogy egy ittrekedt őskori származék: szája a rianás, hüllőszeme a lék. Mutatkozz bárminek, számomra egy kutya, mi röpít: evező, vitorla, fakutya, s micsoda alapon adódik alkalom emelni kalapom előtted, Balaton.