Új Tükör, 1985. január-március (22. évfolyam, 1-13. szám)

1985-03-10 / 10. szám

fámasz az edzokuk 2 4­ h9K­4tk­i A „Spartacus-modell’-ről dr. Istvánfi Csabával, a Magyar Testnevelési Főiskola rektorával be­szélgettünk, aki korábban a Buda­pesti Spartacus Sport Club tudo­mányos csoportjának vezetője volt." — Hogyan kezdődött és miért ép­pen a Spartacusban vállalkozott a tudományos csoport megvalósításá­­ra? Hiszen vannak markánsabb bá­zisszervvel bíró és nagyobb ered­ményeket produkáló egyesületek is. — Annak idején, a hetvenes évek elején a Testnevelési Főiskola fia­tal adjunktusa voltam. Egy alka­lommal Pazár Sándor — aki már akkor is a Spartacus elnöke volt és a TF szervezői szakára járt — meg­kérdezte: — Tanár úr. Nem tudna ajánlani valakit, aki eljönne hoz­zánk az egyesületbe módszertani osztályvezető-helyettesnek, és meg­próbálná bevezetni a tudományos módszereket? Mondtam: — Tudok, ha én megfelelek. — A tanár úr na­gyon megfelel — válaszolta. Meg is kötöttük az egyezséget. Végső soron minden ott dőlt el, hogy az egye­sület elnökében kialakult az igény, és hajlandó volt pénzt is áldozni a tudományra. És ehhez kellett Pazár Sándor, akiben felfedezhető a jó értelemben vett vagányság. El tu­dom képzelni róla, hogy alkalomad­tán pillanatokon belül felmond húsz embernek is, ha kell. Jó megérzései vannak — nem véletlen, hogy ilyen hosszú idő óta elnök. S az sem vé­letlen, hogy az elsők között érzett rá arra, most már olyan korszak következik, amelyben nem lehet megélni a tudomány nélkül. Erre a lóra tett, és bejött neki. A hetvenes évek végén már az OTSH is elismer­te a „Spartacus-modell”-t, és aján­lotta más egyesületeknek. — Meg tudná fogalmazni néhány szóban, mi a lényege ennek a mo­dellnek, a tudományos csoportnak? — Mindenekelőtt az, hogy nem „tudományos”. Elsődleges célunk az volt, hogy a versenyzők edzett­ségi állapotának megállapítására egyszerű módszereket alkalmazzunk és dolgozzunk ki. Olyanokat, ame­lyek praktikusak, gyors információt nyújtanak. Arra is törekedtünk, hogy viszonylag olcsó, hazai műsze­reket szerezzünk be. A csoportnak van egy belső magja. Itt főállású orvos, pszichológus és jól képzett szakasszisztensi gárda dolgozik. Időszaki ellenőrzéseket végeznek, speciális célfeladatokat ol­danak meg. Igen lényegesnek tar­tom, hogy ez a csoport helyileg a sporttelep szívében, a sport közvet­len közelségében működik. Továbbá: minden szakosztály mellett van egy mellékfoglalkozású orvos, aki azon túl, hogy ellátja a sportorvosi teendőket, a különleges igényeket közvetíti a belső maghoz. Ezek többnyire a formaingadozás­sal, formaidőzítéssel, a „megmagya-­ rázhatatlan” teljesítményromlással kapcsolatosak. A leglényegesebb szempont vi­szont az, hogy az egész tudományos csoport a sportolókért van, tehát nem öncélúan a tudományért, a tu­dományos vizsgálatokért. Mi annak idején tudomásul vettük, hogy az edzők gyors információt követelnek. Úgy állapodtunk meg, hogy a feltett kérdésekre — ha tudunk —, 24 órán belül adunk valamilyen választ. Ké­sőbb aztán ezt még finomíthatjuk. Ha egy szóval kellene kifejezni a tudományos csoport rendeltetését, akkor azt mondanám,­ hogy: szolgá­lat. — A nagy fővárosi egyesületek közül egyedül a Spartacus meri megengedni magának, hogy ne tart­son fenn labdarúgó-szakosztályt. Amíg egy másik neves egyesületben a labdarúgó edzők „elfoglalták” az orvosi rendelőt, addig a Spartacus­ Dr. Istvánfi Csaba ■ Hajdan, úgy két évtizeddel ez­előtt, egyfajta sajátos hangulata volt az öttusaversenyek harmadik napjának. Csupa mosolygós ábráza­­tú, nevetgélő versenyző állt a lőál­lásban , feszültségnek, idegeske­désnek nyoma sem volt. Még a győ­zelemre esélyes öttusázó is végig­hallgatta vetélytársa faviccét, hogy aztán a mezőny többi tagjával együtt hahotázva nyugtázza a fanyar poént. Az alkoholszondák 1966-ban je­­­lentek meg a lőtereken, s ezzel egy­­időben a nyugtatószerek is tilalmi listára kerültek. A pálfordulás egy Polzhuber névre hallgató öttusázó szerepléséhez kapcsolódik. Az oszt­­­rák versenyző a lipcsei világbajnok­ság lovas- és vívószáma után nagy­szerűen állt az összesítésben, ezért aztán úgy okoskodott, hogy a nagy lövőeredmény érdekében­­ nagyon be kell rúgnia. Bár ez sikerült ne­ki, céltáblájában csak elvétve ta­láltak lövésnyomokat. A szigorú doppingvizsgálatok ered­ményeként alaposan megváltozott a versenyág élvonala. Kiderült, ki az, aki „mankóhasználat” nélkül is megáll a lábán, s ki az, aki tiszta fejjel képtelen úrrá lenni az ide­­­gein. Ez magyarán annyit jelentett,' ' Ö­pusAvfc, hogy az öttusa lövőága végre-vala­­hára azt a szerepet tölthette be,­ amelyre a sportág megalkotói eleve szánták: idegi próbatétel lett. De nem sokáig örülhettünk a tisz­ta légkörnek. A hetvenes évek ele­jén, máig megfejthetetlen okokból, eltörölték a gyógyszerstopot. Új korszak kezdődött. A felkészítésbe egyre intenzíveb­ben bekapcsolódtak az orvosok. Az első időkben használt Seduxent szép lassan fölváltották a kifejezetten sportcélokra (?) összeállított, gyak­ran külföldről behozott tabletták. A legjobbak természetesen kikísérlete­zett, „testre szabott” pirulákat szed­tek. Tehették, s tehetik ma is. A keretorvos egyik legfontosabb teen­dője éppen az, hogy az illető ver­senyzővel közösen megtalálja a leg­hatásosabb nyugtatót. Az orvosok bekapcsolásával pár­huzamosan ugrásszerűen javulni kezdtek az eredmények. Míg koráb­­ ban az ezerpontos szint (194 kör) tel­jesítése kiemelkedő eredménynek számított, addig ma már nem ritka a 189—199 körös teljesítmény sem.­ Sőt, egyre gyakrabban hallani két­száz körös „plafoneredményről” is. A gyógyszerezés közben azonban háttérbe szorult a lényeg. Elfeled­keztek arról, hogy a lövészetnek va­lójában mi a szerepe az öttusában, mit kell eldöntenie annak a húsz lövésnek. A lövészet ma már egyre kevésbé a versenyzők ügye. Orvo­sok, gyógyszerészek vetélkednek egymással, azt eldöntendő, kinek a pirulájától lesz tompább a sportoló. (Évekkel ezelőtt a válogatott keret egyik tagjának olyan jól sikerült „le­tompulnia”, hogy a lőtérre menet — szervezetében a nyugta­tóval — egyszerűen eléhajtott a főútvonalon robogó teherautónak. Szerencsésen megúszta, csak a kocsija lett roncs. Azóta az edzők szigorúan tiltják az autóvezetést begyógyszerezett álla­potban.) Persze, a csodaszerek nem min­denki számára elérhetőek. Míg a leg­jobbak nyugtatóinak kiválasztása, beszerzése nagy gonddal, szakem­berek irányításával, szervezetten tör­ténik, addig a második vonalbeliek­nek maguknak kell gondoskodniuk a betevő piruláikról. . (Ennek nyil­vánvalóan komoly veszélyei van­nak!) Hogy ki mit szed, az természete-' sen hétpecsétes titok. Még a váloga-­ tottak sem igen tudják, milyen gyógyszerrel lő a másik. Valóságos legendák keringenek egyik-másik jól lövő öttusázó házipatikájáról. Ilyen nagy jelentősége lenne az egész gyógyszerezésnek? Igen. A lövészet ugyanis azon rit­ka sportágak közé tartozik, amely­ben szinte mindenki az edzéseken éri el a jobb eredményeit. Nem rit­ka az olyan gyakorlás, amelyen az öttusázó a nyolcvan-száz lövésből csak kétszer-háromszor nem talál a tízesbe. Aztán jön a verseny, s a két szám utáni állás izgalmában, a nagy lehetőség előszelében megre­meg a pisztolyt tartó kéz, s a kilen­cesből tízes lesz, a kilencesből nyol­cas vagy még az sem . .. Illetve csak ez történne, ha nem lenne kéznél a nyugtató ... Szó se róla, a pirula önmagában­ kevés, nem pótolhatja a nagy fi­gyelmet igénylő, nehéz edzéseket. Ám ha a versenyző elsajátítja az egyébként nem túl bonyolult moz­gássort, ha megszerzi a szükséges technikai ismereteket, igen hasznos lehet... Csakhogy mi értelme mindennek, ha a teljesítmény már nem pusztán a versenyző képességeinek (tudásá­nak, adottságainak, szorgalmának stb.) tükre? ... A sportág nemzetközi vezérkara, a Nemzetközi öttusa és Sílövő Szö­vetség természetesen látja a fonák helyzetet, próbál is tenni ellene — kevés sikerrel. A doppingellenőrzés ugyanis, mint általában a sportélet­­ben, itt is messze elmarad a dop­pingszer-készítés színvonalától. Ma­gyarán : gyakorlatilag képtelenség hitelt érdemlően kimutatni a szer­vezetben a nyugtatószert. Orvosi megoldás nem lévén, a nemzetközi szövetség a verseny­­rendszer megváltoztatásával próbál­ta meg kiküszöbölni a tablettahasz­nálatot. 1982-ben, a római világ­­bajnokságot megelőző kongresszuson úgy döntött, hogy öt nap helyett ezentúl négy nap alatt kell megren­dezni a versenyeket, méghozzá úgy,­ hogy a befejező nap délelőttjére ke­rüljön a lövészet, délutánjára pedig a futás. A határozathoz a következő

Next