Új Tükör, 1986. január-március (23. évfolyam, 1-13. szám)

1986-01-05 / 1. szám

■ Minden sportágban megtaláljuk a legendás hősöket, a felejthe­tetlen nagy egyéniséget, így termé­szetesen a kajakozásnak is, pedig mind a mai napig nincs állandó jel­legű otthonuk, nemzetközi mércével mért pályájuk Magyarországon. A nemzetközi sportvilág azonban mégis számon tart olyan kitűnő magyar versenyzőket, mint Tatai Tibor olimpiai bajnok, Csapó Géza „a kajakkirály”, a tamperei három­szoros világbajnok. Közéjük tarto­zik Bakó Zoltán is, aki Szabó Ist­vánnal és egyszer Csapóval párban öt világbajnoki aranyat, két ezüstöt, három bronzérmet és 14 magyar baj­nokságon nyert medáliát őriz otthon. — Mikor a kajakozásról esik szó, a közvéleményben robusztus, izom­kolosszus alkat elevenedik meg, mintegy ilyenné válik a kajakozó a sportolás közben. Igaz ez? — A kajakozás az egyik legsokol­dalúbb mozgást igénylő sportág — mond szakvéleményt Bakó Zoltán, aki 182 centis alakjával, széles vál­­laival nyugodtan beállhatna a bir­kózók közé. — Bár a versenyző ül a hajóban, mégis az egész teste, szinte teljes izomzata igénybe van véve. Jómagam 14 évesen, amikor először mentem a Margitszigetre az MHS-be kajakozni, 60 kilót nyom­tam, később megerősödtem annyira, hogy állandó versenysúlyom 78 kiló volt. — A külső szemlélő a partról a versenyzők inkább könnyed, ritmi­kus mozgását látja, semmint erőfe­szítést. Honnan akkor a nehézség? — Elsőosztályú szinten percen­ként száz-száztíz a csapásszám és kiszámították, hogy egy-egy húzás hozzávetőlegesen 30 kiló erőkifejtést követel. A hosszú távon, a tízezer méteren negyven perc alatt ilyen fizikai igénybevétel öt-hat kiló súly­veszteséget okoz. S akkor még nem is említettem a nehezítő körülménye­ket. — Melyek ezek a nehezítő körül­mények? — Az egyik az a bizonyos holt­pont, amely rövid és hosszú távon mindenkinél bekövetkezik. Olyan pillanat ez, amikor teljesen kime­rül a szervezet, úgy érezni, hogy el­sötétül a világ, nincs levegő, színes karikák jelennek meg az ember sze­me előtt, akaratlanul is csökken a csapásszám, a haladás irama lelas­sul. — Hogyan lehet ez ellen védekez­ni? — A legfontosabb a megfelelő edzettségi állapot. Azelőtt a kajako­zás idényjellegű volt, válogatott szinten korántsem az. Már az év eleje a felkészüléssel kezdődik, kiegészí­tő sportágként a síelés, az utóbbi években pedig edzőtáborozás rend­szerint Kubában, 30 fokos melegben. Februárban, ha csak nem túl zord az időjárás, a versenyzők már víz­re szállnak. Általánosságban az év­ nyolc-kilenc hónapja alatt négyezer kilométert hagynak maguk mögött az élversenyzők, a napi tiszta edzés­idő bemelegítés nélkül négy óra, a megtett távolság több mint 30—40 kilométer. Ilyen körülmények kö­zött, ha nem is megszüntethető, de „kitolható” a holtpont ideje, amely legtöbbször a verseny végső szaka­szában, a hajrában jelentkezik. Még így is gazdaságosan kell bánni az erővel, ezért lényeges megtalálni azt a legmegfelelőbb sebességet, amely­­lyel a győzelem reményében lehet evezni és marad még egy kis plusz tartalék a végküzdelemre. Számos példa bizonyítja, hogy ha valaki nem osztotta jól be az erejét, „bele­fulladt” a saját iramába, elkapta a holtpont. — Sokan a széljárást is az ellen­felek közé sorolják. Milyen hatás­sal van ez a versenyzőkre? — Ez még ma is sokat vitatott kérdés. Örök igazság, hogy aki nyerni akar, az nem keres mentségeket. Az is tény, hogy csak a vesztes magya­rázkodik. Ugyanakkor nem tagad­ható, hogy a szembe fújó, az oldal­vagy hátszél bizonyos előnyt jelent­het. Például szembeszélben a nehe­zebb testsúlyú versenyzőnek éppen a nagyobb testsúlya miatt mélyebb­re merül a hajója, alaposabban meg kell küzdenie a hullámokkal. Elő­fordulhat olyan eset is, hogy az ol­dalszél a pálya bizonyos szakaszán — például a lelátóknál — hirtelen „leárnyékol”, megszűnik. — Ennyit a kajakozás abc-jéről. De hallhatnánk arról, hogyan jutott el Bakó Zoltán a világbajnoki címe­kig? — Már éppen húsz éve lesz, hogy egy osztálytársam hívására lemen­tem a Margitszigetre. Megtetszett a víziélet, a szakemberek gyorsan ész­revették szorgalmamat, s hamar kap­tam hajót. Az első élmény, amikor egymagamban a vízen kipróbálhat­tam akaratomat, erőmet a csónak fölött. Az első siker: győzelem a szo­cialista országok „Ifjúság, Barátság” versenyén.­­ A felnőtteknél viszont a későb­bi „kajakkirály”, Csapó Géza volt az egyeduralkodó, s az ifjú trónkövete­lő Bakó próbálkozásait visszaverte. Ezek a vetélkedők nem szegték a kedvét, csupán — mivel a kajak, ke­nu csapatsportág is — módosították az ifjú tehetség pályáját. Négyesben együtt húzott két világbajnokkal, Csapóval és Szabó Istvánnal. Mivel mindkét klasszis párt keresett a ket­teshez, Bakó átpártolt Csapóhoz és megindult a sikerhez vezető úton. — A tamperei világbajnokságon Csapóval aranyéremhez jutottam, de a következő évben Szabó Istvánnal ültem össze. „Istyu” — ahogyan be­cézték az MTK kajakosát — világ­szerte elismert, rutinos versenyző hírében állt. A bonyolult helyzetek­ben is a pillanat tört része alatt fel­ismerte a legkedvezőbb megoldást, én mögötte az erőt adtam. S még va­lami. Tudtuk, hogy a győzelem sok­szor centimétereken múlik, az ehhez szükséges plusz erőt csak az edzése­ken lehet megszerezni. Ezért még többet gyakoroltunk, mint a világ élvonalába tartozó riválisok, meg voltunk győződve, hogy ez az egyet­len lehetőség és nem is fukarkod­tunk a felkészülés szakaszában a ki­lométerekkel. Az eredmény: Mexikó­város, Belgrád, Szófia, Belgrád vi­lágbajnokságain mi álltunk a dobogó tetejére. Közben két ezüst- és három bronzérem is jutott. A nagy álom azonban a sikersorozat közben sem teljesült. A montreali olimpián har­madiknak értünk célba, a moszkvai játékokon hatodikok voltunk. — Tehát a sikereket kudarcok követték? Sokan boldogok lettek volna, ha olimpián vagy világbajnokságon ér­met nyernek, mi azonban, ha nem voltunk elsők, ezt vereségnek köny- Még magányosan k­ert­i Bakó Zoltán /(mfa ■ Egykoron Patocska Mária tett le utánozásra méltó szép alapokat, azután Kovács Györgyi tudását is­merte el a nemzetközi pontozói kar. A magyar ritmikus sportgimnaszti­­kai sport „szépe” Túrák Zsuzsa és Sinkó Andrea. A két ifjú hölgy szinte bérli a válogatott helyeket mostanában a különféle versenye­ken. Szinte tízesével ugrálnak előre az összetettben, s most már mind­ketten joggal terveznek előkelő po­zíciót, szerenkénti döntős helyeket. Sinkó Andrea, csinos, tűzről pattant, amolyan latinos bájú RSG-sztár, ép­penséggel nagymestere a kötélnek, lévén, hogy ez az egyik bemutatan­dó gyakorlat szere ebben a méltán növekvő népszerűségű sportágban. — Nem bántam meg, hogy egy­koron, ötödikes sulisként kötelező sportként választottam az akkor még modern gimnasztikának nevezett RSG-t — emlékezik Andrea, aki beszélgetésünk időpontjában éppen tíz magyar bajnoki címet számlált (ebből egy a felnőtt egyéni összetett babér, amire érthetően a legbüsz­kébb). — Az alapok megszerzése után volt alkalmam édesanyámmal egy, Kovács Györgyi felkészítette csoportot látni. Életre szóló pillanat volt, mert tudtam, ez az edző kell nekem, így történt. Kovács Györgyi az egyesületi és válogatottbeli edző is, ő tanítja a sportág hatásos gyakor­latait Túrák Zsuzsának és Andreá­nak. „ A lehető legjobb barátnők va­gyunk Zsuzsával, holott manapság általában magunk között intézzük el a lényeges hazai aranyérmek sorsát. Sinkó Andrea 1981-ben került be a válogatottba, első útja Asztra­­hányba vezette. Mindjárt két sze­renkénti döntős hely — nem rossz kezdés. Azóta túl van két vb-n, egy EB-n. Persze egyéniben versenyez. Vagy nem is olyan „persze” ...? — Az RSG-ben két lehetőség kö­zül választhat az ember. Vagy az együttes kéziszercsapattal tart, vagy nekivág, és kamatoztatja egyénileg is képességeit. Én egy időben csa­pattag is voltam, de azért az más, ha eg­yszál magamban „bűvölöm” a karikát, labdát, buzogányt, szalagot, vagy éppen a kötelet. — A sportág élenjárói a bolgárok, majd a­ szovjet lányok tudása szá­mít meghatározónak. Miért? — Bulgáriában óriási hagyománya van az RSG-nek. Képzett iskolák, szakmai tapasztalatokkal bőségesen „ellátott” edzők. Körülbelül ez az, amiért verik a világot. És persze a modernebb irányzat, ami több si­kert hoz, mint a nagy ellenfél, Szov­jetunió klasszikusabb RSG-irányza­­ta, motiváltsága. — Ki tarthat igényt befutásra eb­ben a nőies sportágban? — Téved, aki azt hiszi, hogy a leg­fontosabb a baj. Ez legfeljebb húsz százalék, további 20 az illő, találó zeneválasztás, és persze hatvan a szakmai tudás. Ami hosszú évek munkájának gyümölcse. Nálunk úgy van, egy idő után leírunk gyakor­latokat, ha az már nem hat a pon­tozóra, akkor sutba dobjuk. Követ­kezik hát a kollektív bölcselet idő­szaka. Én sohasem várom el, hogy Györgyi kész gyakorlatot szabjon a testemre és én azt mechanikusan be­mutassam. Úgy megyek le a torna­terembe, hogy van elképzelésem. Meghallok egy zenei betétet, és „ki­szalad” belőlem egy egész lépéssor, vagy éppen megkomponálom a szer­rel való technikát. Az edző-tanítvány alkotókettős persze segítséget kap. A koreográfiát Gálik Éva, a zenét Hau­ser Antal választja meg, a balett­órákon Árva Eszter, a dzsesszbalett­­képzésben pedig Berger Gyula sza­va fontos. — És akkor következik a gyakor­lás kemény időszaka? — Az új kompozíció elsajátításá­nak átlagos ideje fél év. Támpontul: napi 5—6 óra edzés az adagom. Sze­rencsém, hogy az átlagosnál jobba- ■VyMZ A2A2M/L^^

Next