Új Tükör, 1985. július-szeptember (22. évfolyam, 27-39. szám)
1985-08-18 / 33. szám
CSEMICZEI CSEMICZKY SÁNDOR Szabadság és Egyenlőség, et a, azok között lévő külünbségnek magyarázatja. (Részletek) 1. A’ Szabadság ally drága kints Világ kerék környékén, Mellynél nagyobb boldogság sints Annak kies vidékén! Mert ha azzal díszeskedhetsz, Ép testtel é s egésséggel, ’S önnön vagyonodból élhetsz, Bírsz földi ditsőséggel: Valóság ez, nem remény, Egyenlőség vélemény. 18. Most Francziák nektek szállók. Hová lett az eszetek? Ne hidjetek, megcsalódtok! Mert tsiga vér reménytek; Alkotónknak nem tartjátok Felséges parancsait! Rabságban nyög Királyotok, Oldjátok rab-lánczait! Ketsegtető képzelet, Egyenlőség nem lehet. 21. Hol az erkölts a’ szent Hittel Karóin fogva sétálgat, És viszszonos szeretettel, Ember embert ápolgat; Ez a’ valódi szabadság, Mert másképen vélemény. Hol biztos a’ szent igazság, Ott valóság, nem remény, Szabadság csak így lehet, Egyenlőség képzelet. 24. Végre talám kérdezitek! Hol van ezen boldogság? Vagy hogy hintsen, azt vélitek? 'S merő képzelt hiúság! Egygyik Ország Britannia, Hol ez gyakoroltadk, A' másik édes Hunnia, Hol szint’ feltolóstatik; Itt lakik a’ boldogság, Ez az arany Szabadság! (1830) ! Az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozat évfordulója alkalmából az idén is megkapta a világ a kellő elnöki eligazítást arra vonatkozóan, hogy egyedül az amerikai forradalom biztosította minden ember szabadságjogát. Államelnökök történelmi nézeteit vitatni (kevés kivételtől eltekintve) annyi, mint egy hanglemez-kereskedővel civakodni azon, hogy Bartók nagyobb-e, vagy, mondjuk, Gershwin. Polémia helyett ezért pusztán arra figyelmeztetek, hogy ez a „minden ember szabadsága” csak akkor érvényes, ha a szegényt, továbbá az indiánt, a négert, valamint a nőt nem tekintjük embernek ... Az Egyesült Államok alkotmányának elfogadásakor ugyanis a hárommilliónyi lakosságból csak 120 ezernek volt szavazati joga, s még a derék Jefferson is csak jóval a Függetlenségi Nyilatkozat után mert kiállni az összes férfi választójoga mellett. Az indián „szabadság” indiánirtásként való érvényesítéséről fölösleges is szólni, de talán nem árt emlékeztetni arra, amit Engels már Dühringgel vitatkozva leszögezett:ezen emberi jogok sajátosan polgári jellegére jellemző, hogy az amerikai alkotmány, az első alkotmány amely az emberi jogokat elismeri, egy szuszra helyben hagyja a négerek Amerikában fennálló rabszolgaságát". Középiskolai ismeretanyag, hogy a „minden ember” egyenlőségét és szabadságát deklaráló Függetlenségi Nyilatkozat kikiáltása után még csaknem 90 esztendeig fennmaradt a „keresztény” rabszolgaság az Egyesült Államokban, s megszüntetése Észak-Dél polgárháborújának egymillió halottjába s Lincoln elnök mártírhalálába került. A nők választójogát pedig csaknem másfél századdal a függetlenségi háború után, 1920-ban biztosították az amerikai honatyák. Az amerikai polgári demokrácia kibontakozása tehát éppúgy százados folyamatot igényelt, mint a (Reagan elnök által úgy gyűlölt) francia forradalom nyomán megindult demokratikus fejlődés, s mindkettő egyaránt jogi térre korlátozza állampolgárainak egyenlőségét. Idealizált bemutatásuk tehát apologetikus, semmivel sem tudományosabb a személyi kultusz szellemében fogant párttörténeti leckéknél. Ha a tőke hivatalos apologétái Vagy a személyi kultusz boncai mesedélutánokat rendeznek, azt természetesnek tarthatjuk. Némileg lehangolóbb, amikor az elfogultság foglyaivá válnak művelt, tájékozott, s pártatlanságukkal hivalkodó hivatásos tudósok is. Hetek óta egy neves amerikai eszmetörténész Esszé a forradalomról című munkájának francia kiadását forgatom (Hannah Arendt: Essai sur la Révolution, Paris, 1967). Hannah Arendt, a német származású kutató egyik alaptétele az, hogy az amerikai forradalom üdvös módon minden egyéb fölé emelte a szabadságot, míg a francia forradalom az emberi jogokat a sans-culotte-ök, a szegények jogaivá alakította át. Ezután pedig Robespierre nyomában Marx és Lenin a szabadságot alárendelte az egyenlőségnek, a történelmi szükségszerűségnek. Nem a szabadság, hanem a minden embert egyenlőn részesítő bőség lett „a forradalom célja". Ez a felfogás már az angol eredeti megjelenésekor, 1963-ban sem volt túlzottan újszerű, eredete visszanyúlik a francia restauráció idejére. Arendt asszony komoly tudós, s jegyzeteinek gazdag apparátusában utal is elődeire, köztük a liberalizmus ma újra divatos klasszikusára, Constantra és Tocqueville-ra. A szabadságot az egyenlőség kedvéért elfojtó forradalom képe más diszciplínákban működő tudósok fejében is kirajzolódott, mint Hayek vagy Popper műveiben, s olyan gyorsan vulgarizálódott, hogy már emigráns zuglapocskákban is felbukkan „elméleti axiómaként” a szabadság és egyenlőség összeegyeztethetetlensége. A nagy elmélet itt-ott már hazai berkekben is meglelte híveit, még olyanok körében is, akik Arendttől, Hayektől vagy Poppertől egy sort sem olvastak. Constant-ról nem is szólva. " Nem tudok ellenállni évődő hajlamomnak, s ha csak röviden is, emlékeztetek arra, hogy a szabadság és egyenlőség ilyen szembeállítása már a liberalizmus klasszikusai előtt felbukkan azoknál a francia alkotmányos monarchistáknál, akiken a forradalom túllépett, s akik vérbeli ellenforradalmárokként végezték, mint a remek tehetségű Rivarol, az ügyes publicista Mallet Du Pan, vagy a történészi rémmeséket gyártó Montgaillard. Sőt, hadd törjön ki belőlem a nemzeti hivalkodás szelleme, van nekünk is egy elfeledett filozófusunk, aki az elsők között fedezte fel a szabadság és egyenlőség közti „ellentétet”... Könnyű volt neki, mert szilárd valláserkölcsi alapokról okádta a tüzet a materializmus ellen (e bűnben marasztalva el még Voltaire-t is),s minden forradalmárt ab ovo ateistának ítélt (még a Legfőbb Lényről oly meghatóan papoló Robespierre-t is). Márpedig „a’ki Istent nem hisz, az nem ember, hanem csak emberi formában lappangó gonosz, kártékony vezedelmes barom . . . annak lelki esmérete nem lehet..Csemiczei Csemiczky Sándor „nemes magyar királyi Testőr Hadnagy” ez a remek Philosoph, aki íme, 192 évvel megelőzte azokat a mai magyar írókat, akik a materializmus és az etika „összeférhetetlenségét” csak most fedezik fel. Mindezt druszám, Csemiczky, Test- és Lélek-őr már 1793-ban „egybe szerkeztette”, de műve csak 1830-ban jelent meg a „Francziaországban jobbot vetett pártütés, s annak siralmas következései” tárgyában (lám, a sokéves „átfutási időt” nem a szocialista könyvkiadás találta fel, csupán alkalmazza mint haladó hagyományt). Pál Ferenc János nyugdíjas főmérnök és könyvgyűjtő, Csemiczky-birtokos szívessége folytán a szomszédos hasábokon olvasható e filozófus katona „Szabadság és Egyenlőség” stb., stb. című bájosan primitív versezetének néhány strófája, melynek alapeszméje az, hogy „Hol az erkölts a’ szent Hittel Karon fogva sétálgat”, ott „a valódi szabadság”, az egyenlőség pedig csak „vélemény”, továbbá „képzelet”. S hol látható e gyönyörű séta? „Britannia, Hol ez gyakoroltatik”, valamint, tessék megfogódzni, Ferenc császár őfelsége birodalmában: „Itt lakik a’ boldogság, Ez az arany Szabadság!” Íme: Mucsa, azaz Mutsa Böltse, a magyar Constant, aki már a francia mester előtt is rajongott a brit szabadságért, s azt épp úgy fel tudta lelni Ferenc császár birodalmában, mint ahogy Constant össze tudta egyeztetni anglofil liberalizmusát a francia restauráció kísérteteinek uralmával. Lehet, hogy még találkozunk vele valamely tankönyvünk felfedezettjeként... ? De térjünk vissza Arendt asszonyhoz, ki Marx helyét a szabadság történetében „mindörökre kétértelműnek” ítéli (i. m. 89. 1.), mert A tőke szerzője az anyagi jólétnek, a bőségnek, egyenlőségnek alárendelte a szabadságot. (Ha a tudós olvasta volna Petőfit, őt is elmarasztalhatta volna — lásd ..a bőség kosarát”.) Akik Marxnak legalább főbb műveit ismerik, tudhatják, hogy ez az alárendelési elmélet — szelíden fogalmazva — nem korrektül tolmácsolja Marx idevágó nézeteit. Ha ki pedig nem foglalkozott A tőke írójával, egy most megjelent gyűjteményben fárasztó munka nélkül is meglelheti azokat a citátumokat, amelyek Marx és Engels szabadságfelfogásának néhány főbb vonását érzékeltetik. S amelyekből kiderül, hogy ők nem pusztán „a szükségszerűség felismerésének” tartották a szabadságot, hanem azt is vallották, hogy a szocializmus éppenséggel ugrás lesz „a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába”. (Marx— Engels: Aforizmák, Kossuth Kiadó, 1985. Marx—Engels Művei, 20. k. 279.) Röviden és egyszerűen: arról van szó, hogy a forradalmi szocialisták, e tekintetben csakugyan Robespierre-t is követve, a forradalom önvédelme érdekében megengedhetőnek, sőt szükségesnek ítélték a szabadság időleges korlátozását, de egyáltalán nem hirdették a szabadság korlátozását végső célnak, sőt a szocializmus lényegi feladatát épp a teljes emberi szabadság biztosításában jelölték meg. Épp abban a nevezetes levélben, amelyben Marx mintegy meghatározta, hogy elmélete milyen újat hozott, s amelyben a proletárdiktatúra szükségszerűségét is aláhúzta, egyszersmind azt is megismételte, hogy „maga ez a diktatúra csak átmenet minmennyi osztály megszüntetéséhez és az osztályok nélküli társadalomhoz” (Marx—Engels, Válogatott levelek, 1950. 76.) Nemcsak a mostanában oly szívesen lobogtatott ifjú Marx vallotta, hogy a „szabadság (...) lényege az embernek”, hanem az érett Marx is, de addigra már a szabadsághoz vezető út, a diktatúra szükségességét is határozottabban ragadta meg. A forradalmi diktatúra igenléséhez természetesen nem kell marxistának lenni. A „szabadság zsarnokságát” hirdető és gyakorló jakobinusokról most nem is szólva, a harc hevében Petőfi is így érvelt: Egy vallás van a földön: szabadság! Aki mást vall, rettentőn lakói. Költőnk, mint gondolkodó lény, e jelszóval fogalmi ellentmondásba keveredett, mert ellene vethető, hogy milyen szabadság az, amely a mást vallót rettentő meglakolással fenyegeti, másfelől azonban úgy járt el, ahogyan élet-halál küzdelem idején a szabadság minden forradalmárának el kell járnia. Ebből azonban senki sem vonhatja le azt a következtetést, hogy költőnk a szabadság XVIII.* Stirhdl utálni tizeiknek GYÁSZOS ALKONYA, 18Q