Új Tükör, 1985. július-szeptember (22. évfolyam, 27-39. szám)
1985-08-18 / 33. szám
A Kossuth téri Parlament, rajta és benne a faragott kövek, díszek szögletei, a festett motívumok kanyargó és ívelő kontúrjai, a kupola-anya gömbölyűsége és a körötte hegyesedő toronyfiak harmonikus földrajzi, esztétikai, tárgyi egyetértésben vannak jelen a Duna-sík pesti partján. Nem égberohanóan, mint ahogyan a klaszszikus gótika akadémikus törvényei követelnék, mert akkor jelentéktelenné válna a hömpölygő folyó; nem alacsonyra szabottan, mert akkor megsemmisítően nőne rá az épületre a környezet. Vajon miért választotta a tervező, Steindl Imre az újgótikát és miért volt ez a magyar közvélemény számára természetes? A XIX. század az új parlamentek építésének kora volt a fejlett világban, mintha bizonyítani akarta volna fogyó életújító erejét, képességét. Az angliai öreg Házat tűzvész falta fel 1834-ben, ezt követően épült fel a Temze partján az új, 102 méteres Victoria-tornyával a középkori angol gótika szellemében, de az újgótika stílusában. Washingtonban 1867-ben fejezték be a klasszikus külsejű Capitoliumot, amelynek alapkövét még 1793-ban lerakták, de a polgárháború és a nemzetépítés válságos szakaszai nem engedték előbb felemelni a demokrácia falait. Ausztria 1883-ban nyitotta meg parlamentjét. A múlt század végén épült neoreneszánsz stílusban a berlini Reichstag. A XIX. században újult meg az olasz parlament épülete, és Kanada, Ausztrália, Japán is időszerűnek tartotta, hogy látványos otthont adjon a képviseleti demokráciának. A XIX. század végének magyar közvéleménye is elfogadta azt a kezdeményezést, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia keretében élő magyarok is megalkossák a maguk országházát, az országgyűlés állandó palotáját. Azt kívánták megfogalmazni egy monumentális terv kivitelezésével, hogy szemben az osztrák császári kamarillával, a magyar úri adminisztrációnak, a magyar arisztokrácia uralmának kellene vezető szerephez jutnia a dualizmuson belül. A közvélemény jobbik része is elfogadta „a nemzet méltósága” szimbólumaként az országház építését, mert úgy érezte, van remény a magyar történelem legjobb korszakainak folytatására, a hosszú idő óta fel-feltörő, aztán újra és újra megbuktatott nemzeti vágyak összegezésére. Vállalta a terhet mert hitte, hogy történelmi folytatást ösztönöz vele. Nem megkövesedett műemlékre gondolt, amelynek lépcsőjére csak az emlékezés koszorúit lehet lerakni, hanem valami fontosra, ami a nemzet lelkét élteti. Hiszen az országgyűlések színhelyéül már az 1843-as diéta is kijelölte Pestet, és Kossuth lapja, a Pesti Hírlap 1844. június 23-án közrebocsátotta az első pályázati hirdetményt is. Amint Ferenc József, a korabeli uralkodó megtudta, hogy mire készülnek a magyarok, azonnal kiadta az utasítást: a budai Várhegy tetejét uraló királyi palotát is építsék újjá, kibővítve és sokkal impozánsabbá emelve. Valóságos volt tehát a párviadal. A két épület földrajzilag is pontosan szembenéz egymással. A királyi vár a Duna hegyesdombos oldalán áll, míg a Parlament a pesti lapályos parton. Történelmi fintor, történelmi komédia ez, mely jól tükrözte a korabeli Magyarország ellentmondásos helyzetét is. Az építés vitája 1884 márciusában fejeződött be a XIX. törvénycikk megalkotásával. 1902. október 8-án került sor az új Házban az első parlamenti ülésre. Ezen vita kerekedett arról, vajon alkalmas-e hivatása betöltésére az épület. Volt, aki bírálta és szidta, volt, aki jónak tartotta Steindl Imre művét. A tervező azonban már nem láthatta azt befejezetten, mert 1902. augusztus 31-én meghalt. Többen voltak, akik a leglényegesebbet, s a politikai hiányosságot vették észre. Egy Barcsay Domokos nevezetű képviselő határozottan utalt arra, hogy formailag van ugyan képviselőház, így vagy úgy megválasztott képviselőkkel, de parlamentarizmusról az osztrák császár, egyben magyar király uralkodói önkénye közepette csak gúnyolódva lehet beszélni: „Van ebben nagyterem, kisterem, ülésterem, kupolaterem. Van tornác, terasz, torony. Van keskeny grádics, széles grádics, szűk folyosó, tág folyosó. Van ablak, ajtó annyi, mint ementáli sajtban a lyuk. Van itt minden a világon, ami a parlamenthez kell. De hol a parlament?!” Más képviselők az ország lakosságának nyomorára apelláltak, és túlzónak tartották a költekezést akkor, amikor az emberek zöme a szó legszorosabb értelmében éhezett. Orbán Dezső képviselő így tiltakozott: „A nyomor iszonyító képe mered mindenünnen ránk. Ezen nem segít az, hogy cifra országházból akarja a kormány megnyomorogtatni a nemzetet, sőt az ellentétek hatása által még terhelőbbé teszi.” Ónody Géza képviselő friss tapasztalatairól, borzalmas országjáró élményeiről így beszélt: „Felküldtek hozzám a választóim egy füvekből és levelekből sütött kenyeret és panaszos segélykérő levélben kérték, hogy az országgyűlés enyhítse a vidék nyomorát. Magam szemével láttam, amikor a Tisza-vidék egyes községeiben a napszámos gyökerekkel táplálkozva helyettesítette ebédjét.” Joggal zajlott le tehát botrányos körülmények között már az első, az ünnepélyes megnyitó ülés az új Parlamentben, melyen az ellenzék harsányan kiáltozott: „Hol van a király? Hol a király?! Ez a kérdés!” Ferenc József nem jött el a nyitásra. Valóban, mit is keresett volna itt?! Arra a kérdésre, hogy miért tervezte Steindl Imre, az 1882-es pályázat győztese a Parlamentet e historizáló stílusban, még nem adtunk választ. Az építész maga így vallott művészi elképzeléseiről: „Én az új Országháznál új stílust akartam teremteni, mert ilyen, századokra szóló monumentális épületet ephemer részletekkel nem kezelhettem, hanem igenis arra törekedtem, hogy a középkor e remek stílusába szerény módon, óvatosan, mint azt a művészet mindenkor okvetlenül megkívánja, nemzeti és egyéni szellemet hozzak bele.” Tette ezt teremtő kvalitással. Az újgótika stílusában, de nem annak akadémikus szolgai utánzásával álmodta és építette meg a Házat, miközben új magyar ornamentika kialakítására törekedett. A történelem számára épült tehát e nagyszerű palota, amelyet ma jelzősen emleget a magyar közvélemény, vezérigazgatók és esztergályosok egyformán: „Tisztelt Ház!” SOLTÉSZ ISTVÁN A „TISZTELT HÁZ” 20 ó