Új Tükör, 1985. április-június (22. évfolyam, 14-26. szám)
1985-04-07 / 14. szám
em tudom, hogy csinálták, de vagy egy tucat londoni srác mindennap belógott a Kensington High Street-i Olympia II. kiállítási csarnokba. Éber őrök vigyázták pedig a bejáratokat az avatatlan kíváncsiskodóktól, kordonjukat az léphette csak át, aki elégséges papírokkal igazolta, hogy joga van bejutni a LET-re, a szórakoztató elektronikai ipar, azaz lényegében a személyi számítógépek meg a hozzájuk tartozó játék- és oktatóprogramok 1985-ös nagy kereskedelmi bemutatójára. Bent sem kapták el őket soha a biztonsági emberek, holott e srácok a bennfentes srácoktól is pontosan megkülönböztethetők voltak. Nem csupán azért, mert a bennfentesek kis műanyaglapocskát viseltek a mellükön, jelezvén, mely cég programbemutató-alkalnazottai. A különbség akkor világlott ki igazán, mikor egy-egy ilyen bennfentes kölyök odaült valamely „home computer” képernyője elé s a „joysticket” (a játékok kezelőszervét) ,megragadva villámgyors, hibátlan bemutatót tartott az érdeklődőknek, majd munkája végeztével azon nyomban, s a felnőtt kollégákhoz hasonlóan komoly, kissé unott képpel ott is hagyta a játékát. A betolakodók arcán ezzel szemben árulkodó áhítat, sőt átszellemültség honolt, pedig akadt, aki három órán át markolta egyazon játék botkormányát. Nyüzsöghetett körülöttük a hatalmas csarnok két szintjén az üzlet, billeghettek tűsarkaikon a kuncsaftcsalogató, egy szál trikós, hosszú combú lányok, osztogathatták prospektusaikat strucctollas hölgyek, pikkelyruhás sárkányemberek, ők még a minitévét, sőt az egyszemélyes kis Sinclair villanyautót is elintézték egy futó pillantással, pedig abba azért a technika csodáitól elfásult, harcsa tekintetű vén kereskedők is beültek volna egy fordulóra. Szerettem a besurranó londoni srácokat. Azt hiszem, nekik éppoly lélegzetelállító, megbabonázó és távoli volt e világ, mint nekem, a bennfentesnek álcázott, messziről jött kinnfentesnek. Ők rángatták a karokat, nyomogatták a gombokat helyettem is, aki közben jegyzetfüzetembe az iparág aggasztó válságjelenségeiről róttam tudákos sorokat. — Nézzen körül — sóhajtott például gondterhelten az egyik sikeres szoftverház képviselője. — Sehol semmi új. Pedig most megütné a főnyereményt, aki kitalálná, merre kell továbblépni. Semmi új? Uramisten, pislogtam körbe, hisz egyebet sem láttam az elmúlt három nap minden egyes percében. Játékok pazar, végtelen számú változatát pompás színekben, fülbemászó zenével, kitűnő grafikával — és hol vagyunk már a hazai játéktermek egyszerű lövöldözéseitől meg az autóversenyektől. A képernyőkön térhatású, egzotikus tájak jelennek meg, bennük tökéletesen animált emberek, tárgyak, állatok. Manapság egy autóversenyprogramban legalábbis benzint tankolok és kereket cserélek, pilótaként New York vagy Róma fölött manőverezek, Párizst bombázom és létező repülőterek pontosan kicsinyített másaira szállok le, továbbá futok, úszom, rúd-, mű-, és távolugrom, egyetlen programban megnyerhetem az olimpiai játékok összes aranyérmét, máskor kincset keresek vagy kísérteteket; kártyázom, sakkozom, biliárdozom; ellenségeimet lenyilazom, fölrobbantom, elütöm, szétmorzsolom; szörnyeteg vagyok vagy szuperember, űrhajós, detektív, azték harcos. Persze, mind e hihetetlen sokféleség lényegében két alaptípusra épül: az arcade és az adventure játékra. Az előbbi az árkádoknak nevezett játéktermekről kapta a nevét, lényege a jó reflex és figyelemösszpontosítás, a szem és kéz munkájának összehangolása, hogy elkapjam, eltaláljam, kivédjem, visszaüssem, megegyem stb. Az adventure, az rekít és a képhez szöveget mellékel. Az eszemet is használnom kell benne, döntéseket hoznom, hogy eljussak a célhoz: a kincshez, a varázsigéhez, az elrejtett tetemhez. E játékok olykor az élet valódibb ízeit is behozzák a komputeres gyermekszobába, például a Hampstead nevű, amely a gazdagsághoz és a társadalmi ranglétrán való fölkapaszkodáshoz vezető utat modellezi kis tulajdonosának, különös tekintettel a hazugságra, a csalásra, a lopásra és a hamisításra. Ha így tekintem, igaza van a sóhajtozó szoftveresnek. Arcade vagy adventure — nincs új a nap alatt, e sémák ismerős lólába a legvadonatújabbnak beharangozott programból is kilóg. Azaz, vélik a szakmabeliek, e játékok megunhatók, s ki tudja, a játéktermek halódó játékautomatái nem az egész komputerjáték-ipar jövőjét vetítik-e előre. „Válság! Depresszió!” — vijjogják a szaklapok és kárörvendő riportokat hoznak bukott cégekről, olyan címekkel, mint „A színes összeomlás”, vagy „A legegészségesebb halott a házi mikro hullaházban”. „1985 lesz a nagy vízválasztó” — jósolnak az elemzőbb kedvűek. Idén elválik az ocsú a búzától, a komoly vállalkozók a konjunktúralovagoktól. Tisztul végre a piac dzsungele, s az életbenmaradásért folytatott öldöklő küzdelem helyét átveheti a meggondolt fejlesztés, az üzleti stratégia. A komputerjáték-ipar, semmi kétség, részben önnön népszerűségébe zavarodott bele. Vállalkozók százai rohamozták meg az aranybányának ígérkező új terepet. Előbb a házi komputerek árát szorították le a mind újabb és újabb gépekkel, aztán a szoftver dömping következett, amelyben egyre nehezebb labdába rúgni. Hiába egy-egy sikerlistára kerülő bestseller, az iramot, pénzzel és programozói ágyakkal, hosszú távon kell bírni. Nem véletlen, hogy főképp olyan cégek omlottak össze, amelyek mögött nem húzódott meg szilárd bázis, például egy jómódú lemeztársaság, vagy teszem azt, a Daily Mirror újságkiadója a Mirrorsoft szoftverház mögött. Pedig ki-ki bedobott már minden bedobhatok Az egyik standon Paul McCartney életnagyságú posztere tekint rám, mert egy játék az ő zenéje és filmje köré szerveződik. Hasonló okból Raquel Welch feszít egy másik kazettán, és Christian Barnard professzor neve fémjelzi konzultánsként „Az élő test” című programot. A rajzoló játék természetesen Leonardo da Vincit emlegeti prospektusában, aki szegény, nem tudhatja, miről maradt le, és állítólag Shakespeare is ugrált volna örömében, ha szonettjeit a zöld képernyőn kompilálhatja össze, legalábbis egy szövegszerkesztő program fülszövege szerint. 36 □