Új Tükör, 1985. október-december (22. évfolyam, 40-52. szám)
1985-10-06 / 40. szám
Variáció Ibsen témájára RÁDIÓJEGYZET Ám amit Fenákel Nóri viszszafordulásának megokolására és magyarázására elmond, roppant kevés és szegényes. Hogy ki vigye el a gyereket orvoshoz, amikor a mama vidékre megy, a papa előadást, a nagymama pedig értekezletet tart, csakugyan nem könnyű eldönteni. De ilyen és hasonló konfliktusok miatt nem a munkát kell abbahagyni, hanem okosabban és ügyesebben kell szervezni az életet. Mert azok a nők, akik munkahelyük elhagyására kényszerülnek, például a gyesen lévő kismamák — mint számos újságcikk tudósított már róla — szintén szenvednek: a bezártság, a magány, a „panelbetegség” gyötri őket. Hát akkor? Az persze igaz, hogy iszonyú terhek nehezednek ma a nőkre. Ha azt mondjuk, hagyják ott munkahelyüket, konfliktusaik egy része bizonyosan megoldódik. Csakhogy — mint a kismamák esete mutatja — azonnal újak, mások lépnek a helyükbe. A hangjátékban az új konfliktus a pénz, ami, ha Nóri nem dolgozik, mint Tibor, a férj közli, nem elég a családnak a megélhetéshez. Különös, nem hihető, hogy ez magának a fiatalasszonynak nem jutott előbb az eszébe és nem befolyásolta elhatározását. Kicsit papírízű ettől — ettől is — a figura. Mintha Fenákel elhatározta volna, hogy ha törik, ha szakad, mindenképpen és mindenáron, nem törődve az ellentmondásokkal, megírja Ibsen Nórájának mai ellenpontját. Van valami ezért ebben a hangjátékban, ami az iskolai feladatmegoldásokra emlékeztet. ÖKRÖS LÁSZLÓ Csodálkozhattak a nézők, amikor a Hétvége című monstre produkcióban a búcsúzkodó helyszínek egyike — valljuk be, nem túl szerencsés módon — versikével köszönt el a nézőktől, mely rigmus „a mi Toncsikánk”-at dicsőítette. Toncsika, azaz Semjén Antónia százötven centis, élő perpetuum mobile. A rendezők egymás kezéből kapkodják, s bár csak külsős a tévében, neve tévéjátékoktól kezdve, az Elmebajnokságon és könnyűzenei műsorokon át A Hétig, a legkülönfélébb stáblistákon jelenik meg. — A filmekben úgy látjuk a rendező munkatársát: ő az, aki kiabál, hogy „csöndet kérünk!’’ és kávét szolgál fel a pilledő mesternek. Gondolom, nem ez minden tudománya, s nem csak a kávéja miatt szeretik. — Azért is. Amikor reggeltől estig életben kell tartani egy száztagú stábot, én bizony viszek kávét nemcsak a rendezőnek, de a műszakiaknak is, adok pogácsát a képvágónak — erről a „hőstettemről” szólt a versike —, mindent előteremtek, ami a jó hangulatú munkához kell. Ám a feladatom lényege: végrehajtani a rendező elképzelését, megszervezni a többiek munkáját. Ez ott kezdődik, hogy ha a forgatókönyvben az áll „férfi és nő vacsorázik”, én kérdéseket teszek fel. Ilyeneket: hol? Étteremben vagy szabadban? Díszletben vagy valódi helyszínen? Ég-e gyertya az asztalon, lesz-e pezsgő? Estélyiben vacsoráznak vagy tréningruhában? Amikor minden kérdésre választ kapok, megrendelem a díszletet, a jelmezt, a kacsasültet párolt káposztával — mindent. A forgatás alatt a stábot fogom össze. De létezik másféle feladat is, amikor például két közvetítő kocsi dolgozik élőben, s a másodikba nem akarnak beültetni még egy „Kossuth-díjas” rendezőt. Ilyenkor jövök én, és lebonyolítom az adást. — Nő létére nem fél az élő adástól? — Nincs bennem veszélyérzet, még nem ért baleset. Az a lényeg, hogy ha nem klappol valami, kivágjam magam. Autóba se úgy ülök, mi lesz, ha ... — Miféle biztonsági öv védi? Milyen tulajdonságokat kíván ez a munka? — Előre gondolkodást — három lépésre. Maximális alkalmazkodókészséget. Például Sándor Pállal tévéjátékot forgatni, az önálló műfaj. Nemcsak az akaratának vetem alá magam, de a gondolkodásmódjával is azonosulnom kell. Fontos még az önuralom, például kibírni, hogy ne beszéljek vissza. Elengedhetetlen a jó szervezőkészség, de a legfontosabb : bánni kell tudnom az emberekkel. Jól. Értékelni a teljesítményüket. — Ez eddig mind a „puhaságáról” szól, de dirigálni nagydarab férfiakat, ahhoz bizony keménység is szükséges. — Ha egy operatőr szép snittet csinál, én ott rögtön azt mondom: szép volt. De nem hallgatom el az ellenkezőjét sem. Többnyire a százötven centimmel, a kedvességemmel „élek vissza”, de ha az nem hat... Mindegy, milyen módon, de végrehajtom a feladatot. — Mindig érti a feladatot? Akkor is, amikor technikáról van szó? — Megtanultam, mi mire való és kinek mihez kötelessége érteni. Ha szükséges, magam kezelem a gépeket, és ezt a többiek értékelik is. Pedig nem tudok mindent, csak néhány apróságot, s ezzel ma, a Magyar Televízióban el lehet kápráztatni az embereket. És ez éppenséggel nem az én dicséretem . .. JUPPAY ÁGNES FELVÉTELEI Semjén Antónia Sándor Pál társaságában, a Szomorú vasárnap forgatásán Nóri Fenákel Judit hangjátéka Rendező: Varga Géza Szereplők: Berek Katalin, Bánsági Ildikó, Sinkó László, Kállai Ferenc Fenákel Judit egyáltalán nem tagadja,, hanem bátran vállalja, hogy hangjátéka Ibsen Nórájához kapcsolódik. De aki végighallgatta a Nórit, azt hiszem vita nélkül aligha fogadja el, hogy a mai írónő műve a norvég Ibsen múltszázadi drámájára készült variáció. Hiába azonos vagy hasonló a szereplők neve — Nóra és Nóri, a hajdani Rank doktor jóságos utódja Ránki, Torvald pedig Tibor —, a hangjáték egészen másról szól, mint a régi dráma. Ibsen hősnője elhagyja családját és otthonát, a babaházat, férjét és gyerekeit. Nem hiszi többé, hogy elsősorban feleség és anya. „Ember vagyok — mondja —, vagy mindenesetre meg kell kísérelnem, hogy az legyek.” Fenákel Nórija viszont az állását hagyja ott, osztályvezetésig ívelő karrierjének fordít hátat. Visszatér a babaházba, hogy a továbbiakban családjának, gyerekei nevelésének éljen. S bár visszavonulása nem végleges, nyilvánvaló, hogy Fenákel éppen az ellenkezőjét akarta megírni annak, amit Ibsen. A hajdani Nórának sokféle folytatása született az elmúlt majd száz évben, a legutolsót, Fenákelét zenei kifejezéssel — a téma megfordítása — jellemezhetnénk a legtalálóbban, így fogható föl variációnak is. A Nóra azt mondja, mára elavult, amit Ibsen írt. Abban a sok zűrzavarban, amit ez a század ránk zúdított, jobban járnak a nők, ha ottmaradnak a babaházban gyerekeik mellett. Mit szóljunk ehhez? Abban, amit a hajdani Nóra csinált, tagadhatatlanul volt valami szép emberi lendület és energia, elszántságában, vakmerőségében is valami fölemelő és lelkesítő. Mintha Nóra — kilépve valami rosszból — a világ meghódításának vágott volna neki. Nóra döntésében viszont a kudarc nyomorúságát, a kétségbeesés tehetetlenségét érezzük, valami leverőt, szomorúságot és gyötrelmeket. De lehet, hogy így látni mindezt csak romantika. Férfi és nő vacsorázik" ## A RENDEZŐ MUNKATÁRSA: SÖMJÉN ANTÓNIA Fenákel Judit 30 □ Helló, a Dolly! A Gondolatjel egyik számában tanulságos magyarázatot hallhattunk a János, a vitéz szegedi fiaskójáról. A rendező váltig bizonygatta: a zenei és szövegbéli felfrissítés elkerülhetetlen volt; a János vitéz Kacsóh— Bakonyi változata hollywoodian könnyfakasztó és giccses. S mert vagy négyszer is hivatkozott a színpadra állító a hollywoodiságra, mint a János Vitézt nyolcvan esztendőn át behálózó szövevényre, képzeletem csapongani kezdett. Mi lett volna, ha ...? Csakugyan: mi történt volna, ha a János vitéz 1904-es kirobbanó sikere után Kacsóh és Bakonyi, Budapest közelében, mondjuk Ercsiben, megalapítja a magyar Hollywoodot. Ha megteszik, jó fél évtizeddel később tán fel sem épül a Los Angeles melletti mozimetropolisz, s keblünk dagadhatna a büszkeségtől. Kukorica Jancsi és Iluska nevéhez fűződik a sokat emlegetett és az átdolgozáshoz mindig zöld utat biztosító Hollywood, — ezúttal azonban Ercsi-jelenség. Innen