Új Tükör, 1985. január-március (22. évfolyam, 1-13. szám)
1985-03-24 / 12. szám
— Egyéb? — Portréfilmet készítünk a legismertebb hazai rejtvénykészítőről , Kun Erzsébetről, Gregor József operaénekesről és sokoldalú kívánságnak eleget téve sorozatot indítunk — elsősorban fiatalok számára — a korszerű viselkedésről, Illemkódex címmel. — Koprodukciók? — Ilyen tervvel is foglalkozunk. Munkacíme: Sóról sóra. Tartalma pedig: válogatás a szocialista országok televízióinak legjobb régebbi és legújabb szórakoztató műsoraiból. Többek között választ keresve arra is: min derülnek és min bosszankodnak szomszédaink. — Ha már a szórakoztató programról esett szó: bizonyára a televízió illetékesei előtt sem titok, hogy nem egyértelműen kedvező az ilyen műsorok fogadtatása. Azt is gyakran hallani „beavatottak” és „laikusok” körében egyaránt: a televízió humoristái „zárt klikket” alkotnak, új szerzőknek, friss ötletekkel, újszerű látásmóddal rendelkező jelentkezőknek szinte lehetetlen betörni közéjük. Fodor Imre meggyőzőnek tűnő „visszavágása”: — Ezzel az állítással nem kívánok vitatkozni, de anynyit szeretnék hozzátenni: új szerzők, elsősorban fiatal humoristák nem nagyon törik ránk az ajtót. Pedig: mindenki bolond a mi szakmánkban, aki egy jó ötletnek ellenáll! Én inkább úgy fogalmaznék: ennek a műfajnak valahogy mintha elveszett volna a varázsa. Hogy miért? Ezt én is szeretném tudni. . . GARAI TAMÁS A vetélkedő vezetők: Egri János, Vágó István, Rózsa György LIPPAY ÁGNES ÉS MATZ KÁROLY FELVÉTELEI az új törekvések mást akarnak, mint a régiek: jóval nagyobb teljesítményt és valódi minőséget. A műsorban a fejlesztés számos fontos kérdése került szóba, az iskolatáskák súlyától a technikusképzés újbóli bevezetésén át a képesítés nélküli nevelők ügyéig. Az is — és a végrehajtás szemszögéből talán ez a leglényegesebb —, hogy a vezetés elszánt és határozott a végrehajtáshoz szükséges feltételek megteremtésében. Többek között ezért is remélhetjük, hogy a mostani reformtörekvések nem kerülnek a régiek sorsára. A legfontosabb persze mégiscsak az, hogy a hajdani elképzelésekkel szemben az újakat érdemes is megvalósítani. ÖKRÖS LÁSZLÓ Gazsó Ferenc Többféle TÉVÉKRÓNIKA A főszerepben Tordy Géza Hat folytatásban mindvégig nagyon nehéz , de olyan filmvállalkozásban, mint a Széchenyi napjai, egyszermásszor mégiscsak fel kellene mutatni a belső ábrázolás művészi képességét. Nem az a baj, hogy képeskönyv és illusztráció lett. Közepes, jó, néha jobb jelenetek sora, hanem — talán a legfőbb —, hogy nem tudtak egynemű közeget teremteni. Már a kezdetek: a televízió nem felolvasó fórum. Hiába a civilben megjelenő főszereplő, tehát a szerkezeti elkülönítés. Széchenyi szövegei nem felolvasásra valók. Kivált nem úgy, ahogy például a negyedik fejezetben: a mellékszereplő (Metternich előtt) folytatja a felolvasást. Nehézkes, darabos, formátlan lesz tőle. Persze hogy fontos szövegek. Minden fontos. De a képernyő nem akadémiai vagy szépművészeti társaság. A kosztümös közreműködő hirtelen kommentátorrá alakul át... Szervetlen a dolog. Hogy is van, ki mondja, mit akar? Széchenyi Istvánnak minden napja súlyos dráma volt. Ezeknek a drámáknak a követése egy filmsorozattól nem kívánható meg. De a tragikus nagyságnak a művészi megérintése, talán. Magas felkészültség, írói és rendezői ízlés, valós környezetrajz (Nemeskürty István és Horváth Ádám) csak egy ideig tudják tartalommal kitölteni a híg légtereket. Egy-egy szépen elkészített jelenet se képes többre. (Például a Zsófia főhercegnővel való perc, néhány feszült döblingi jelenet.) Ha pedig nem dráma akart lenni, hanem ismeretterjesztés, akkor a terjesztendő ismereteket kellett volna áttekinthetőbben elrendezni. Anyaga — Széchenyi személyes és politikai környezetének bemutatása — voltaképpen kifogásolhatatlan, szakszerű, történetileg hűséges, komoly és végiggondolt. Mind fényes elméleti, írói erények. De ha nincs mögöttük az a művészi többlet, amitől élővé válik, akkor hiábavalóak. Könyvben ragyognak, színre vitelkor megbuknak. Szerepe csak Tordy Gézának volt. Színészi ábrázoló ereje legyőzte a szövegét. ő is csak azt mondhatta fel, ami a papíron volt, de művészi személyiségénél fogva az alakítása nagyszabásúvá válik. Sápadt mondatokból életet csalt elő, öregedésében tudás és érettség. Sokáig megmarad az emlékezetben. Ami ezen kívül történt: jó igyekvés, tisztességteli erőfeszítés a magyar történelem egyik legnagyobb s legtragikusabb alakjának a bemutatására, nagyon is szükséges nemzetitudat-ápolás. Ám szaktudás és pontosság a művészi élményt nem helyettesítheti. Tordy Géza és Piros Ildikó a Széchenyi napjaiban Edmond Dantes története A nagy, romantikus szenvedélyek! Azok valók vasárnap délutánra. Kivált így tél végén, amikor már minden szobai okoskodásból elege van az embernek. Edmond Dantès, azaz Monte Cristo grófja, ahogyan azt Alexandre Dumas megírta. Akit a hatásvadászat igazi vádjával minden valamirevaló irodalmár elmarasztalt, s akit — nem ezért, a közönség mit sem törődik az ilyesmivel — szüntelenül olvasnak, mert érdekes. (Ne legyünk azonban igazságtalanok, olvastam már olyan tekintélyes irodalomtörténeti művet, amely nagy kegyesen elismeri, hogy azért „a maga nemében” ő is halhatatlan ... Ha már bejutott valaki a mennyországba, nem mindegy, hogy az ajtón vagy az ablakon?) Francia televíziófilmesek munkája, hat részben. A „teljes” Monte Cristót akarták megjeleníteni. Ennyivel tér el — mondják bevezetőjükben — a többi eddigi feldolgozástól, amelyeknek száma a lexikonok szerint kb. 15. A legjobb — legalábbis azok közül, amelyeket itthon látni lehetett — a Jean Maraisféle megjelenítés volt. Ez a mostani nagy apparátussal készült, nagy technikával, népes szereplőgárdával, drága környezetben és kosztümökben, nagyobb részt eredeti helyszíneken, mármint azokon az eredetieken, amelyek alighanem csak Dumas képzeletében voltak a történet keretei. Jobb lett volna, ha az átdolgozókat idő és anyagi lehetőségek korlátozzák. Mindkettőnek bővében elengedték magukat. Dumas szóbősége izgalmakat és rejtélyeket hordoz. A filmen ez vontatott ünnepélyességbe ment át. Minthogy mindent le akartak filmezni, minden lelassult. Nem tudták vagy nem törődtek vele, hogy más az üteme az olvasásnak és más a filmezésnek. Azokat a részletezéseket, amelyek könyvben elszórakoztatják az embert, látni nem mindig kívánja. Azt éppen nem mondom, hogy a francia televíziófilmesek elrontották nagy regényírójuk történetét, de minthogy túlságosan ragaszkodtak egy elképzeléshez, a teljességhez, eltűntek bizonyos arányok. Ami írásban érdekes, itt: szertelen. Nem nagy baj, persze, a Monte Cristo azok közé a regények közé tartozik, amelyek akkor is jók, ha gyengébben ültetik át egy más műformába. A képzelet ereje átüt mindenen, a jók jutalmat kapnak, a rosszak bűnhődnek, kaland után kaland következik. Mostanában meglehetősen unalmasak a televíziós vasárnapok délelőttjei is, estéi is; legalább akad közöttük valami. TAMÁS ISTVÁN □ 31