Új Tükör, 1985. január-március (22. évfolyam, 1-13. szám)
1985-03-10 / 10. szám
Többféle TÉVÉKRÓNIKA Névmagyarosítás A Tókió Teleferére magyarosodott. Ennek is csak a fele magyar, de teljesen rendben van a dolog. Végül is televízió helyett távolbalátót vagy messzire látót mondani ma már legalább olyan keresett, kényszeredett és erőszakolt, volna, mint metró helyett földalattit. Ami, önmagában véve nagyon is helyénvaló, kár, hogy elmulasztódott annak idején. Vitray Tamás felfogókészsége és intelligenciája legyőzte a szerencsétlen szóalkotói hiúságot és nem hívott elő valami zordon rendreutasítót, aki megvédi a védhetetlent. Tehát a Telefere. Kitűnő műsor. Szórakoztató, kellemes, okos és felszabadult. Felszabadult, abban az értelemben is, hogy felszabadította magát az előítéletektől, a politikai vagy politikainak vélt provinciális gátlásoktól. Pontosan tudja, hol vannak a játék és az őszinteség (felettébb kényes etikai és közéleti kategória!) határai, humor és báj lengi át. Felnőtt televízió megnyilvánutlai, amely felnőttnek tekinti a nézőt. Játszanak — hiszen arra kérték őket, láthatólag a kedvüket érintve — a részvevők, játszik a műsorvezető és szórakozik a néző. Vitray érzékenységekre és érdekességekre tapint. Tudja a módját. Nemcsak ül és mesél — meséltét közdolgaikról, amelyekről tudja, hogy figyelmet érdemelnek. Egyetérést, mosolyt, ártatlan mérgességeket, tehát részvételt „hív ki”. Megnyerő a látszólagos egykedvűsége. Nem kell elmerülni a részletezésben, hogy ebben mennyi fölkészültség, kötelességtudat, humorra való felhangoltság és tisztító szándék van. Látszik a műsorból. Amelyből, ha igaz, ebben az évben még nyolc lesz. Bárcsak valamennyi az eddigiekhez méltóan sikerülne! Hibrid riport Kitűnően elgondoltak, megszerveztek egy műsort (az ifjúsági szerkesztőség csinálta, a címe Ki vagyok én? volt), aztán amit csak lehetett, megtettek, hogy menet közben elromoljék. Fiatal sorsokat, életpályákat és arcokat bemutatni, a legfőbb televíziós kötelességek közé tartozik. Ebben az adásban megjelent egy fiatal lány, a Mátra-vidék Sírok községéből, megjelent a szülői ház, jelen voltak a szülők s a nagymama, képre vitték a lány környezetét és ismerősi körét. Az adásidő egy óráján túl még egy óráig is szívesen néztem s hallgattam volna, olyan életteli volt, bőséges és okos. Aztán jöttek a televíziós rutinok és beidegzettségek. Ha Pallagi Judit azt mondja, hogy a külpolitikus szereplők közül Pálfy Józsefet kedveli , nyomban megjelent az említett és elmondta, hogy ő hisz a békében. Ugyan mi mást vártak tőle? Én Pálfy Józsefet nagyra becsülöm, mint televíziós szereplőt és politikai kommentátort, de a szerkesztőség is becsülhetné annyira, hogy nem rángatja bele lehetetlen vendégjátékokba. Becsülhetné ugyanígy Darvas Ivánt, Bitskey Tibort is. A divatbemutató hölgyeket — de nem inkább önmagát? — is becsülhetné annyira, hogy a reklámot a reklámműsorba utasítja. Nem kell hetet-havat összekeverni, összehordani, szervetlen halomba gyúrni. A műsor, részleteiben, ennek ellenére lett jó. Mert találtak egy nagyszerű lányt, aki elfogulatlan, bizonyos értelemben a mai ifjúság tulajdonságainak a kifejezője — bármelyik odahurcolt közreműködővel szívesen felcseréltem volna —, gondolatai vannak, személyisége van. Csakúgy, a palócbeszédű nagymama, a szülei s a barátai. Értelmes és vonzó vallomásokat tettek a világukról, a közérzetükről. Egészen különleges érzéketlenség volt a szerkesztőtől, rendezőtől, riportertől nem megérezni, hogy ez elég, a tartalma hibátlan, ami elhangzott s ami látható volt: élmény. Amit csak tudtak, eltöröltek belőle. Szerencsére azért, maradt is valamennyi. Új látványokért, új élményekért, új arcokért, frisseségért rajonganak — még tanulmányokat és bőbeszédű elemzéseket is írnak róla —, s amikor itt az alkalom, sőt maga a tény, ijedten futnak a régiekért. Szélesre kell tárni az ablakot, mondják. De azért, hogy értékeket hajigáljanak ki rajta? És szokványokat hurcoljanak be? TAMÁS ISTVÁN Vitray a Teleferében LIPPAY ÁGNES FELVÉTELE Garas Dezső és Hűvösvölgyi Ildikó SZABÓ RÓBERT FELVÉTELE Történt hajdanán... Persze, tudjuk: „Történt hajdanán, hogy egy hottentotta lány, Párizsba ment a kis bahó.” Sőt, mi több. ..Dzsildló”. Amit csak az értékelhet istenigazából, aki látta már szteppelni Bessyt és Fritzet, a világhírű táncospárt, Jacobi Viktor operettjének, a Leányvásárnak hőseit. Meg Tomot és Lucyt, amint éneklik: „Ha lennék egy lánykának édes, szerelmes babája ...” Amely csakúgy világszám lett, mint az a másik — oly elringató — kettős: „Csendes álmok éjjelén .. .” Mindehhez az kellett, hogy egy ifjú zeneszerző — aki, mint az Operettek könyvében írva áll, Bartókkal, Kodállyal, Dohnányival, Weiner Leóval egyidőben tűnt ki Koessler-tanítványként a Zeneakadémián — szövegkönyvírónak megnyerje Martos Ferencet és Bródy Miksát, bemutató céljára pedig a Király Színházat. Elképzelni sem igen tudom azt az 1911-es premiert, amelyen Lucyt Petráss Sári, az öreg Rottenberg grófot az idősebb Latabár Árpád, Fritzet Rátkay Márton, Tomot Király Ernő, Bessyt Fedák Sári játszotta. Ám örökre él bennem egy másik előadás, úgy 1960 tájáról, amely szintúgy nem volt csekélység. A librettót Darvas Szilárd dolgozta át — mondhatnám : tette sok helyütt kész kabarévá — s a mű időtlenségét jelképezte, hogy az öreg grófot egykori megszemélyesítőjének fia, a „hosszú” Latabár alakította. Lucyt Németh Marika, Tom Sárdy János, Fritz Rátonyi Róbert, Bessy pedig Mednyánszky Ági volt. Félve ültem ezek után a képernyő elé, de persze kíváncsian is: mit adhat hozzá ehhez még a tévé zenés színháza? Hát először is: két kiváló énekest, Lucy (Kovács Adél) mögé Kalmár Magdát, Tom (Bubik István) „play back” megszólaltatójaként pedig Gulyás Dénes. Aztán adott a tévéadaptáció két kabarészínésznek sem utolsó figurát. Garas Dezsőt az öreg Rottenberg, Szerednyei Bélát pedig a fia, Fritz szerepében. Meg egy ragyogó karakterszínészt, Zenthe Ferencet, a lótolvaj-korcsmáros-sheriff megszemélyesítőjeként. És egy gyönyörű nőt, a Bessyt nagyszerűen játszó Hűvösvölgyi Ildikót. Meg egy kis pénzt, amelyből a stáb leutazhatott az Adriára. Annál fájóbb volt, hogy az operettben a teljes második felvonást kitöltő hajószínből — igaz, gyönyörű tengermelléki környezetben — már-már a giccshatáron mozgó luxusvillaszín lett; monumentális tengerészkórus és tánckar helyett a szerepétől megfosztott, stilizált hajó előtt néhány kóristával, így aztán az öreg gróf hajóspoénjai is elsikkadtak, Tóm fűfőszerepével együtt. Mindezek miértjét megkérdezhetnénk a dramaturgtól, Ruitner Sándortól, és a most is kiváló rendezőtől, Zsurzs Évától. Ám ne tegyük. Hiszen a végül — érdekes módon — egymásra talált szerelmespár oly szívhezszólóan énekelte: „Tele van az élet rejtelemmel .. .” MELCZER TIBOR □ 31