Új Tükör, 1985. január-március (22. évfolyam, 1-13. szám)

1985-03-10 / 10. szám

Többféle TÉVÉKRÓNIKA Névmagyarosítás A Tókió Teleferére magyarosodott. Ennek is csak a fele magyar, de teljesen rendben van a dolog. Vé­gül is televízió helyett távolbalá­tót vagy messzire látót mondani ma már legalább olyan keresett, kényszeredett és erőszakolt, volna, mint metró helyett földalattit. Ami, önmagában véve nagyon is he­lyénvaló, kár, hogy elmulasztódott annak idején. Vitray Tamás felfo­gókészsége és intelligenciája le­győzte a szerencsétlen szóalkotói hiúságot és nem hívott elő valami zordon rendreutasítót, aki megvédi a védhetetlent. Tehát a Telefere. Kitűnő műsor. Szórakoztató, kellemes, okos és felszabadult. Felszabadult, abban az értelemben is, hogy felszabadí­totta magát az előítéletektől, a po­litikai vagy politikainak vélt pro­vinciális gátlásoktól. Pontosan tud­ja, hol vannak a játék és az őszin­teség (felettébb kényes etikai és közéleti kategória!) határai, humor és báj lengi át. Felnőtt televízió megnyilvánutlai, amely felnőttnek tekinti a nézőt. Játszanak — hi­szen arra kérték őket, láthatólag a kedvüket érintve — a részvevők, játszik a műsorvezető és szórako­zik a néző. Vitray érzékenységek­re és érdekességekre tapint. Tudja a módját. Nemcsak ül és mesél — mesél­tét közdolgaikról, amelyekről tudja, hogy figyelmet érdemelnek. Egyetérést, mosolyt, ártatlan mér­­gességeket, tehát részvételt „hív ki”. Megnyerő a látszólagos egyked­vűsége. Nem kell elmerülni a rész­letezésben, hogy ebben mennyi föl­készültség, kötelességtudat, hu­morra való fel­hangoltság és tisztí­tó szándék van. Látszik a műsor­ból. Amelyből, ha igaz, ebben az év­ben még nyolc lesz. Bárcsak valamennyi az eddigiek­hez méltóan sikerülne! Hibrid riport Kitűnően elgondoltak, megszervez­tek egy műsort (az ifjúsági szer­kesztőség csinálta, a címe Ki va­gyok én? volt), aztán amit csak le­hetett, megtettek, hogy menet köz­ben elromoljék. Fiatal sorsokat, életpályákat és arcokat bemutatni, a legfőbb televíziós kötelességek közé tartozik. Ebben az adásban megjelent egy fiatal lány, a Mát­­ra-vidék Sírok községéből, megje­lent a szülői ház, jelen voltak a szülők s a nagymama, képre vitték a lány környezetét és ismerősi kö­rét. Az adásidő egy óráján túl még egy óráig is szívesen néztem s hall­gattam volna, olyan életteli volt, bőséges és okos. Aztán jöttek a televíziós rutinok és beidegzettségek. Ha Pallagi Ju­dit azt mondja, hogy a külpolitikus szereplők közül Pálfy Józsefet kedveli , nyomban megjelent az említett és elmondta, hogy ő hisz a békében. Ugyan mi mást vártak tő­le? Én Pálfy Józsefet nagyra be­csülöm, mint televíziós szereplőt és politikai kommentátort, de a szer­kesztőség is becsülhetné annyira, hogy nem rángatja bele lehetetlen vendégjátékokba. Becsülhetné ugyanígy Darvas Ivánt, Bitskey Ti­bort is. A divatbemutató hölgyeket — de nem inkább önmagát? — is becsülhetné annyira, hogy a reklá­mot a reklámműsorba utasítja. Nem kell hetet-havat összekeverni, összehordani, szervetlen halomba gyúrni. A műsor, részleteiben, ennek el­lenére lett jó. Mert találtak egy nagyszerű lányt, aki elfogulatlan, bizonyos értelemben a mai ifjúság tulajdonságainak a kifejezője — bármelyik odahurcolt közreműkö­dővel szívesen felcseréltem volna —, gondolatai vannak, személyisé­ge van. Csakúgy, a palócbeszédű nagymama, a szülei s a barátai. Értelmes és vonzó vallomásokat tettek a világukról, a közérzetük­ről. Egészen különleges érzéketlen­ség volt a szerkesztőtől, rendezőtől, riportertől nem megérezni, hogy ez elég, a tartalma hibátlan, ami el­hangzott s ami látható volt: él­mény. Amit csak tudtak, eltöröltek be­lőle. Szerencsére azért, maradt is va­lamennyi. Új látványokért, új élményekért, új arcokért, frisseségért rajonganak — még tanulmányokat és bőbeszé­dű elemzéseket is írnak róla —, s amikor itt az alkalom, sőt maga a tény, ijedten futnak a régiekért. Szélesre kell tárni az ablakot, mondják. De azért, hogy értékeket hajigál­­janak ki rajta? És szokványokat hurcoljanak be? TAMÁS ISTVÁN Vitray a Teleferében LIPPAY ÁGNES FELVÉTELE Garas Dezső és Hűvösvölgyi Ildikó SZABÓ RÓBERT FELVÉTELE Történt hajdanán... Persze, tudjuk: „Történt hajdanán, hogy egy hottentotta lány, Párizs­ba ment a kis bahó.” Sőt, mi több. ..Dzsildló”. Amit csak az értékelhet istenigazából, aki látta már sztep­­pelni Bessyt és Fritzet, a világhírű táncospárt, Jacobi Viktor operettjé­nek, a Leányvásárnak hőseit. Meg Tomot és Lucyt, amint éneklik: „Ha lennék egy lánykának édes, sze­relmes babája ...” Amely csakúgy világszám lett, mint az a másik — oly elringató — kettős: „Csendes ál­mok éjjelén .. .” Mindehhez az kel­lett, hogy egy ifjú zeneszerző — aki, mint az Operettek könyvében írva áll, Bartókkal, Kodállyal, Dohnányi­­val, Weiner Leóval egyidőben tűnt ki Koessler-tanítványként a Zene­­akadémián — szövegkönyvírónak megnyerje Martos Ferencet és Bródy Miksát, bemutató céljára pedig a Ki­rály Színházat. Elképzelni sem igen tudom azt az 1911-es premiert, amelyen Lucyt Pet­­ráss Sári, az öreg Rottenberg grófot az idősebb Latabár Árpád, Fritzet Rátkay Márton, Tomot Király Ernő, Bessyt Fedák Sári játszotta. Ám örökre él bennem egy másik előadás, úgy 1960 tájáról, amely szintúgy nem volt csekélység. A librettót Dar­vas Szilárd dolgozta át — mondhat­nám : tette sok helyütt kész kabarévá — s a mű időtlenségét jelképezte, hogy az öreg grófot egykori megsze­mélyesítőjének fia, a „hosszú” Lata­bár alakította. Lucyt Németh Ma­rika, Tom Sárdy János, Fritz Rá­tonyi Róbert, Bessy pedig Med­­nyánszky Ági volt. Félve ültem ezek után a képernyő elé, de persze kíváncsian is: mit ad­hat hozzá ehhez még a tévé zenés színháza? Hát először is: két kiváló énekest, Lucy (Kovács Adél) mögé Kalmár Magdát, Tom (Bubik István) „play back” megszólal­tatójaként pedig Gu­lyás Dénes. Aztán adott a tévéadap­táció két kabarészínésznek sem utol­só figurát. Garas Dezsőt az öreg Rot­­tenberg, Szerednyei Bélát pedig a fia, Fritz szerepében. Meg egy ra­gyogó karakterszínészt, Zenthe Fe­rencet, a lótolvaj-korcsmáros-sheriff megszemélyesítőjeként. És egy gyö­nyörű nőt, a Bessyt nagyszerűen játszó Hűvösvölgyi Ildikót. Meg egy kis pénzt, amelyből a stáb leutazha­­tott az Adriára. Annál fájóbb volt, hogy az operettben a teljes második felvonást kitöltő hajószínből — igaz, gyönyörű tengermelléki környezet­ben — már-már a giccshatáron moz­gó luxusvillaszín lett; monumentális tengerészkórus és tánckar helyett a szerepétől megfosztott, stilizált hajó előtt néhány kóristával, így aztán az öreg gróf hajóspoénjai is elsikkad­tak, Tóm fűfőszerepével együtt. Mindezek miértjét megkérdezhet­nénk a dramaturgtól, Ruitner Sán­dortól, és a most is kiváló rendező­től, Zsurzs Évától. Ám ne tegyük. Hiszen a végül — érdekes módon — egymásra talált szerelmespár oly szívhezszólóan énekelte: „Tele van az élet rejtelemmel .. .” MELCZER TIBOR □ 31

Next