Új Tükör, 1985. július-szeptember (22. évfolyam, 27-39. szám)

1985-08-18 / 33. szám

Az NSZK lapjaiban heteken át vezető helyen szerepelt a sakk. Nem csoda, hiszen rövid egymás­utánban hosszabb időt töltött az or­szágban és szerepelt számos város­ban a világ két legjobb sakkozója, Garri Kaszparov és Anatolij Kar­pov, akik szeptemberben fognak újabb küzdelemsorozatukba, a sakk­világbajnok büszke címéért. (Az előzmények ismertek: az első mécs­esét a 48. játszma után, 5:3 állásnál Karpov javára, a Nemzetközi Sakk Szövetség elnökének, Florencio Cam­­pomanesnek egyéni döntése alapján félbeszakították azzal, hogy a kaz­­u-q­lagur-Mdazs­ingsene 6. 0 isun­ap újrakezdik, megváltozott versenyfel­tételek mellett.) A közbeeső hónapo­kat a két fél tevékenyen töltötte; műsorukon páros mérkőzések és ver­senyek mellett több szimultán és tévéprogram is szerepelt, és — ami a legérdekesebb — mindketten szá­mítógépekkel szemben is felvették a küzdelmet. A világbajnok és kihívója számító­gépek ellen? Ki hitte volna akár egy-két évvel ezelőtt is, hogy a világ legkiválóbb sakkozói eddig „leeresz­kednek? Tulajdonképpen érthető, hogy a sakk-komputerek tudását, fejlődését illetően a sakkmesterek a legszkeptikusabbak. Az ő számukra — úgy vélik — egy számítógép nem ellenfél, nem verseny-, de nem is tréningpartner, nincs a hasznukra az­­elemzésben sem, nem elég megbíz­ható hozzá. Közben egyre-másra ol­vasunk híreket figyelemre méltó versenyeredményeikről, találkozunk játszmáikkal, amelyek mind jobban hasonlítanak az emberéhez. A prog­ramozók alkotta mesterséges intelli­gencia — amint az élet oly sok terü­letén — a sakkban is mind jobban közelít a mienkéhez, sokszor egy-egy játszmáról alig hisszük el, hogy gép diktálta az egyik (vagy mindkét) fél lépéseit. Kaszparov örömmel állt kötélnek, amikor Hamburgban, Hübner elleni páros mérkőzése után felkérték, játsszon szimultánt számítógépek el­len. A Der Spiegel hírmagazin mun­katársai, akik Kaszparov hamburgi programját szervezték, maguk sem hitték, hogy eleget tesz kérésüknek, és harminckét gépi ellenfelet vállal. Négy vezető sakk-komputer gyártó cég, az NSZK-beli Hegener+Glaser, az USA-beli Fidelity, a hongkongi NOVAG és Scisys nyolc-nyolc készü­léket állított ki ellene. Kaszparov igen komolyan vette a játékot, amely öt órán át tartott, tovább, mint ha sakkozókkal szemben küzdött volna A számítógépek játszmái ugyanis soká elhúzódnak, biztonsági sakkot játszanak, és kevésbé udvariasak, mint mi vagyunk, vesztett állásban is nehezen szánják rá magukat a fel­adásra. (Erről persze a gépkezelők tehetnek, akiket még nem oktattak ki kellőképpen arra, hogy a remény­telen állást nem illik tovább játsza­ni.) S hogy mi volt az eredmény? Nos, Kaszparov valamennyi játsz­mát megnyerte! Kaszparov tíz ellenféllel szemben vakszimultánt is tartott. Partnerei­nek — akik között jó ligasakkozók is szerepeltek — összevissza két dön­tetlent engedélyezett. Ragyogó játsz­mában győzött e rendezvényen egyet­len gépi ellenfelével, Hagener+Gla­­ser egyik Mephistójával szemben; huszárt, bástyát, majd futót áldo­zott, s úgy mattolta meg a kompu­tert. Ezek után temessük el a kompute­rek reményeit arra, hogy egyszer — sokak szerint nem is sokára — mes­teri, nagymesteri szinten sakkoznak majd? Kaszparov e pillanatban a világnak hivatalosan a második leg­jobb sakkozója. Rendkívül gyorsan és sokat lát, hihetetlen leleményes­séggel kombinál. S ő maga elismerte: két játszmában vesztésre állt, s leg­alább további kettőben döntetlen lett volna a reális eredmény. A számító­gépek egyik legnagyobb hibája üt­között ki, hogy nyerésre kidolgozott állásaikkal nem tudnak mihez kez­deni. Amikor még csekélyke intuíció kellene, ami épp a leginkább hiány­zik belőlük. Amikor már nem kell állásokat matematikai alapon érté­kelni — hiszen előnyüket elérték —, de realizálni kellene azt. Vagy ami­kor — mint az egyik játszmában történt — egyetlen lépéssel számíta­nak rövidebbre, mint világmester el­lenfelük, s máris fuccs a nyert ál­lásnak. A számítógépek vigasztalódhattak. Egy másik szimultánban, Kaszparo­­vé után, Gilbert Jacobi mesterrel szemben vették fel a küzdelmet, aki nem tartozik az élvonalhoz, nem is fiatal már, de kitűnő sakkoktató és elméleti szakember. Jacobi öt évvel ezelőtt már szimultánozott huszon­nyolc számítógép ellen, s akkor egy híján valamennyi játszmát megnyer­te ő is. Lényegesen többet fejlődtek azóta a komputerek, mint amennyit az ő játékereje csökkent; a tény mindenképpen az, hogy most hu­szonnégy ellenfelet vállalt — a négy említett cégtől hatot-hatot —, s bi­zony meg kellett elégednie .16 nyert egységgel, 8 pontot a számítógépek gyűjtöttek. A Mephisto komputerek 50 százalékos eredményt értek el a mesterrel szemben! Karpov, a sakkozásnak 1975 óta világbajnoka, tisztes turnét bonyolí­tott le az NSZK-ban. Szereplése a kölni „Computer Show”-n kezdő­dött, ahová a Henschel+Stinnes PR ügynökség hívta meg. Ez a cég ki­zárólag számítástechnikai vállalatok közönségkapcsolatait intézi, s igen sikeres rendezvénysorozatot szerve­zett egy úgynevezett „Action Cen­terében, magyarul: akcióközpont­ban. A vásárokon, kiállításokon meg­szokott standok között újszerű volt a hosszú emelvény a széksorokkal, amelyek kevésnek bizonyultak egy­­egy sikerült „talk-show”-n (ott nem keresztelték át a taksót teleferé­­re ...). Olyan témákat vitattak meg, mint a nők és a számítógép, a prog­ramok „lopása”, vagy a számítógé­pes oktatás; rendeztek grafikai ver­senyt komputeren, de a csúcspont kétségkívül az utolsó napi sakkprog­ram volt. Világbajnokokkal. A többesszám nem tévedés. „Schach den Weltmeistern” — hirdette a pla­kát is. A mikroszámítógépek tavalyi, negyedik világbajnokságát ugyanis Glasgow-ban (a harmadikat — bizo­nyára emlékeznek rá olvasóink — 1983-ban Budapesten rendeztük) He­­generék egyik Mephistója, az Exclu­sive S nyerte. Igaz, négyes holtver­senyben, de a világbajnoki címet a Nemzetközi Számítógépes Sakk Szö­vetség döntése alapján, az egyönte­tűen kitűnő színvonalra tekintettel, mind a négy készülék megkapta. Nos, az Exclusive S-ből nem keves...Amikor az utolsó gongszó a parádéra hívott bennünket, Papp még megveregette a vállamat, és tőle szokatlanul csendesen oda­szólt: „Csak nyugodtan, Tamás. Na­gyon nyugodtan." Korábban persze megadta már a technikai utasítást , mindig belső pozícióban marad­jak, és ha tudok, helyezkedjek a jól rajtoló és biztosan ügető Jeles mö­gé. Azt a tempót hajtsam, amit a valószínűleg vezető Jeles diktál majd. Mégis, ezekben az utolsó, pa­rádé előtti pillanatokban nem is a taktikai utasítás járt az eszemben, a várható koreográfia, hanem ez a meleghangú, nyugalomra intő mon­dat. Két sorba felfejlődve, ütemes induló hangjaira vonultunk el a kö­zönség előtt. Amikor a bemelegítő startokat végeztem, örömmel ve­gyes meglepetéssel éreztem: Pan­dur nagyon friss. Füleit hegyezte, agyet-egyet csapdosott a farkával. A hajtószáron keresztül éreztem ke­zemben a ló erejét, versenyzőkedvét. Az Amatőr Derby azért nemcsak nekem jelentett belső feszültséget, hanem többi társamnak is, mert az első két rajt technikailag nem sike­rült. Pontosan emlékszem — ezt a tribünről is látták néhányan —, hogy tehetetlenül vállat vontam: mit tegyek, ha mások rontják el a rajtot? A harmadik start azonban sikerült, és ahogy Papp jósolta, a velem egy helyről induló Jeles állt az élre, suskijában a kitűnő mell­úszóval, a nagy versenyrutint szer­zett Kunsági Gyurival. Azonnal mögé „feküdtem" Pandúrral, és csak arra vigyáztam, hogy ebben a belső pozícióban maradjak. Amikor az első kört megtettük és elhaladtunk a tribün előtt, még mindig második voltam, és ugyan­csak a második helyen tanyáztam, amikor a túloldali, úgynevezett te­metőegyenesben haladtunk. És ek­kor, nem sokkal az utolsó kanyar, majd a befutó egyenes előtt, egy­­szercsak úgy éreztem, hogy Kunsá­gi Jelessel kissé lassuló iramban megy, de azt is éreztem, hogy az én kedves Pandúromban még van tartalék. Egy villanásra hátrapil­lantva azt is láttam, hogy jónéhány ló támadásba lendül. „Menj, Gyu­ri!” — kiáltottam Kunságira. Ő azonban nem váltott tempót. És ek­kor, ebben a pilanatban éreztem, kockáztatnom kell. Az istállóka­nyarhoz érve, a második pozícióba hajtottam Pandúrt. Húztam a szá­ron, kicsit nógattam. Amikor Jeles mellé értem, Kunsági hirtelen os­torhoz nyúlt, és ekkor a szinte hi­bázni képtelen Jeles, talán a hirte­len mozdulattól, galoppozni kezdett. Lehagytam Jelest, majd a célegye­nesbe fordultunk. Egy pillanatig kellemes érzés fogott el, de nem volt időm örülni sem, mert belül Okton­­di jelent meg, kívül pedig Pillangó. És akkor kénytelen-kelletlen ma­gam is ostorhoz nyúltam. Ez idő tájt még egy kézbe lehetett venni a haj­tószárat és a másik kézzel ostorozni a lovat. Jobb kézzel nem is egyszer ráütöttem Pandúrra. És az egy hét­tel ezelőtt még „lehalós” ló most újra meg újra újított. Az utolsó kétszáz méter ádáz harc volt Ok­­tondi és Pandúr között. A célban valamivel Oktondi előtt voltam, de a Berki Pista által hajtott mén a túlerőltetéstől átgaloppozta a célt. Kevéssel mögöttem Pillangó és a közben parírozott Jeles ért célba. Amikor áthaladtam a célvonalon, elem­állhatatlan és elemezhetetlen forró boldogság öntött el. Szavakkal kifejezhetetlen érzés. Megfordultam, hogy a kötelező tiszteletkört megte­gyem a Verseny Intézőség és a kö­zönség előtt. Villant a pályafutás vakujának fénye. Ez a győzelem ott és akkor minden addigi kudarcért bőségesen kárpótolt. A közönség ki­sebb része tapsolt, nagyobb része nem volt meghatva győzelmünktől. De ez akkor engem a legkevésbé sem érdekelt. Persze, mielőtt a tri­bünön a derby díjait a győztesnek és a helyezetteknek átadták volna, vissza kellett hajtanom az istállóba. Ferdinándi Géza kedvesen. Kunsá­gi Gyuri kissé fanyarul gratulált. Csöndesen ügettünk az istálló felé. A ló neve „Dóré” Éreztem, hogy nedves a hátam a ve­rejtéktől. Talán hihetetlen, de így igaz: bántott, hogy ostort kellett emelnem a befutóban Pandúrra, er­re a szelíd, barátságos, kitűnő társ­ra. Az istállóajtóban ott állt Papp Berci, Varsányi Ottó és Vilcsek. Mindhárman átöleltek, mindhár­muk szemében barátság és őszinte öröm, elismerés csillant. — Na, mi van, derby-győztes? — kérdezte Papp Berci. Vilcsek meg fanyar hu­morával hozzátette: — Hát ami azt illeti, elég disznóság, hogy más is­tállónál nyert derbyt. — De közben szorongatta a kezemet. Varsányi meg a maga csendes, megfontolt módján hozzátette: — Hanem azért, ha nem muszáj, legközelebb ne a második pozícióban rohamozz a cél­egyenesben. Ha nem muszáj, soha ne add át a karriert. " Aztán Kunságival, Ferdinandival fölmentünk a páholyba. — Bravó, Sipos! — hallottam innen-onnan, sőt azt is: — Gyönyörű hajtás volt! — Mások meg — nem kevesen — odakiáltottak: — Mi van? Kirabol­tad a kasszát? — De ez a mondat, illetve mondatok nem jutottak el igazán a tudatomig. Nem is érde­keltek, és nem sokkal később érvé­nyüket is vesztették. Mert kevéssel később a megafon már be is mond­ta a fogadási osztalékot. Aki Pan­dúr-Pillangót játszott, tíz forintra 1321-et kaszírozhatott. S aki az első helyre véleményezett nagyesélyes felessel kombinált, az is tíz forintra 670 forintot zsebelhetett be. Ezek a magas kvóták a közönség előtt is igazolták, hogy nem játszottam, nem játszhattam nagyobb összeggel.

Next