Új Tükör, 1985. január-március (22. évfolyam, 1-13. szám)
1985-03-10 / 10. szám
□ 11 Huangpu folyó partján, masszív, nyugati stílusú épületek, bankok, multinacionális mammutcégek, váms egyéb hivatalok, kirendeltségek és így tovább. A volt Sassoon irodakomplexus ma a Békeszálló. A gondozott, dupla fasor mögött a folyón óriási hajók és apró dzsunkák. A város sokkal európaiasabb, vagy inkább kozmopolitább, mint a többi Kínában, hangulatosabb, még az öltözködés is fesztelenebb, a mozi előtt például láttam szoknyás, viszonylag divatos ruházatú lányokat, először utunk során. Elvittek egy selyemgyárba, majd szőnyegszövődébe. Mindenütt van „Friendship Store” vagy „Shop”, ahol persze csakis devizáért vagy az annak megfelelő extra-yüanért lehet vásárolni; honfitársaink buzgón meg is rohanják, s roppant csomagokkal térnek vissza. Vacsora egy másik hotelban, ezúttal rendes európai menü. Utána még az International Seaman’s Club, vagyis matrózklub. A társaságot, italozókat, vitatkozókat, ordítozókat elnézve és a fülsiketítő zenét hallgatva nem sokban különbözhet attól, amilyen a két háború közt, vagy mondjuk a Sanghaj expressz című emlékezetes film idején lehetett. Csak a könyvesbódéban árulják a ponyvaregények és szexlapok helyett Mao elnök és más újabb vezető ideológusok munkáit. Részemről szótárt keresek, kiejtés szerintit, nem ismervén a kínai jeleket, hoszszú kutakodás, magyarázkodás után találok is hasonlót. Fönt még pingpongozunk is, nekem nem megy, ám Lali szerencsére megmenti Leányfalu becsületét. Október 16. Ma a hotelban maradtam, nem tartok a csoporttal, mert rosszul aludtam, kint undok eső, és elég nehézkesen szervezik a programokat, így hát a Jade Buddha-szentélyt valószínűleg sose fogom látni, annyi baj, nem olyan ősi műemlék. Poliglott útikönyvem szerint úgy száz éve építették. A szolgálók kérésemre hoznak teát, avval estig kihúzom. Félelmes és nyomasztó ez a számunkra eddig elképzelhetetlen túlzsúfoltság. Sajnálom, hogy újfent magamat kell idéznem, de az egész szuper Epope, nem is értem, miként tudtam a mostani élmények nélkül ilyen pontosan megálmodni. Tehát a regény mind aktuálisabb, és a világ mind elviselhetetlenebb. Nem bírom elűzni a megválaszolhatatlan kérdést: mire ez a rémisztően sok ember a földgolyón, mit csináljunk velük, és mért lesz mégis több és még több és annál is több? A huszadik századnak vagy inkább a huszonegyediknek (ha ugyan lesz?) ugyanis ez az unformizáltság az egyetlen lehetséges megoldása, és majdnem mindegy, hogy szocialista, nacionalista vagy milyen alaponszervezik. Csakis ebben a szisztémában lehet megtölteni az emberek hasát, és így fog eltelni a szaporodó milliárdok élete. Van itt ugyan mozi, opera, cukrászda, étterem, ám ezek keveset enyhítenek a Távol- Kelet számomra végtelen szomorúságán. Óriási, évezredek óta elérhetetlen dolog, hogy idáig eljutottak, s volnék én olyan éhes, mint a régi kínai paraszt vagy buli, boldogan üdvözölném ezt a mi európai beidegződéseinknek nagyon sivár életet. De mit tegyek, menthetetlenül európai értelmiségi vagyok, s érzem, az ő problémáikat még csak megérteni se lennék képes. Nem tudom befogadni, átélni, áttekinteni, reménytelen, nem bírok mit kezdeni vele. Még a repülőn, idefelé, Polonyi mutatott egy új kínai színdarabot, szerzője Kao Hszing-csien, s ő fordította. Átlapoztam, a megállónál állnak és várnak az utasok, ám hiába, a busz nem jön, órákig, napokig, évekig, soha. Akkor amolyan Becket- vagy Ionesco-utánértsének véltem, keleti leöntésben. Itt kezdem megérteni az igazságát. Közben beadták a China Dailyt, a helyi angol nyelvű újságot. Gondosan áttanulmányozom, az utolsó betűig. Például, hogy egy sanghaji gyár patkánybőr matracokat készített, de az emberek nem veszik, nem szívesen aludnának e ronda rágcsálókon. A ráfizetés kétmilió yüan. Elöl a vezércikk: nagy párttisztítás készül, felülvizsgálat, olyasmi, ami nálunk is volt 49-ben, a szocdemek beolvasztása után. Kizárják, úgymond, a korrupt elemeket, a tömegektől elszakadt bürokratákat, élősdieket, s akik bűnöket követtek el a kulturális forradalom idején. Aztán: valamelyik tartományban gyilkos rablóbandát kaptak el, rettegésben tartották a környéket, most majd felelnek vétkeikért. El lehet képzelni, milyenek ezek a kínai rablógyilkosok . . . S amiről másutt, még egy magyar lapban olvastam: nemrég állítólag több tízezer „huligánt” tartóztattak le, nem világos, kik értendők ezen, hétezret rövid úton ki is végeztek. Közben mégis eluntam az ücsörgést szobámban, lementem egy órára. A térképen megkerestem a város fő ütőerét, a Nanking utat, nincs is túl messzi, s gondoltam, azon elsétálok egy darabig. Valamelyik sarkon öreg, fehér kecskeszakállas kínai mellett haladtam el, süteményt vagy mit kínál, és a dobozt, melyből árusítja, kanalával kocogtatja. Jó harminc-negyven perc múlva újra egy öreg kínai, ennek is fehér kecskeszakálla van, ez is a süteményesdobozát kocogtatja. Túlságosan is hasonlít az előbbihez, akkor jövök rá, hogy ugyanaz, és én körbe-körbe járhattam. Tengernyi a nép, ilyenkor, csúcsforgalomban kivált, de nem tolonganak, általában kedvesek, udvariasak. Az élelmiszerboltokban van bőven áru, némelyik éppenséggel tömve. Benéztem a kerékpárüzletbe is, hat-nyolc alaptípust tartanak, sok az érdeklődő, méricskélik, próbálgatják, masszív, tartós daraboknak látszanak. A kiszolgálók is türelmesek, segítőkészek. Az éttermek, nem ahol mi, külföldiek, hanem a helyi lakosok fogyasztanak, szintén tűrhetők, bár a szag itt se nagyon vonzó. De el kell ismerni, megtartják az alapvető higiéniai előírásokat, még szigorúbban, mint nálunk, a kirakatban szeletelik a csirkét, kacsát, a szakácsok, pincérnők arcán fehér fátyol a szájuk előtt, hogy leheletük se érje az ételt. Itt minden és mindennek az ellenkezője is érvényes. S amit a még hazulról hozott amerikai hetilapban olvasok. Hogy Teng Hsziao-pingék további jelentős reformokat terveznek. Engedélyezik, sőt, támogatják a szabad piacot, önálló vállalkozást, egyre több a maszek üzlet, bazár, butik, vendéglő, műhely, még kisebb méretű üzem, gyár is. Lazítják az ipar, mezőgazdaság, kereskedelem központi irányítását, viszont számon kérik a gazdaságosságot, önigazgatást stb., stb. — sokban hasonló a mi új mechanizmusunkhoz. Gazdagodjatok, ez most a jelszó, a szocializmus nem jelent pauperizmust. Megnyitják a nagyobb tengerparti városokat a külföldi tőke előtt, s „különleges gazdasági övezeteket” hoznak létre: biztatják a vegyes érdekeltségű befektetéseket, koncessziókat, szállodaépítést, különösen a japánokra számítanak, mi is feltűnő sokukkal találkoztunk, mindenütt látni színes csoportjaikat. Persze a befektetők is tisztában vannak vele, elmúltak azok az idők, amikor a parkoknál táblák figyelmeztettek: „Kutyáknak és kínaiaknak tilos a belépés”. Ablakomból figyelem, a reménytelen esőben futnak be a városnéző buszok a turistákkal, hamarosan fölismerem a mieinket is, csomagokkal megrakodva caplatnak a hotelba. De már indulunk is, újabb „búcsúvacsora”, hasonló tékozló bőség, mint a warkingi, helyi specialitásokkal megtetézve. Utána Ágival még sétálunk kissé a környéken, most néptelenebbek az utcák, egy mészárszárszékben irtózatos birkahúsokat beleznek, darabolnak, tömény fagygyúszag. Október 17. A „kínai negyed” , mert a múltban annyi külföldi élt itt, a „bennszülöttek" a régi kerek falon belül, elkülönítve laktak. Szűk, zűrzavaros, girbe-gurba utcácskák, akár az európai gettók. Majd a Jüjüang kert díszes pagodái, a medencékben, patakokban piros halak. Tavacska, közepén csinos teaház, az odavezető fahíd cikcakkos, hogy a rossz szellemek, akik nem tudnak a sarkokon befordulni, lemaradjanak. Az egyik pavilonban múzeum, a „Rövid kardok társasága” nevű csoport emlékére, mely a Tsing-dinasztia ellen lázadt föl, mozgalmukat vérbe fojtották. Ebédre hideget kapunk, majd, közkívánatra, úton a repülőtér felé, megállunk a híres sanghaji állatkertnél. Óriási terület, leszakad a lábunk, amíg csupán az ötödét-hatodát bejárjuk, s csak a pandák lennének érdekesek, de nemigen mutatkoztak, az elhízott szülők aludtak, a bocsok nem bújtak elő. Amiket tavaly láttam a berlini Zooban, azok is kínai eredetűek, innen küldött ajándék, két kölyökmaci, sokkal édesebbek, mókásabbak voltak, egész nap a felfüggesztett gumiabroncson lagingáztak, játszottak, birkóztak, hancúroztak, nem lehetett elszakadni tőlük, pedig már indult a gépem. Kellemes, kétórás repülés Pekingbe. Ismét sűrű eső. Úgy, ahogy vagyunk, autóbuszra rakják a vásárolt dobozoktól, pakkoktól alig félő, a régi portyázó, kalandozó, zsákmányoló magyarokra emlékeztető csoportunkat, s egyenest a Pekingi kacsához címzett, immár világhírű vendéglőbe. Nem írom le az újabb lakomát, gyönge, erőtlen hozzá a golyóstollam. Csupán fénypontját, melyet az étterem nevében is hirdet, a nevezetes, géppel tömött pekingi kacsát említeném. A csontokról lefejtve, apróra vagdalva-szeletelve tálalják húsát, de nem is hús, inkább vastag zsír és megpirult bőr. Szójamártásban kell megfürdetni, majd zöld újhagymával körítve palacsintaszerű lepénybe csavarni, s kézbe fogva elfogyasztani. Annyira telítve vagyok, jobbatlan illendőségből kóstolgatom, természetesen fennen dicsérve. Annál étkesebbek kínai barátaink, mert a banketteken mindig jó pár itteni idegenforgalmi főnök is velünk eszik, minden fogásból vesznek. Legfalánkabb a már föntebb is leírt tolmácsunk, az a kerek arcú, merev mosolyú férfi, aki ötévi egyetem után oly gyöngén beszél németül. Útitársaink szerint jobban ért ,magyarul, csak nem mutatja, hadd társalogjunk előtte nyugodtan, cukkolnak, ugrasszam ki a nyulat a bokorból, próbáljam rajta érni. Nos, még a buszban, ahogy mellettem állt és fejtegetett valamit, ültemben amúgy foghegyről odaböktem ékes anyanyelvünkön: Vigyázz, barátom, ki van gombolva a nadrágod. — Nem felelt, folytatta szövegét, majd önkéntelenül lenyúlt és begombolta. Soha harsogóbb sikerem színpadon vagy előadáson nem volt. Ugyanabba a ronda hotelba vittek, ahol először szálltunk meg. De olyan fáradtak vagyunk, ezúttal nem rendezkedtem, a sok mászkálástól, utazástól, zabálástól kimerülten ágyba roskadunk. Elfoglaltuk Kínát. Szun Jat-szen mauzóleumánál