Új Tükör, 1985. október-december (22. évfolyam, 40-52. szám)

1985-10-06 / 40. szám

Variáció Ibsen témájára RÁDIÓJEGYZET Ám amit Fenákel Nóri visz­­szafordulásának megokolá­­sára és magyarázására el­mond, roppant kevés és sze­gényes. Hogy ki vigye el a gyereket orvoshoz, amikor a mama vidékre megy, a papa előadást, a nagymama pedig értekezletet tart, csakugyan nem könnyű el­dönteni. De ilyen és hason­ló konfliktusok miatt nem a munkát kell abbahagyni, hanem okosabban és ügye­sebben kell szervezni az éle­tet. Mert azok a nők, akik munkahelyük elhagyására kényszerülnek, például a gyesen lévő kismamák — mint számos újságcikk tu­dósított már róla — szintén szenvednek: a bezártság, a magány, a „panelbetegség” gyötri őket. Hát akkor? Az persze igaz, hogy iszo­nyú terhek nehezednek ma a nőkre. Ha azt mondjuk, hagyják ott munkahelyüket, konfliktusaik egy része bi­zonyosan megoldódik. Csak­hogy — mint a kismamák esete mutatja — azonnal újak, mások lépnek a he­lyükbe. A hangjátékban az új konfliktus a pénz, ami, ha Nóri nem dolgozik, mint Tibor, a férj közli, nem elég a családnak a megélhetés­hez. Különös, nem hihető, hogy ez magának a fiatal­­asszonynak nem jutott előbb az eszébe és nem be­folyásolta elhatározását. Ki­csit papírízű ettől — ettől is — a figura. Mintha Fenákel elhatározta volna, hogy ha törik, ha szakad, minden­képpen és mindenáron, nem törődve az ellentmondások­kal, megírja Ibsen Nórá­jának mai ellenpontját. Van valami ezért ebben a hang­játékban, ami az iskolai feladatmegoldásokra emlé­keztet. ÖKRÖS LÁSZLÓ C­sodálkozhattak a nézők, amikor a Hétvége című monstre produkcióban a búcsúzkodó helyszínek egyike — valljuk be, nem túl szerencsés módon — versikével köszönt el a né­zőktől, mely rigmus „a mi Toncsikánk”-at dicsőítette. Toncsika, azaz Semjén An­tónia százötven centis, élő perpetuum mobile. A ren­dezők egymás kezéből kap­kodják, s bár csak külsős a tévében, neve tévéjátékok­tól kezdve, az Elmebajnok­ságon és könnyűzenei mű­sorokon át A Hétig, a leg­különfélébb stáblistákon je­lenik meg. — A filmekben úgy lát­juk a rendező munkatársát: ő az, aki kiabál, hogy „csön­det kérünk!’’ és kávét szol­gál fel a pilledő mesternek. Gondolom, nem ez minden tudománya, s nem csak a kávéja miatt szeretik. — Azért is. Amikor reg­geltől estig életben kell tar­tani egy száztagú stábot, én bizony viszek kávét nemcsak a rendezőnek, de a műsza­kiaknak is, adok pogácsát a képvágónak — erről a „hős­tettemről” szólt a versi­ke —, mindent előteremtek, ami a jó hangulatú munkához kell. Ám a feladatom lénye­ge: végrehajtani a rendező elképzelését, megszervezni a többiek munkáját. Ez ott kezdődik, hogy ha a forga­tókönyvben az áll „férfi és nő vacsorázik”, én kérdé­seket teszek fel. Ilyeneket: hol? Étteremben vagy sza­badban? Díszletben vagy va­lódi helyszínen? Ég-e gyer­tya az asztalon, lesz-e pezs­gő? Estélyiben vacsoráznak vagy tréningruhában? Ami­kor minden kérdésre vá­laszt kapok, megrendelem a díszletet, a jelmezt, a ka­csasültet párolt káposztá­val — mindent. A forgatás alatt a stábot fogom össze. De létezik másféle feladat is, amikor például két köz­vetítő kocsi dolgozik élő­ben, s a másodikba nem akarnak beültetni még egy „Kossuth-díjas” rendezőt. Ilyenkor jövök én, és lebo­nyolítom az adást. — Nő létére nem fél az élő adástól? — Nincs bennem veszély­­érzet, még nem ért baleset. Az a lényeg, hogy ha nem klappol valami, kivágjam magam. Autóba se úgy ülök, mi lesz, ha ... — Miféle biztonsági öv védi? Milyen tulajdonsá­gokat kíván ez a munka? — Előre gondolkodást — három lépésre. Maximális alkalmazkodókészséget. Pél­dául Sándor Pállal tévéjá­tékot forgatni, az önálló műfaj. Nemcsak az akaratá­nak vetem alá magam, de a gondolkodásmódjával is azonosulnom kell. Fontos még az önuralom, például kibírni, hogy ne beszéljek vissza. Elengedhetetlen a jó szervezőkészség, de a leg­fontosabb : bánni kell tud­nom az emberekkel. Jól. Ér­tékelni a teljesítményüket. — Ez eddig mind a „pu­haságáról” szól, de dirigál­ni nagydarab férfiakat, ah­hoz bizony keménység is szükséges. — Ha egy operatőr szép snittet csinál, én ott rögtön azt mondom: szép volt. De nem hallgatom el az ellen­kezőjét sem. Többnyire a százötven centimmel, a ked­vességemmel „élek vissza”, de ha az nem hat... Mind­egy, milyen módon, de vég­rehajtom a feladatot. — Mindig érti a felada­tot? Akkor is, amikor tech­nikáról van szó? — Megtanultam, mi mire való és kinek mihez köteles­sége érteni. Ha szükséges, magam kezelem a gépeket, és ezt a többiek értékelik is. Pedig nem tudok mindent, csak néhány apróságot, s ezzel ma, a Magyar Tele­vízióban el lehet kápráztat­ni az embereket. És ez ép­penséggel nem az én dicsé­retem . .. J­UPPAY ÁGNES FELVÉTELEI Semjén Antónia Sándor Pál társaságában, a Szomorú va­sárnap forgatásán Nóri Fenákel Judit hangjátéka Rendező: Varga Géza Szereplők: Berek Katalin, Bánsági Ildikó, Sinkó László, Kállai Ferenc F­enákel Judit egyálta­lán nem tagadja,, ha­nem bátran vállalja, hogy hangjátéka Ibsen Nó­rájához kapcsolódik. De aki végighallgatta a Nórit, azt hiszem vita nélkül aligha fogadja el, hogy a mai író­nő műve a norvég Ibsen múltszázadi drámájára ké­szült variáció. Hiába azonos vagy hasonló a szereplők neve — Nóra és Nóri, a haj­dani Rank doktor jóságos utódja Ránki, Torvald pedig Tibor —, a hangjáték egé­szen másról szól, mint a ré­gi dráma. Ibsen hősnője el­hagyja családját és ottho­nát, a babaházat, férjét és gyerekeit. Nem hiszi többé, hogy elsősorban feleség és anya. „Ember vagyok — mondja —, vagy minden­esetre meg kell kísérelnem, hogy az legyek.” Fenákel Nórija viszont az állását hagyja ott, osztályvezetésig ívelő karrierjének fordít hátat. Visszatér a babaház­ba, hogy a továbbiakban családjának, gyerekei neve­lésének éljen. S bár vissza­vonulása nem végleges, nyilvánvaló, hogy Fenákel éppen az ellenkezőjét akar­ta megírni annak, amit Ib­sen. A hajdani Nórának sok­féle folytatása született az elmúlt majd száz évben, a legutolsót, Fenákelét zenei kifejezéssel — a téma meg­fordítása — jellemezhet­nénk a legtalálóbban, így fogható föl variációnak is. A Nóra azt mondja, mára el­avult, amit Ibsen írt. Ab­ban a sok zűrzavarban, amit ez a század ránk zúdí­tott, jobban járnak a nők, ha ottmaradnak a babaház­ban gyerekeik mellett. Mit szóljunk ehhez? Ab­ban, amit a hajdani Nóra csinált, tagadhatatlanul volt valami szép emberi lendület és energia, elszántságában, vakmerőségében is valami fölemelő és lelkesítő. Mint­ha Nóra — kilépve valami rosszból — a világ meghó­dításának vágott volna neki. Nóra döntésében viszont a kudarc nyomorúságát, a kétségbeesés tehetetlensé­gét érezzük, valami leverőt, szomorúságot és gyötrelme­ket. De lehet, hogy így látni mindezt csak romantika. Férfi és nő vacsorázik" ## A RENDEZŐ MUNKATÁRSA: SÖMJÉN ANTÓNIA Fenákel Judit 30 □ Helló, a Dolly! A Gondolat­jel egyik szá­mában tanulságos magya­rázatot hallhattunk a János, a vitéz szegedi fiaskójáról. A rendező váltig bizony­gatta: a zenei és szövegbéli felfrissítés elkerülhetetlen volt; a János vitéz Kacsóh— Bakonyi változata holly­­woodian könnyfakasztó és giccses. S mert vagy négyszer is hivatkozott a színpadra ál­lító a hollywoodiságra, mint a János Vitézt nyolcvan esz­tendőn át behálózó szöve­vényre, képzeletem csapon­gani kezdett. Mi lett volna, ha ...? Csakugyan: mi történt volna, ha a János vitéz 1904-es kirobbanó sikere után Kacsóh és Bakonyi, Budapest közelében, mond­juk Ercsiben, megalapítja a magyar Hollywoodot. Ha megteszik, jó fél évtizeddel később tán fel sem épül a Los Angeles melletti mozi­metropolisz, s keblünk da­gadhatna a büszkeségtől. Kukorica Jancsi és Iluska nevéhez fűződik a sokat em­legetett és az átdolgozáshoz mindig zöld utat biztosító Hollywood, — ezúttal azon­ban Ercsi-jelenség. Innen

Next