Új Tükör, 1985. április-június (22. évfolyam, 14-26. szám)
1985-04-07 / 14. szám
VERA ÉS A FÉRFILÁTOGATÓK Színes szovjet film Akinek a cím láttán esetleg bizarr gondolatai támadnak és beül a moziba, meg fog lepődni. Vera ugyanis nem utcalány. Egy textilgyár munkásszállóján társadalmi munkában házasságközvetítő irodafélét működtet. Anyja helyett anyja a szállóban élő magányos, férj után vágyakozó lányoknak. Egyszemélyes GMK-ja nagy forgalmat bonyolít le, egymást érik a lakodalmak. Vera csak saját boldogságáról feledkezik meg. De végül minden jóra fordul, a szálló új gondnokának személyében ő is elnyeri megérdemelt jutalmát. Magányról, az emberi kapcsolatok fontosságáról, közösségi életről, az egyén boldogságáról és kitörési vágyáról szól Szamszon Szamszonov filmje, amelyet talán leginkább lírai vígjátéknak lehetne nevezni. A rendező komikum és realitás határán mozog anélkül, hogy akár az egyik, akár a másik túlsúlyba kerülne. Harmonikus társadalom csak harmonikus, boldog emberekből állhat — hirdeti a film, s tapintatosan megpróbál lelket önteni a magányosokba, mondván: mindig van remény, előbb-utóbb rátalálnak az igazira. A címszerepet alakító Natalja Gunderjeva üde színfoltja a filmnek. A teltkarcsú, kedvesen közvetlen, sokarcú színésznő már a Danyelija rendezte Őszi maratonban is igazolta tehetségét. Kár, hogy varázslatos személyiségét nem használták ki jobban az alkotók. Hollós László 39 LÉPCSŐFOK Színes angol film A retro korát éljük, nem csoda hát, ha a nosztalgia jegyében felelevenednek régi filmsikerek. Új sztárok, új rendezők, régi történetek. Amerikában újraforgatták Godard korai filmjét, a Kifulladásigot, egyes angol producerek pedig Hitchcockra specializálódtak: elkészült a Psycho, a 39 lépcsőfok és a Londoni randevú mai változata. A kasszasiker szinte biztos: a mozibarátok a világ minden táján kíváncsian lesik, milyen a Kifulladásig Belmondo nélkül, és hogy fest egy igazi Hitchcock-thriller a mester bölcs humora, iróniája nélkül? Mondjuk tisztes és nézhető, de kicsit poros, mint az angol Don Sharp rendezésében a 39 lépcsőfok. A 39 lépcsőfok (1935-ben Hitchcock, 1959-ben Ralph Thomas és 1978-ban Don Sharp feldolgozásában) John Buchan regénye nyomán készült. Sharp Anglia méltóságát, Sherlock Holmes kedélyét és egy kémregény fordulatait vegyítette filmjében. Dokumentumhűséggel idézi fel az első világháború előtti Londont, a ködös Temze-partot, a A LEGYŐZHETETLEN VUTANG Színes kínai film Nincs kétségem, hogy lesznek, akik ezt a filmet az első kockájától az utolsóig pontosan megértik. Elsősorban azok, akik kétszer-háromszor, esetleg többször is megnézik. Magam pusztán egyszer láttam, s a sajtóbemutató többi nézőjével együtt reménytelenül vergődtem a kusza cselekmény hálójában, igyekezvén megérteni, hogy a szereplők közül tulajdonképpen ki kicsoda, ki kinek a barátja s kinek az ellensége, s pláne, hogy miért —, de logikai kísérleteim gyakran kudarcot vallottak. Azokra számítok, mondom, akik többször is megnézik majd ezt a filmet, nem azért persze, mintha ez jó film lenne, sőt, közepesnek is csak mérhetetlen elfogultsággal nevezhető. Hanem azért, mert van egyfajta közönségréteg, és azt hiszem, leginkább a tizenévesek tartoznak ide, amely boldog örömmel tódul a moziba, valahányszor „bunyós” filmet adnak. Márpedig ez olyan mértékben bunyós film, hogy akármelyik hollywoodi westernt kisinasának fogadhatná fel. Ez a bizonyos Wutang-iskola, amely a címben is szerepel, ez valami olyan ütés- és rúgásrendszer, amelyről — nyilván felületesen — azt hittem eddig, hogy tulajdonképpen a karatéval egyenlő. Amit ebből a magyar televízió Lindája nyújt, az említésre sem méltó morzsa ehhez a filmhez képest, amelynek — nekem legalábbis úgy tűnt — legalább a kétharmada ezekből a verekedésekből áll. A Szun Sa rendezte filmben félelmetesen érti ezt a Vutang-dolgot nemcsak minden férfi, de minden női szereplő is. Ennél több nem mondható el erről a filmről, és, sajnos, ennél jobb sem. Barabás Tamás vad, borongós Skóciát, a kényelmes, öregecske vonatokat és az utánozhatatlanul elegáns angol kastélyokat. Kicsit hosszadalmas, részletező a cselekményvezetés, a kelleténél talán sótlanabb, precízebb a film, s hiába csüng Hannay, a mindenre kész főhős (Robert Powell alakítja) a Big Band mutatóján, valahogy mégsem tudunk izgulni. Pedig a tét nem kevesebb, mint egy politikai gyilkosság, amely — ha sikerül — kirobbanthatja az első világháborút. Sajnos a történelem már megsúgta a megoldást. Koltai Ágnes | HUI fI J Á NA I CSIGAKIRÁLY Színes NDK-beli film Nincsenek irigylésre méltó helyzetben a mesemondók mostanában. Egyre kevesebb a hitele szavuknak, talán mert mind nehezebb a mesék mindig olajozottan jóra forduló történetei és a csodákkal oly szűkmarkúan bánó valóság között kapcsolatot teremteni Az iskolás korú gyerekek számára készült regények és filmek nagy része nehezen találja azt a hangvétel- és szemléletmódbeli arany középutat, aminek segítségével a felnőttes kimértség és a visszatetsző gügyögés veszélyei egyaránt elkerülhetők. Rolf Losanskyt joggal nevezhetjük gyerekfilm-specialistának. Több mint húsz éve rendez különböző korosztályokhoz tartozó gyerekeknek, — ahogy ő maga nyilatkozta — a még és már álmodni tudóknak filmeket. A rutinos, tapasztalt rendező most látható alkotásában ennek ellenére felfedezhető az ifjúsági filmek néhány gyermekbetegsége. Losansky a mai valóságból választ témát, amikor a különc, álmodozó kisfiú, a mindenre csigalassúsággal reagáló Móric és környezete összetűzését meséli el. Nem tud azonban ellenállni annak a csábításnak, hogy e történet kapcsán minden lehetséges szülő- és gyerektípust ne állítson hadrendbe. Így lesz a látszólag furcsán viselkedő, de lényegében csak több gondoskodást és megértést igénylő fiúcska sztorijából magatartásminták lajstromozása, amolyan „családi körös”, tanulságos példabeszéd. A lehetséges jellemváltozatok felvonultatása közben a rendező megfeledkezik filmje dramaturgiai hiteléről. Attól kezdve ugyanis, hogy kis hősünk a városka egyik hirdetőoszlopát választja önkéntes száműzetése színhelyéül, a történet „leül”. Csigatempóban peregnek az események és a hirdetőoszlopban tétlenségre kárhoztatott Móriccal együtt mi is csak azt várjuk, hogy szülei megtalálják, hogy végre elhangozzék az elmaradhatatlan ígéret: „ezentúl minden másképp lesz”. A következő ifjúsági film bemutatójáig a néző is reménykedhet ebben. Gáti Péter dapbeli sztárja tündöklik fel — 33 év múltán sem sápadó ragyogással — Donizetti szólamaiban: Gyurkovics Mária és Svéd Sándor. Az 1952- ben rögzített rádiófelvétel tanúsága szerint mindketten pályájuk derekán, érett vokális és emberábrázoló művészetük teljében álltak mikrofon elé, s produkciójuk a fenomenális partnerek kölcsönös inspirációját egészen kivételes hatásfokon érvényesíti. De mellettük fel kell figyelnünk az olaszos temperamentummal, átütő fénnyel éneklő Szabó Miklósra is, aki Edgárként megérdemelten foglalja el helyét a reprezentatív lemezsorozat katalógusában. S emlékidéző a darab epizódfeladataiban a két éve elhunyt Littasy György nemes orgánuma, és az egykor oly nagy karrierre hivatott Tiszay Magda csodálatosan tömör, magvas altja. A dekoratív lemezborító igen tetszetős; örülünk, hogy ha már az őrülési jelenet fuvolaszólistáját nem tünteti is fel, legalább feledhetetlen hárfaművészünk, Rohmann Henrik neve nem hiányzik róla. (Hungaroton) Kerényi Mária LAMMERMOORI LUCIA A Magyar előadóművészek című sorozat immár nemcsak portrélemezeket, de teljes operafelvételeket is kínál — legújabban Donizetti Lammermoori Luciáját Gyurkovics Máriával a címszerepben. Hasznosnak és jól időzítettnek tartom ezt a vállalkozást. Hasznosnak, mert egy operaénekest leginkább egy zenedráma keretében ismerhetünk meg (az áriaválogatások ugyanis az egyéniség sokféle jellemzésére szolgálnak, ám egy-egy mű egészének felfogását, tehát a művész szerepértelmezését — természetüknél fogva — nem tükrözhetik). A jó időzítésen pedig azt értem, hogy keresve sem lehetne megfelelőbb alkalmat találni közelmúltunk operacsalagainak újrafeltámasztására, mint az Yblpalota centenáriumi évadját, amikor is megkülönböztetett érdeklődés övezi a Házat, s történelmének meghatározó korszakait, személyiségeit. Nos, esetünkben az „aranykornak” nevezett Tóth Aladár-éra két élve KAJÁN TIBOR KARIKATÚRA! Makó, kiállítóterem Akár Az ember a metropolisban címet is lehetett volna adni Kaján Tibor kiállításának. De cím nélkül is ilyesmire gondolhatunk, miközben nézegetjük a 70 rajzból álló kollekciótöredéket. Milyen a Kaján-metropolis, a mi századvégi világunk? A természet a maga vegetációival, sajátos közegével (friss, tiszta levegő, napsütés) kénytelen visszahúzódni egy konzervdobozba, egy filmkockába. Helyette marad a kőrengeteg, a kietlenség, a fantomlét. Ezek a motívumok a kiállított karikatúrák nagyobb részén jelen vannak. Az elnéző mosolytól kezdve (Természetfilm, Week-end, Csodagyerek) a sértettségen át (Sportlétesítmény, Metropolis) az arkangyali dühig számos hangnemben tud Kaján Tibor felháborodni és felháborodásra késztetni. Persze, nem harciasan, hanem könynyed játékossággal. Elég egy szál virág, egy kis zöld fa, a felhőn elsősegélynyújtó ládával ücsörgő angyal vagy oxigénpalackot szájában tartó kutyus ahhoz, hogy felerősödjön bennünk a tiltakozás a metropolisi világ ellen. S mindezek után Kaján mintha ilyesmit sugallna: — Rajtatok múlik! Ha egy karikatúra rögzíthet egyáltalán helyzetkomikumot, akkor Kaján Kapitánya, Csodagyereke, Információja és Eligazítása erre vál □ .