Új Tükör, 1985. január-március (22. évfolyam, 1-13. szám)

1985-03-03 / 9. szám

Fisch­er—Szpaszki­j - i - mérkőzés óta nem hökkentette meg a híradás annyira a­­­­ sakkozói közvéle­ményt, mint a Karpov—Kasz­­parov-meccs­ záróközlemé­nye. Az utolsó hetek kis­sé vontatott menete, a ki­hívó Kaszparov magára ta­lálása, párhuzamosan Kar­pov gyengélkedésével várat­lan fordulatot sejtetett, hogy azután mindez mit . Ez a felsorolás is nyil­vánvalóvá teszi, hogy a világ két legjobb, legered­ményesebb játékosa játszott a világbajnoki címért Moszk­vában 1984. szeptember 10- től 1985. február 15-ig, több mint öt hónapon keresztül. Ahogyan történni szokott, minden előrejelzés csődöt mondott, kivéve azt a „jós­latot”, hogy az új világbaj­nok nevében a K-A-R-P-O-V betűk mindenképpen benne lesznek. Ezt viszont nem volt ne­héz megjósolni, illetve azt igen, hogy a mérkőzés be­fejezetlen marad, és hogy a döntő szót a sakkvilág első embere, diplomatája, a FIDE elnöke mondja majd ki 158 napos elkeseredett harc után! A század szenzá­ciója tehát az, hogy a Kar­pov—Kaszparov-meccs 5­3 állásnál (40 döntetlen mel­lett) félbeszakadt, mégpedig Florencio Campomanes be­avatkozása következtében. Először fordult elő a sakk­világbajnokság történetében, hogy bajnok nélkül marad­tunk és hogy külső erők avatkoztak be egy páros mér­kőzésbe. A meglepetésszerű döntés következményeit nehéz len­ne most jó előre kiszámíta­ni, egy azonban bizonyos: a beavatkozás olyan ellent­mondásos, hogy a történtek­eredményezhetett volna, ha tovább játszanak, ez örökké talány marad. A tényekkel nem érdemes vitázni és még mielőtt túlzó kijelentésekre ragadtatnánk magunkat, szögezzük le, hogy korunk két sakkcsodá­ja ült le egymással szemben Moszkvában, a múlt év szep­temberében. Kis emlékeztető pályafu­tásuk kiemelkedő eredmé­nyeirek­ről aligha lesz egyöntetű a szakértők véleménye. Azt pedig bizonyosra vehetjük, hogy a szaksajtó majd sor­ra tollhegyre tűzi a játéko­sokat, az elnököt, a bírákat, a szervezőket , később az­tán az ügyben tollat ragadó­kat is. Ahogy a sakkjátszmák sorsa az elemzés , úgy a sakkesemények sem kerül­hetik el a szakértők és a hozzá nem értők amatőr vagy professzionista hozzá­szólásait. Miután a szenzáció még eléggé friss, és a FIDE-elnök döntésének alapvető indíté­kait még csak felületesen is­merjük, nehéz megérteni e kompromisszum kiváltó okait, bár alighanem a józan segítőkészség­­ diktálta hu­mánum szerepel ezek között az indítékok között az első helyen. Megegyezhetünk abban, hogy valóban kegyetlenül so­káig elhúzódott a döntés, igen sok volt a színtelen döntetlen, és hogy az eldőlt játszmák színvonala sem volt mindig világbajnoki. A tét mindenkor bénítólag hat védőkre, kihívókra, 1886 óta — amióta Wilhelm Steinitz hivatalosan is felvette a vi­lágbajnoki címet. Ez alól a mostani mérkőzés hősei sem vonhatták ki magukat és lát­hatták, hogy az első tíz játsz­mában Kaszparov, az utolsó tízben pedig Karpov elbi­­zonytalankodásai befolyá­solták az eredményeket. Persze, ez minden mérkőzé­sen előfordult eddig is, ezért még meccset sohasem szakí­tottak félbe. Igaz ugyan, hogy világbajnoki mérkőzé­sen még nem fordult elő, hogy a címért viaskodók 48 játszmát játszottak volna. A tárgyilagosság kedvéért nézzünk meg néhány adatot a korábbi világbajnokságok történetéből: Capablanca—Lasker 1921 4—0 (tíz döntetlennel) fél­beszakadt, Lasker a mér­kőzést egészségi okokra hivatkozva feladta. Aljechin—Capablanca 1927 6—3 (25 döntetlennel) Euwe—Aljechin 1935 9— 8 (13 döntetlennel) Aljechin—Euwe 1937 10— 4 (11 döntetlennel) Megállapíthatjuk tehát, hogy a legelkeseredettebb harcot Aljechin és Capab­lanca vívta, de ők is 3 hó­napon belül befejezték a mérkőzést. És hogy mennyi­re fárasztó lehetett ez az összecsapás, az kiderül Ca­pablanca későbbi (1935) vi­lágbajnoki tervezetéből, amelyben többek között eze­ket javasolta: — A FIDE kezeskedik arról, hogy kétévenként világ­­bajnoki mérkőzést ren­dez. — Díjalap 8000 dollár és mindkét játszó költségei! — Ezek felét a FIDE, a má­sik felét a kihívó hozza össze. — A mérkőzés 16 vagy 20 játszmára terjed, ahogy a finanszírozók kívánják. Győztes, aki 8,5 vagy 10,5 pontot ér el. Ékes beszéd: húsz játsz­mát akár egy hónap alatt le lehet bonyolítani. Érdekes azonban, hogy Capablanca javaslatának időpontjában Aljechin és Euwe mégis 30 játszmában egyezett meg s a győzelem 15,5 pontjában 6 egész egy­ségnek kellett lennie. Érde­kes volt még az a kitétel, hogy: „.. . 15—15 esetén, ha mindkét fél már nyert 6—6 játékot, a meccs eldöntetlen és a világbajnok megtartja címét. Ha nincs hat győze­lem, úgy a meccset folytatni kell, a mérkőzés nem lehet döntetlen, mindenképpen a hatodik nyert játszma dönt!...” A két Aljechin—Euwe­­mérkőzés befejeződött két és fél hónapon belül, amivel az is eldőlt, hogy kik és milyen feltételek mellett játszhat­nak a világbajnoki címért. Aljechin haláláig (1946) megtartotta címét, de többé nem játszott mérkőzést sen­kivel. (Az igazság kedvéért megjegyezhetjük, hogy tár­gyalt Botvinnikkel, Flohrral és Kérésszel is, de a máso­dik világháború megakadá­lyozta e meccsek megszer­vezését.) A világbajnoki rendszert 1948 óta a FIDE szervezi, ve­zeti. 1972-ig 24 játszmás pá­ros mérkőzés döntött védő és kihívó között. 12—12 esetén a világbajnok megtartotta címét. Veresége esetén 1963- ig joga volt a visszavágó mérkőzésre, ekkor Botvin­­nik (birtokon belül) javasla­tot tett a reváns-mérkőzés megszün­tetésére. Ez a rendszer bevált, de Fischer győzelme után újabb módszert kívánt bevezettet­ni: elsőre 6 nyert játszmát óhajtott (a döntetlenek nem számítanak), majd 9, illetve 10 győzelem látszott számá­ra megnyugtatónak. Az el­keseredett vita végül Fischer visszavonulásával végződött, de a 6 nyert játszmás vál­tozatot a FIDE és a közben világbajnokká vált Anatolij Karpov egyaránt elfogadta. E szabályok szerint játszottak két mérkőzést is Karpov és Korcsnoj Bagyióban, illetve Meránóban. Elsőre 32 játsz­ma után 6—5, majd a má­sodikban 6—2 volt az ered­mény mindössze 18 játék után. Úgy tűnt, hogy a rendszer jól működik. Miért is kellett volna megszabni a játszmák számának felső határát? Ki gondolta volna, hogy a két játékos nem tudja érvényre juttatni akaratát csaknem félszáz játszma után sem? És hogy 5—0-ás vezetés után a világbajnok nem képes a döntő hatodik partit meg­nyerni? S hogy a pusztító döntetlensorozatok nem Kaszparovot viselik meg, ha­nem a nagyobb rutinnal ren­delkező Karpovot? És hogy bizony jó lett volna, ha maximálják a játszmák szá­mát jó előre, mondjuk 35 vagy 40 játszma erejéig. Hiába, a kiagyalt teóriákra rendesen rácáfol az élet. Ez bebizonyítódott ezen a páros mérkőzésen is. Nyilvánvaló, hogy a fizikai kimerültség játszott szerepet Karpov két utoljára vesztett játszmájá­ban, de hát, elméletileg, Kaszparov éppoly fáradt le­hetett. Ráadásul 1—5-ről nem lehet megnyugtató ér­zés kétnaponként Karpoval játszani. A mérkőzést tehát valaho­gyan mind a két játékos el­vesztette. S ahogyan a játsz­mákat elemezzük, a sakk­világ sem nyert igazán sokat. Mindenesetre nem kaptunk megnyugtató választ arra, hogy a jelenlegi bajnoki rendszer életképes-e, arról nem is beszélve, hogy nem avattunk világbajnokot sem. Végül az a tény, hogy a meccs főszerepét Floren­cio Campomanes játszotta el (mint vendég), arra figyel­mezteti a következő világ­bajnoki mérkőzés szervezőit, hogy nagy körültekintéssel végezzék el feladatukat, mert ismétlésre, bizonyos vagyok benne, füttykoncert várható, mint ahogyan néhányan már most is elhúzzák a szájukat és nemtetszésüket hangosan kinyilvánítják. Jó, a sakkvilágbajnoki mérkőzés ne legyen sohasem a hivatásos ökölvívók végki­merülésig tartó harca, de azért fejeződjék be rende­sen, akár hivatalos lelépte­téssel és ne tartson fél évig, de 158 napig sem. Ennél okosabb és humánusabb módszert talán a FIDE és az illetékes szövetségek is ki fognak találni majd, figye­lembe véve a sakk rajongói­nak igényét, érdekeit. A meglepetésszerű dönté­sek elnökének, Florencio Campomanesnek ne legyen teljhatalma dönteni sakk­játszmák, mérkőzések dolgá­ban, bízza ezt rá a játszók­ra, versenybírákra. A sakko­zás eddig elég jól megvolt az ilyen beavatkozás nélkül, ha nem is mindig úgy feje­ződtek be a mérkőzések, aho­gyan a FIDE tiszteletre méltó tisztviselői szerették volna. Játékunk alapja a tisztesség: nekem van egy lépésem, az­után az ellenfelemnek is van egy lépése. De hogy valaki beleszóljon és ne engedje lépni a játszókat — ez új­donság. Ne legyen ebből jogszabály — újabb világ­­szenzáció. BILEK ISTVÁN Anatoli­j Karpov: Bugojno Bagyio Korcsnoj Montreal Waddings­ween Tilburg Bugojno Amszterdam Bad Kissingen Tilburg Málta, olimpia Linares Moszkva Merano Korcsnoj London Torino Tilburg Luzern, olimpia Moszkva Hannover Tilburg Oslo London '78 I—II. ’78 6—5 '79 I—II. ’79 I. ’79 I. ’80 I. ’80 I. '80 I. '80 I. •80 I. ’81 I—II. ’81 I. ’81 6—2 '82 I—II. ’82 I—II. ’82 I. ’82 I. ’83 I. ’83 I. '83 I. ‘84 I. ’84 I. Garri Kaszparov: Minszk Daugavpils Banja Luka Skara Baku Dortmund Málta, olimpia Graz Frunze Bugojno Moszkva Luzern Moszkva Beljavszkij Niksics London Korcsnoj Vilniusz Szmisziov ’81 ’78 I. ’78 I. ’79 I. 80 I. ’80 I. ’80 I. •80 I. •81 I. I—II. 82 I. ’82 I. ’82 I. ’83 4—1 83 I. ’83 4—1 ’84 4—0 Florencio Campomanes

Next