Új Tükör, 1985. január-március (22. évfolyam, 1-13. szám)
1985-03-03 / 9. szám
Fischer—Szpaszkij - i - mérkőzés óta nem hökkentette meg a híradás annyira a sakkozói közvéleményt, mint a Karpov—Kaszparov-meccs záróközleménye. Az utolsó hetek kissé vontatott menete, a kihívó Kaszparov magára találása, párhuzamosan Karpov gyengélkedésével váratlan fordulatot sejtetett, hogy azután mindez mit . Ez a felsorolás is nyilvánvalóvá teszi, hogy a világ két legjobb, legeredményesebb játékosa játszott a világbajnoki címért Moszkvában 1984. szeptember 10- től 1985. február 15-ig, több mint öt hónapon keresztül. Ahogyan történni szokott, minden előrejelzés csődöt mondott, kivéve azt a „jóslatot”, hogy az új világbajnok nevében a K-A-R-P-O-V betűk mindenképpen benne lesznek. Ezt viszont nem volt nehéz megjósolni, illetve azt igen, hogy a mérkőzés befejezetlen marad, és hogy a döntő szót a sakkvilág első embere, diplomatája, a FIDE elnöke mondja majd ki 158 napos elkeseredett harc után! A század szenzációja tehát az, hogy a Karpov—Kaszparov-meccs 53 állásnál (40 döntetlen mellett) félbeszakadt, mégpedig Florencio Campomanes beavatkozása következtében. Először fordult elő a sakkvilágbajnokság történetében, hogy bajnok nélkül maradtunk és hogy külső erők avatkoztak be egy páros mérkőzésbe. A meglepetésszerű döntés következményeit nehéz lenne most jó előre kiszámítani, egy azonban bizonyos: a beavatkozás olyan ellentmondásos, hogy a történtekeredményezhetett volna, ha tovább játszanak, ez örökké talány marad. A tényekkel nem érdemes vitázni és még mielőtt túlzó kijelentésekre ragadtatnánk magunkat, szögezzük le, hogy korunk két sakkcsodája ült le egymással szemben Moszkvában, a múlt év szeptemberében. Kis emlékeztető pályafutásuk kiemelkedő eredményeirekről aligha lesz egyöntetű a szakértők véleménye. Azt pedig bizonyosra vehetjük, hogy a szaksajtó majd sorra tollhegyre tűzi a játékosokat, az elnököt, a bírákat, a szervezőket , később aztán az ügyben tollat ragadókat is. Ahogy a sakkjátszmák sorsa az elemzés , úgy a sakkesemények sem kerülhetik el a szakértők és a hozzá nem értők amatőr vagy professzionista hozzászólásait. Miután a szenzáció még eléggé friss, és a FIDE-elnök döntésének alapvető indítékait még csak felületesen ismerjük, nehéz megérteni e kompromisszum kiváltó okait, bár alighanem a józan segítőkészség diktálta humánum szerepel ezek között az indítékok között az első helyen. Megegyezhetünk abban, hogy valóban kegyetlenül sokáig elhúzódott a döntés, igen sok volt a színtelen döntetlen, és hogy az eldőlt játszmák színvonala sem volt mindig világbajnoki. A tét mindenkor bénítólag hat védőkre, kihívókra, 1886 óta — amióta Wilhelm Steinitz hivatalosan is felvette a világbajnoki címet. Ez alól a mostani mérkőzés hősei sem vonhatták ki magukat és láthatták, hogy az első tíz játszmában Kaszparov, az utolsó tízben pedig Karpov elbizonytalankodásai befolyásolták az eredményeket. Persze, ez minden mérkőzésen előfordult eddig is, ezért még meccset sohasem szakítottak félbe. Igaz ugyan, hogy világbajnoki mérkőzésen még nem fordult elő, hogy a címért viaskodók 48 játszmát játszottak volna. A tárgyilagosság kedvéért nézzünk meg néhány adatot a korábbi világbajnokságok történetéből: Capablanca—Lasker 1921 4—0 (tíz döntetlennel) félbeszakadt, Lasker a mérkőzést egészségi okokra hivatkozva feladta. Aljechin—Capablanca 1927 6—3 (25 döntetlennel) Euwe—Aljechin 1935 9— 8 (13 döntetlennel) Aljechin—Euwe 1937 10— 4 (11 döntetlennel) Megállapíthatjuk tehát, hogy a legelkeseredettebb harcot Aljechin és Capablanca vívta, de ők is 3 hónapon belül befejezték a mérkőzést. És hogy mennyire fárasztó lehetett ez az összecsapás, az kiderül Capablanca későbbi (1935) világbajnoki tervezetéből, amelyben többek között ezeket javasolta: — A FIDE kezeskedik arról, hogy kétévenként világbajnoki mérkőzést rendez. — Díjalap 8000 dollár és mindkét játszó költségei! — Ezek felét a FIDE, a másik felét a kihívó hozza össze. — A mérkőzés 16 vagy 20 játszmára terjed, ahogy a finanszírozók kívánják. Győztes, aki 8,5 vagy 10,5 pontot ér el. Ékes beszéd: húsz játszmát akár egy hónap alatt le lehet bonyolítani. Érdekes azonban, hogy Capablanca javaslatának időpontjában Aljechin és Euwe mégis 30 játszmában egyezett meg s a győzelem 15,5 pontjában 6 egész egységnek kellett lennie. Érdekes volt még az a kitétel, hogy: „.. . 15—15 esetén, ha mindkét fél már nyert 6—6 játékot, a meccs eldöntetlen és a világbajnok megtartja címét. Ha nincs hat győzelem, úgy a meccset folytatni kell, a mérkőzés nem lehet döntetlen, mindenképpen a hatodik nyert játszma dönt!...” A két Aljechin—Euwemérkőzés befejeződött két és fél hónapon belül, amivel az is eldőlt, hogy kik és milyen feltételek mellett játszhatnak a világbajnoki címért. Aljechin haláláig (1946) megtartotta címét, de többé nem játszott mérkőzést senkivel. (Az igazság kedvéért megjegyezhetjük, hogy tárgyalt Botvinnikkel, Flohrral és Kérésszel is, de a második világháború megakadályozta e meccsek megszervezését.) A világbajnoki rendszert 1948 óta a FIDE szervezi, vezeti. 1972-ig 24 játszmás páros mérkőzés döntött védő és kihívó között. 12—12 esetén a világbajnok megtartotta címét. Veresége esetén 1963- ig joga volt a visszavágó mérkőzésre, ekkor Botvinnik (birtokon belül) javaslatot tett a reváns-mérkőzés megszüntetésére. Ez a rendszer bevált, de Fischer győzelme után újabb módszert kívánt bevezettetni: elsőre 6 nyert játszmát óhajtott (a döntetlenek nem számítanak), majd 9, illetve 10 győzelem látszott számára megnyugtatónak. Az elkeseredett vita végül Fischer visszavonulásával végződött, de a 6 nyert játszmás változatot a FIDE és a közben világbajnokká vált Anatolij Karpov egyaránt elfogadta. E szabályok szerint játszottak két mérkőzést is Karpov és Korcsnoj Bagyióban, illetve Meránóban. Elsőre 32 játszma után 6—5, majd a másodikban 6—2 volt az eredmény mindössze 18 játék után. Úgy tűnt, hogy a rendszer jól működik. Miért is kellett volna megszabni a játszmák számának felső határát? Ki gondolta volna, hogy a két játékos nem tudja érvényre juttatni akaratát csaknem félszáz játszma után sem? És hogy 5—0-ás vezetés után a világbajnok nem képes a döntő hatodik partit megnyerni? S hogy a pusztító döntetlensorozatok nem Kaszparovot viselik meg, hanem a nagyobb rutinnal rendelkező Karpovot? És hogy bizony jó lett volna, ha maximálják a játszmák számát jó előre, mondjuk 35 vagy 40 játszma erejéig. Hiába, a kiagyalt teóriákra rendesen rácáfol az élet. Ez bebizonyítódott ezen a páros mérkőzésen is. Nyilvánvaló, hogy a fizikai kimerültség játszott szerepet Karpov két utoljára vesztett játszmájában, de hát, elméletileg, Kaszparov éppoly fáradt lehetett. Ráadásul 1—5-ről nem lehet megnyugtató érzés kétnaponként Karpoval játszani. A mérkőzést tehát valahogyan mind a két játékos elvesztette. S ahogyan a játszmákat elemezzük, a sakkvilág sem nyert igazán sokat. Mindenesetre nem kaptunk megnyugtató választ arra, hogy a jelenlegi bajnoki rendszer életképes-e, arról nem is beszélve, hogy nem avattunk világbajnokot sem. Végül az a tény, hogy a meccs főszerepét Florencio Campomanes játszotta el (mint vendég), arra figyelmezteti a következő világbajnoki mérkőzés szervezőit, hogy nagy körültekintéssel végezzék el feladatukat, mert ismétlésre, bizonyos vagyok benne, füttykoncert várható, mint ahogyan néhányan már most is elhúzzák a szájukat és nemtetszésüket hangosan kinyilvánítják. Jó, a sakkvilágbajnoki mérkőzés ne legyen sohasem a hivatásos ökölvívók végkimerülésig tartó harca, de azért fejeződjék be rendesen, akár hivatalos leléptetéssel és ne tartson fél évig, de 158 napig sem. Ennél okosabb és humánusabb módszert talán a FIDE és az illetékes szövetségek is ki fognak találni majd, figyelembe véve a sakk rajongóinak igényét, érdekeit. A meglepetésszerű döntések elnökének, Florencio Campomanesnek ne legyen teljhatalma dönteni sakkjátszmák, mérkőzések dolgában, bízza ezt rá a játszókra, versenybírákra. A sakkozás eddig elég jól megvolt az ilyen beavatkozás nélkül, ha nem is mindig úgy fejeződtek be a mérkőzések, ahogyan a FIDE tiszteletre méltó tisztviselői szerették volna. Játékunk alapja a tisztesség: nekem van egy lépésem, azután az ellenfelemnek is van egy lépése. De hogy valaki beleszóljon és ne engedje lépni a játszókat — ez újdonság. Ne legyen ebből jogszabály — újabb világszenzáció. BILEK ISTVÁN Anatolij Karpov: Bugojno Bagyio Korcsnoj Montreal Waddingsween Tilburg Bugojno Amszterdam Bad Kissingen Tilburg Málta, olimpia Linares Moszkva Merano Korcsnoj London Torino Tilburg Luzern, olimpia Moszkva Hannover Tilburg Oslo London '78 I—II. ’78 6—5 '79 I—II. ’79 I. ’79 I. ’80 I. ’80 I. '80 I. '80 I. •80 I. ’81 I—II. ’81 I. ’81 6—2 '82 I—II. ’82 I—II. ’82 I. ’82 I. ’83 I. ’83 I. '83 I. ‘84 I. ’84 I. Garri Kaszparov: Minszk Daugavpils Banja Luka Skara Baku Dortmund Málta, olimpia Graz Frunze Bugojno Moszkva Luzern Moszkva Beljavszkij Niksics London Korcsnoj Vilniusz Szmisziov ’81 ’78 I. ’78 I. ’79 I. 80 I. ’80 I. ’80 I. •80 I. •81 I. I—II. 82 I. ’82 I. ’82 I. ’83 4—1 83 I. ’83 4—1 ’84 4—0 Florencio Campomanes