Új Tükör, 1986. január-március (23. évfolyam, 1-13. szám)
1986-02-02 / 5. szám
A BESZKIDEK LÁBÁNÁL (1985. 36. szám) A fenti című egyházunk iránt kifejezetten szimpatizáns hangvételű, igen hangulatos írás bevezető része szinte hemzseg a téves, hibás információktól, amelyekből csak a legkirívóbbakat próbáljuk itt helyreigazítani. „Az első nagy herézis, a keleti és a nyugati kereszténység végleges eltávolodása, hosszan tartó huzavona után, 1054-ben, Caerularius Mihály konstantinápolyi pátriárka uralkodása idején zajlott le...” — olvassuk. Első megjegyzésünk az, hogy a görög „herézis” szó nem szakadást, hanem eretnekséget jelent, ami az 1054. évi egyházszakadás esetében nem helytálló, jóllehet a keresztény Kelet és Nyugat között már akkor is voltak régebbi keletű doktrinális eltérések. A másik megjegyezni valónk az, hogy a keleti patriarchák egyházfői szolgálatát egyházunkban „diakóniának”, szolgálatnak nevezik, nem pedig a pápáknál szokásos „uralkodásnak”, akik államfők is. „A keleti egyház feje kezdetben a konstantinápolyi pátriárka volt, de a török hódoltság után, a balkáni nemzeti államok létrejöttével, főként a szláv népek körében (innét a pravoszláv elnevezés) külön pátriárka vezetésével számos nemzeti egyház alakult: a török, a ciprusi, az orosz, a bolgár, a román, a görög, a szerb stb.” — írja a szerző. Mindenekelőtt is a konstantinápolyi patriarcha sohasem volt és ma sem a keleti egyház feje, hanem csupán „primus inter pares”, első az egyenlők között. Ami a „pravoszláv” kifejezést illeti, semmi köze a „szláv”-hoz, hanem a „szlavá”-hoz, és nem egyéb, mint az „ortodox” kissé félresikerült szláv tükörszava. Azokból a középkori egyházakból pedig, amelyeket a szerző úgy sorol fel, mint amelyek a török hódoltság után alakultak, a török sohasem létezett és ma sem létezik; a többiek pedig egytől egyig mind a török hódoltság előtt jöttek létre, sőt közülük a ciprusi és a görögországi (nyilván ezt értette a szerző „görög”ként), az apostoli időkre vezeti vissza eredetét. Ciprus és Oroszország egyébként nem balkáni államok. „A nyugati és a keleti egyház közötti eltérés a tanításban és a szertartásban egyaránt megmutatkozik. A keleti egyházban például a két szín alatti áldozás terjedt el, papjaik közül csak a püspökökre kötelező a nőtlenség, a liturgiában a latin helyett korán jelentkezett az anyanyelv használata” — olvassuk tovább. . Bár a szerző a két egyház közti tanításbeli eltérést is említi, a különbségek felsorolásából a dogmatikai, doktrinális eltérések teljesen hiányoznak. A többiekről első helyen tesz említést a két szín alatti áldozásról, mint olyanról, amely Keleten „terjedt el”. A kifejezés pontatlan, mert mintha azt sugalmazná, hogy kezdetben volt az egy szín alatti áldozás, majd később, Keleten elterjedt a két szín alatti. Holott pedig közismert, hogy az Utolsó vacsora óta az egész egyházban a két szín alatti eucharisztia volt gyakorlatban, Nyugaton is csak a XII. században szüntették meg és vezették be az egy szín alattit. Hasonló félreértés eredhet a szerzőnek abból az állításából, hogy Keleten „a liturgiában a latin helyett korán jelentkezett az anyanyelv használata”. Ugyanis Keleten a kezdet kezdetétől mindig az anyanyelv volt az istentisztelet nyelve. Minthogy pedig a latin nyelv használata Keleten a világi életben sem volt közkeletű, a szerző inkább ezt írhatta volna: „a görög helyett”. „A görögkeleti egyház egyik ága később visszatért Rómához, elismerte a katolikus hitvallást, a pápa fennhatóságát, de megtartotta az ortodox liturgia, a keleti szertartás és egyházművészet számos kialakult formáját. Őket görög katolikusoknak hívják.” Az objektív történelmi igazság ezzel szemben az, hogy az ortodox egyháznak nem „egy ágát"’ sikerült az unió útján Róma fennhatósága alá vonni, hanem az egyes helyi ortodox egyházakból kiszakítani anynyit, amennyi az adott történelmi, politikai, társadalmi körülmények között éppen lehetséges volt. Rómához való „visszatérés”-ről szó sem lehetett, mivel a keleti egyházak azelőtt sohasem tartoztak Róma joghatósága alá. Végül a görög katolikusokról még azt is közli a szerző, hogy „számuk a Trianon előtti Magyarországon elég jelentős volt, de a mai országhatárok között is megtalálhatók”. Persze, hogy „megtalálhatók”, hiszen lélekszámuk negyedmillió körül van. Szeretnénk még egyszer hangsúlyozni, hogy a felsorolt hibák, tévedések nem rosszindulatból, vagy valamiféle lekicsinylő attitűdből erednek, hanem csupán sajnálatos tájékozatlanságból, így is csökkentik azonban az egyébként roppant rokonszenvező írás értékét. Dr. Berki Feriz cikke — némileg rövidítettük — az Egyházi Krónika című keleti ortodox egyházi folyóirat 1985. november—decemberi számában jelent meg, Újabb fogalomzavar Egyházunk körül címmel.• Érdeklődéssel olvastam az Egyházi Krónika című kiadvány 1985. november—decemberi számában megjelent írást. Bárcsak minden felekezet oly aggályos szorgalommal kísérné figyelemmel a vele kapcsolatos információkat, mint azt a magyarországi ortodox egyház teszi. Nem vagyok teológus, nem vagyok az ortodox egyház tagja; író vagyok. Az említett cikkben fölhasznált ismereteimet a nálunk hozzáférhető kézikönyvekben, lexikonokban, szótárakban ellenőriztem. Jóindulatú vitatársamnak mindenekelőtt ezekkel a forrásokkal kellene perlekednie. Már arról sem én tehetek, hogy A magyar helyesírás szabályai (Akadémiai Kiadó, 1984) az „ortodox" alak használatát írja elő, helyreigazítom viszont következetesen „Orthodox Egyház”-at ír; amit a szótár „katolikus”-nak mond, azt ő „katholikus"ként használja; hogy a Helyesírási tanácsadó szótár szerint a „pátriárka” — akiről én beszélek — egyházi méltóság, a „patriarcha” viszont — amit vitatársam helytelenül emleget — nemzetségfőt jelent. És így tovább ... Stíluskérdésekről még nehezebb vitatkozni. Arról például, hogy a konstantinápolyi pátriárka 1054-ben uralkodott-e vagy szolgált? Az alapkérdésben azonban egyetértünk: mindenkor és mindenben törekedjünk a maximális pontosságra. Tüskés Tibor MÓRICZ ZSIGMOND ÉS NAGY ENDRE (1985. 50. szám) Válaszolok Tóth Béla debreceni tanár kérdésére, amit egy tiszabecsi kép küldéséhez mellékelt. A képen M. Zs. Gaál Endre és Nagy Endre látható, Gaál Endre tiszabecsi kúriája előtt. Gaál Endre gyógyszergyáros és gyógyszertárak sorozatának tulajdonosa volt, szatmári parasztfiúból lett 350 holdas földbirtokos és képviselő. Eredeti, akarós, kövér és kopasz sikerember. 1929-ben, amikor apám 50 éves születésnapjára készült — az ország, a megye, ő maga azzal a vidám mondattal, hogy „ötven év — ötven könyv”. — Görömbey ref. esperes és Gaál Endre találták ki és szervezték meg a csécsei díszpolgárságot és ünnepséget. Nagy emléktáblát is akartak állítani, de azt már a megye megsokallotta. Gaál Endre bőven kivette részét az ünnepségben. A csécsei ünnepség után az ő házában, Tiszabecsben folytatódott a mulatság ebéddel, falubállal, bandériummal, minden jóval. Én nem voltam ott — akkor berlini diák lévén éppen vizsgázgattam —, de apám, felesége Simonyi Mária és a két testvérem mind Gaál Endrénél kaptak fényes szállást. Az írókat Nagy Endre — szintén szatmári fiú, az Est lapok újságírói, Dernői Kocsis László nevére emlékszem — és még néhányan képviselték. Akkor készült ez a fénykép, a Péterpáli nyárban is ünnepi feketébe öltözött ünnepeltekről. Különben a tanár úr téved, apámnak nem volt szokása Csécsére járni, tudtommal 6 éves kora óta csak mint népköltésgyűjtő járt ott 1912-ben, majd elvitte a feleségét, anyánkat 1923-ban, és engedte megünnepelni ott az 50 éves születésnapját 1929-ben. Máskor nem járt se Csécsén, se azon a tájon. Abban azonban igaza van a tanár úrnak, hogy Gaál Endre lánya ott volt ’29- ben a nagy mulatságon, akkor még szinte gyermek, aki később igen szép és okos gyógyszerész lett. A harmincas évek végén láttam utoljára. Móricz Virág A fenti című írás kép nélkül kevésbé lett volna képtelen. Mert bár szerzőjének teljesen igaza van abban, hogy háború idején nem az az egyetlen pénzkereseti lehetőség egy nő számára, valahogy mégsem csodálkozom, hogy a mellékelt plakát elkerülte a munkát kereső leánykák figyelmét. Vagy a filmet, vagy a plakátot kellett volna kissé figyelmesebben megnéznie Sz. A.-nak. A film története ugyanis az első világháború idején játszódik, a plakát viszont a második alatt jelent meg, amire félreérthetetlenül utal a bal alsó sarkában, a harapófogó szorításában töredező horogkereszt. Porscht Frigyes grafikus Bp. Házmán u. 15. 1026 Porscht Frigyesnek teljesen igaza m f m 11 r k. híják, h á i k s i b k * KÉPES SZÉLJEGYZET (1986. 2. szám) Igazi, hamisítatlan limonádénak nevezi Székely András a képernyőn karácsonykor felújított — 46 évvel ezelőtt készült — Waterloo Bridge című amerikai filmet. Másfél ezer kötetes színdarabgyűjteményemet rendezve, kezembe került Robert E. Sherwood eredeti színműve. A Bethlen-téri Színházban került színre, először 1936. október 21-én. Színpadon 1917-ben, huszonnégy óra alatt játszódik le a négy képből álló dráma. Vivien Leigh és Robert Taylor szerepét a színházban Tarnóczay Anna és Lázár Tihamér alakította. Két további név figyelemre méltó. A darabot Bálint György fordította. Ez a két név tette akkor elfogadhatóvá a háborús, tragikus történetet. Hont Ferencnek az egyik legkisebb pesti színpadon maradéktalanul sikerült keresztülvinnie elképzeléseit. papp Rezső Vác, Jókai u. 9. 2600 JÉZUS FERKÓ ÉLETE ÉS HALÁLA (1986. 2. szám) Bizonyára sokan döbbenten olvassák a sótonyi esetet, én úgy érzem, szinte jellemző ez napjainkra. Az emberség, az együttérzés, a gondoskodás állami feladat lett, a magányosan élő idősebbek majdnem csak hivatalból kaphatnak egy-egy jó szót. A közömbösség lett a természetes. Oly elhagyatottan élnek a nagyvárosi betontömbökben a magányos, idős emberek, mintha a pusztában élnének vagy egy félreeső tanyán. Csak a hivatásos gondozó látogatja őket, környezetükből senkire sem számíthatnak. Jó ha a szomszédok a köszönésig eljutnak, manapság már ez is nagy szó. S nemcsak a kötözködő, italozó emberektől húzódnak vissza, mint amilyen a cikk szerint Jézus Ferkó volt. Nagyon kedves, alkalmazkodó idős emberek is szenvednek a magánytól, nem tudnak kapcsolatot teremteni lakóhelyi környezetükkel. S ha mozgásukban is gátoltak, nem tudnak elmenni az idősek napközijébe, akkor marad a rádió és a tévé, mint egyetlen társ a napjaikban. A városban járva, járműveken utazva nap mint nap megállapítom, iszonyú dolog lehet Budapesten idős embernek lenni. A felszállásnál visszalökdösik őket a fiatalabbak. Helyet igen ritkán kapnak, ott állnak roskadozva a gyerekek vagy az életerős felnőttek mellett. Sokszor érik őket gunyoros és kíméletlen megjegyzések. De a parkokban, pihenőhelyeken is tarthatnak az éretlen kamaszok inzultálásától. Nem tudom, mi az oka, de a mai fiatalok közül sokan az öregeket nevetséges figuráknak érzik, és semmi tiszteletet nem tanúsítanak irántuk. Fel kellene oldani egy kicsit ezt a társadalmi méretű közömbösséget. Átányi László Bp. Szakasits Á. u. 21. □45