Új Tükör, 1986. január-március (23. évfolyam, 1-13. szám)

1986-02-02 / 5. szám

­ A BESZKIDEK LÁBÁNÁL (1985. 36. szám) A fenti című egyházunk iránt ki­fejezetten szimpatizáns hangvételű, igen hangulatos írás bevezető része szinte hemzseg a téves, hibás infor­mációktól, amelyekből csak a leg­kirívóbbakat próbáljuk itt helyre­igazítani. „Az első nagy herézis, a keleti és a nyugati kereszténység végleges el­távolodása, hosszan tartó huzavona után, 1054-ben, Caerularius Mihály konstantinápolyi pátriárka uralko­dása idején zajlott le...” — olvas­suk. Első megjegyzésünk az, hogy a görög „herézis” szó nem szakadást, hanem eretnekséget jelent, ami az 1054. évi egyházszakadás esetében nem helytálló, jóllehet a keresztény Kelet és Nyugat között már akkor is voltak régebbi keletű doktrinális eltérések. A másik megjegyezni va­lónk az, hogy a keleti patriarchák egyházfői szolgálatát egyházunkban „diakóniának”, szolgálatnak neve­zik, nem pedig a pápáknál szokásos „uralkodásnak”, akik államfők is. „A keleti egyház feje kezdetben a konstantinápolyi pátriárka volt, de a török hódoltság után, a balkáni nemzeti államok létrejöttével, fő­ként a szláv népek körében (innét a pravoszláv elnevezés) külön pátriár­ka vezetésével számos nemzeti egy­ház alakult: a török, a ciprusi, az orosz, a bolgár, a román, a görög, a szerb stb.” — írja a szerző. Mindenekelőtt is a konstantinápo­lyi patriarcha sohasem volt és ma sem a keleti egyház feje, hanem csupán „primus inter pares”, első az egyenlők között. Ami a „pravoszláv” kifejezést illeti, semmi köze a „szláv”-hoz, hanem a „szlavá”-hoz, és nem egyéb, mint az „ortodox” kissé félresikerült szláv tükörszava. Azokból a középkori egyházakból pedig, amelyeket a szerző úgy sorol fel, mint amelyek a török hódoltság után alakultak, a török sohasem lé­tezett és ma sem létezik; a többiek pedig egytől egyig mind a török hó­doltság előtt jöttek létre, sőt közü­lük a ciprusi és a görögországi (nyil­ván ezt értette a szerző „görög”­­ként), az apostoli időkre vezeti vissza eredetét. Ciprus és Orosz­ország egyébként nem balkáni álla­mok. „A nyugati és a keleti egyház kö­zötti eltérés a tanításban és a szer­tartásban egyaránt megmutatkozik. A keleti egyházban például a két szín alatti áldozás terjedt el, pap­jaik közül csak a püspökökre köte­lező a nőtlenség, a liturgiában a la­tin helyett korán jelentkezett az anyanyelv használata” — olvassuk tovább. . Bár a szerző a két egyház közti tanításbeli eltérést is említi, a kü­lönbségek felsorolásából a dogmati­kai, doktrinális eltérések teljesen hiányoznak. A többiekről első he­lyen tesz említést a két szín alatti áldozásról, mint olyanról, amely Ke­leten „terjedt el”. A kifejezés pon­tatlan, mert mintha azt sugalmaz­ná, hogy kezdetben volt az egy szín alatti áldozás, majd később, Keleten elterjedt a két szín alatti. Holott pe­dig közismert, hogy az Utolsó va­csora óta az egész egyházban a két szín alatti eucharisztia volt gyakor­latban, Nyugaton is csak a XII. szá­zadban szüntették meg és vezették be az egy szín alattit. Hasonló fél­reértés eredhet a szerzőnek abból az állításából, hogy Keleten „a liturgiá­ban a latin helyett korán jelentke­zett az anyanyelv használata”. Ugyanis Keleten a kezdet kezdetétől mindig az anyanyelv volt az isten­­tisztelet nyelve. Minthogy pedig a latin nyelv használata Keleten a vi­lági életben sem volt közkeletű, a szerző inkább ezt írhatta volna: „a görög helyett”. „A görögkeleti egyház egyik ága később visszatért Rómához, elismer­te a katolikus hitvallást, a pápa fennhatóságát, de megtartotta az or­todox liturgia, a keleti szertartás és egyházművészet számos kialakult formáját. Őket görög katolikusok­nak hívják.” Az objektív történelmi igazság ezzel szemben az, hogy az ortodox egyháznak nem „egy ágát"’ sikerült az unió útján Róma fennhatósága alá vonni, hanem az egyes helyi or­todox egyházakból kiszakítani any­­nyit, amennyi az adott történelmi, politikai, társadalmi körülmények között éppen lehetséges volt. Rómá­hoz való „visszatérés”-ről szó sem lehetett, mivel a keleti egyházak az­előtt sohasem tartoztak Róma jog­hatósága alá. Végül a görög katolikusokról még azt is közli a szerző, hogy „számuk a Trianon előtti Magyarországon elég jelentős volt, de a mai ország­határok között is megtalálhatók”. Persze, hogy „megtalálhatók”, hi­szen lélekszámuk negyedmillió kö­rül van. Szeretnénk még egyszer hangsú­lyozni, hogy a felsorolt hibák, té­vedések nem rosszindulatból, vagy valamiféle lekicsinylő attitűdből erednek, hanem csupán sajnálatos tájékozatlanságból, így is csökkentik azonban az egyébként roppant ro­konszenvező írás értékét. Dr. Berki Feriz cikke — némi­leg rövidítettük — az Egyházi Krónika című keleti ortodox egyházi folyóirat 1985. novem­ber—decemberi számában je­lent meg, Újabb fogalomzavar Egyházunk körül címmel.­­• Érdeklődéssel olvastam az Egyházi Krónika című kiadvány 1985. no­vember—decemberi számában meg­jelent írást. Bárcsak minden feleke­zet oly aggályos szorgalommal kí­sérné figyelemmel a vele kapcsola­tos információkat, mint azt a ma­gyarországi ortodox egyház teszi. Nem vagyok teológus, nem vagyok az ortodox egyház tagja; író vagyok. Az említett cikkben fölhasznált is­mereteimet a nálunk hozzáférhető kézikönyvekben, lexikonokban, szó­tárakban ellenőriztem. Jóindulatú vitatársamnak mindenekelőtt ezek­kel a forrásokkal kellene perleked­nie. Már arról sem én tehetek, hogy A magyar helyesírás szabályai (Aka­démiai Kiadó, 1984) az „ortodox" alak használatát írja elő, helyreiga­zítom viszont következetesen „Or­thodox Egyház”-at ír; amit a szótár „katolikus”-nak mond, azt ő „katho­­likus"ként használja; hogy a Helyes­írási tanácsadó szótár szerint a „pát­riárka” — akiről én beszélek — egy­házi méltóság, a „patriarcha” vi­szont — amit vitatársam helytelenül emleget — nemzetségfőt jelent. És így tovább ... Stíluskérdésekről még nehezebb vitatkozni. Arról például, hogy a konstantinápolyi pátriárka 1054-ben uralkodott-e vagy szolgált? Az alapkérdésben azonban egyetér­tünk: mindenkor és mindenben tö­rekedjünk a maximális pontosságra. Tüskés Tibor MÓRICZ ZSIGMOND ÉS NAGY ENDRE (1985. 50. szám) Válaszolok Tóth Béla debreceni ta­nár kérdésére, amit egy tiszabecsi kép küldéséhez mellékelt. A képen M. Zs. Gaál Endre és Nagy Endre látható, Gaál Endre ti­szabecsi kúriája előtt. Gaál Endre gyógyszergyáros és gyógyszertárak sorozatának tulajdonosa volt, szat­mári parasztfiúból lett 350 holdas földbirtokos­­ és képviselő. Eredeti, akarós, kövér és kopasz sikerember. 1929-ben, amikor apám 50 éves szü­letésnapjára készült — az ország, a megye, ő maga azzal a vidám mon­dattal, hogy „ötven év — ötven könyv”. — Görömbey ref. esperes és Gaál Endre találták ki és szervezték meg a csécsei díszpolgárságot és ünnepséget. Nagy emléktáblát is akartak állítani, de azt már a me­gye megsokallotta. Gaál Endre bő­ven kivette részét az ünnepségben. A csécsei ünnepség után az ő há­zában, Tiszabecsben folytatódott a mulatság ebéddel, falubállal, bandé­riummal, minden jóval. Én nem vol­tam ott — akkor berlini diák lévén éppen vizsgázgattam —, de apám, felesége Simonyi Mária és a két test­vérem mind Gaál Endrénél kaptak fényes szállást. Az írókat Nagy Endre — szintén szatmári fiú, az Est lapok újságírói, Dernői Kocsis László nevére emlékszem — és még néhányan képviselték. Akkor készült ez a fénykép, a Péterpáli nyárban is ünnepi feketébe öltözött ünnepeltek­ről. Különben a tanár úr téved, apámnak nem volt szokása Csécsére járni, tudtommal 6 éves kora óta csak mint népköltésgyűjtő járt ott 1912-ben, majd elvitte a feleségét, anyánkat 1923-ban, és engedte meg­ünnepelni ott az 50 éves születés­napját 1929-ben. Máskor nem járt se Csécsén, se azon a tájon. Abban azonban igaza van a tanár úrnak, hogy Gaál Endre lánya ott volt ’29- ben a nagy mulatságon, akkor még szinte gyermek, aki később igen szép és okos gyógyszerész lett. A harmin­cas évek végén láttam utoljára. Móricz Virág A fenti című írás kép nélkül ke­vésbé lett volna képtelen. Mert­­ bár szerzőjének teljesen igaza van abban, hogy háború idején nem az az egyetlen pénzkereseti lehetőség egy nő számára, valahogy mégsem csodálkozom, hogy a mellékelt pla­kát elkerülte a munkát kereső leány­kák figyelmét. Vagy a filmet, vagy a plakátot kellett volna kissé figyelmesebben megnéznie Sz. A.-nak. A film tör­ténete ugyanis az első világháború idején játszódik, a plakát viszont a második alatt jelent meg, amire félreérthetetlenül utal a bal alsó sarkában, a harapófogó szorításában töredező horogkereszt. Porscht Frigyes grafikus Bp. Házmán u. 15. 1026 Porscht Frigyesnek teljesen igaza m f m 11 r­­ k. híják, h á i k s i b k * KÉPES SZÉLJEGYZET (1986. 2. szám) Igazi, hamisítatlan limonádénak ne­vezi Székely András a képernyőn karácsonykor felújított — 46 évvel ezelőtt készült — Waterloo Bridge című amerikai filmet. Másfél ezer kötetes színdarab­gyűjteményemet rendezve, kezembe került Robert E. Sherwood eredeti színműve. A Bethlen-téri Színház­ban került színre, először 1936. ok­tóber 21-én. Színpadon 1917-ben, huszonnégy óra alatt játszódik le a négy képből álló dráma. Vivien Leigh és Robert Taylor szerepét a színházban Tarnóczay Anna és Lá­zár Tihamér alakította. Két további név figyelemre mél­tó. A darabot Bálint György fordí­totta. Ez a két név tette akkor el­fogadhatóvá a háborús, tragikus tör­ténetet. Hont Ferencnek az egyik legkisebb pesti színpadon maradék­talanul sikerült keresztülvinnie el­képzeléseit. papp Rezső Vác, Jókai u. 9. 2600 JÉZUS FERKÓ ÉLETE ÉS HALÁLA (1986. 2. szám) Bizonyára sokan döbbenten olvassák a sótonyi esetet, én úgy érzem, szinte jellemző ez napjainkra. Az emberség, az együttérzés, a gondoskodás állami feladat lett, a magányosan élő idő­sebbek majdnem csak hivatalból kap­hatnak egy-egy jó szót. A közömbös­ség lett a természetes. Oly elhagyatot­tan élnek a nagyvárosi betontömbök­ben a magányos, idős emberek, mint­ha a pusztában élnének vagy egy fél­reeső tanyán. Csak a hivatásos gon­dozó látogatja őket, környezetükből senkire sem számíthatnak. Jó ha a szomszédok a köszönésig eljutnak, manapság már ez is nagy szó. S nem­csak a kötözködő, italozó emberektől húzódnak vissza, mint amilyen a cikk szerint Jézus Ferkó volt. Nagyon ked­ves, alkalmazkodó idős emberek is szenvednek a magánytól, nem tudnak kapcsolatot teremteni lakóhelyi kör­nyezetükkel. S ha mozgásukban is gátoltak, nem tudnak elmenni az idősek napközijébe, akkor marad a rádió és a tévé, mint egyetlen társ a napjaikban. A városban járva, jár­műveken utazva nap mint nap meg­állapítom, iszonyú dolog lehet Buda­pesten idős embernek lenni. A fel­szállásnál visszalökdösik őket a fia­talabbak. Helyet igen ritkán kapnak, ott állnak roskadozva a gyerekek vagy az életerős felnőttek mellett. Sokszor érik őket gunyoros és kímé­letlen megjegyzések. De a parkokban, pihenőhelyeken is tarthatnak az éret­len kamaszok inzultálásától. Nem tudom, mi az oka, de a mai fiatalok közül sokan az öregeket nevetséges figuráknak érzik, és semmi tisztele­tet nem tanúsítanak irántuk. Fel kel­lene oldani egy kicsit ezt a társadalmi méretű közömbösséget. Átányi László Bp. Szakasits Á. u. 21. □45

Next