Új Tükör, 1986. január-március (23. évfolyam, 1-13. szám)
1986-01-05 / 1. szám
■ Minden sportágban megtaláljuk a legendás hősöket, a felejthetetlen nagy egyéniséget, így természetesen a kajakozásnak is, pedig mind a mai napig nincs állandó jellegű otthonuk, nemzetközi mércével mért pályájuk Magyarországon. A nemzetközi sportvilág azonban mégis számon tart olyan kitűnő magyar versenyzőket, mint Tatai Tibor olimpiai bajnok, Csapó Géza „a kajakkirály”, a tamperei háromszoros világbajnok. Közéjük tartozik Bakó Zoltán is, aki Szabó Istvánnal és egyszer Csapóval párban öt világbajnoki aranyat, két ezüstöt, három bronzérmet és 14 magyar bajnokságon nyert medáliát őriz otthon. — Mikor a kajakozásról esik szó, a közvéleményben robusztus, izomkolosszus alkat elevenedik meg, mintegy ilyenné válik a kajakozó a sportolás közben. Igaz ez? — A kajakozás az egyik legsokoldalúbb mozgást igénylő sportág — mond szakvéleményt Bakó Zoltán, aki 182 centis alakjával, széles vállaival nyugodtan beállhatna a birkózók közé. — Bár a versenyző ül a hajóban, mégis az egész teste, szinte teljes izomzata igénybe van véve. Jómagam 14 évesen, amikor először mentem a Margitszigetre az MHS-be kajakozni, 60 kilót nyomtam, később megerősödtem annyira, hogy állandó versenysúlyom 78 kiló volt. — A külső szemlélő a partról a versenyzők inkább könnyed, ritmikus mozgását látja, semmint erőfeszítést. Honnan akkor a nehézség? — Elsőosztályú szinten percenként száz-száztíz a csapásszám és kiszámították, hogy egy-egy húzás hozzávetőlegesen 30 kiló erőkifejtést követel. A hosszú távon, a tízezer méteren negyven perc alatt ilyen fizikai igénybevétel öt-hat kiló súlyveszteséget okoz. S akkor még nem is említettem a nehezítő körülményeket. — Melyek ezek a nehezítő körülmények? — Az egyik az a bizonyos holtpont, amely rövid és hosszú távon mindenkinél bekövetkezik. Olyan pillanat ez, amikor teljesen kimerül a szervezet, úgy érezni, hogy elsötétül a világ, nincs levegő, színes karikák jelennek meg az ember szeme előtt, akaratlanul is csökken a csapásszám, a haladás irama lelassul. — Hogyan lehet ez ellen védekezni? — A legfontosabb a megfelelő edzettségi állapot. Azelőtt a kajakozás idényjellegű volt, válogatott szinten korántsem az. Már az év eleje a felkészüléssel kezdődik, kiegészítő sportágként a síelés, az utóbbi években pedig edzőtáborozás rendszerint Kubában, 30 fokos melegben. Februárban, ha csak nem túl zord az időjárás, a versenyzők már vízre szállnak. Általánosságban az év nyolc-kilenc hónapja alatt négyezer kilométert hagynak maguk mögött az élversenyzők, a napi tiszta edzésidő bemelegítés nélkül négy óra, a megtett távolság több mint 30—40 kilométer. Ilyen körülmények között, ha nem is megszüntethető, de „kitolható” a holtpont ideje, amely legtöbbször a verseny végső szakaszában, a hajrában jelentkezik. Még így is gazdaságosan kell bánni az erővel, ezért lényeges megtalálni azt a legmegfelelőbb sebességet, amelylyel a győzelem reményében lehet evezni és marad még egy kis plusz tartalék a végküzdelemre. Számos példa bizonyítja, hogy ha valaki nem osztotta jól be az erejét, „belefulladt” a saját iramába, elkapta a holtpont. — Sokan a széljárást is az ellenfelek közé sorolják. Milyen hatással van ez a versenyzőkre? — Ez még ma is sokat vitatott kérdés. Örök igazság, hogy aki nyerni akar, az nem keres mentségeket. Az is tény, hogy csak a vesztes magyarázkodik. Ugyanakkor nem tagadható, hogy a szembe fújó, az oldalvagy hátszél bizonyos előnyt jelenthet. Például szembeszélben a nehezebb testsúlyú versenyzőnek éppen a nagyobb testsúlya miatt mélyebbre merül a hajója, alaposabban meg kell küzdenie a hullámokkal. Előfordulhat olyan eset is, hogy az oldalszél a pálya bizonyos szakaszán — például a lelátóknál — hirtelen „leárnyékol”, megszűnik. — Ennyit a kajakozás abc-jéről. De hallhatnánk arról, hogyan jutott el Bakó Zoltán a világbajnoki címekig? — Már éppen húsz éve lesz, hogy egy osztálytársam hívására lementem a Margitszigetre. Megtetszett a víziélet, a szakemberek gyorsan észrevették szorgalmamat, s hamar kaptam hajót. Az első élmény, amikor egymagamban a vízen kipróbálhattam akaratomat, erőmet a csónak fölött. Az első siker: győzelem a szocialista országok „Ifjúság, Barátság” versenyén. A felnőtteknél viszont a későbbi „kajakkirály”, Csapó Géza volt az egyeduralkodó, s az ifjú trónkövetelő Bakó próbálkozásait visszaverte. Ezek a vetélkedők nem szegték a kedvét, csupán — mivel a kajak, kenu csapatsportág is — módosították az ifjú tehetség pályáját. Négyesben együtt húzott két világbajnokkal, Csapóval és Szabó Istvánnal. Mivel mindkét klasszis párt keresett a ketteshez, Bakó átpártolt Csapóhoz és megindult a sikerhez vezető úton. — A tamperei világbajnokságon Csapóval aranyéremhez jutottam, de a következő évben Szabó Istvánnal ültem össze. „Istyu” — ahogyan becézték az MTK kajakosát — világszerte elismert, rutinos versenyző hírében állt. A bonyolult helyzetekben is a pillanat tört része alatt felismerte a legkedvezőbb megoldást, én mögötte az erőt adtam. S még valami. Tudtuk, hogy a győzelem sokszor centimétereken múlik, az ehhez szükséges plusz erőt csak az edzéseken lehet megszerezni. Ezért még többet gyakoroltunk, mint a világ élvonalába tartozó riválisok, meg voltunk győződve, hogy ez az egyetlen lehetőség és nem is fukarkodtunk a felkészülés szakaszában a kilométerekkel. Az eredmény: Mexikóváros, Belgrád, Szófia, Belgrád világbajnokságain mi álltunk a dobogó tetejére. Közben két ezüst- és három bronzérem is jutott. A nagy álom azonban a sikersorozat közben sem teljesült. A montreali olimpián harmadiknak értünk célba, a moszkvai játékokon hatodikok voltunk. — Tehát a sikereket kudarcok követték? Sokan boldogok lettek volna, ha olimpián vagy világbajnokságon érmet nyernek, mi azonban, ha nem voltunk elsők, ezt vereségnek köny- Még magányosan kerti Bakó Zoltán /(mfa ■ Egykoron Patocska Mária tett le utánozásra méltó szép alapokat, azután Kovács Györgyi tudását ismerte el a nemzetközi pontozói kar. A magyar ritmikus sportgimnasztikai sport „szépe” Túrák Zsuzsa és Sinkó Andrea. A két ifjú hölgy szinte bérli a válogatott helyeket mostanában a különféle versenyeken. Szinte tízesével ugrálnak előre az összetettben, s most már mindketten joggal terveznek előkelő pozíciót, szerenkénti döntős helyeket. Sinkó Andrea, csinos, tűzről pattant, amolyan latinos bájú RSG-sztár, éppenséggel nagymestere a kötélnek, lévén, hogy ez az egyik bemutatandó gyakorlat szere ebben a méltán növekvő népszerűségű sportágban. — Nem bántam meg, hogy egykoron, ötödikes sulisként kötelező sportként választottam az akkor még modern gimnasztikának nevezett RSG-t — emlékezik Andrea, aki beszélgetésünk időpontjában éppen tíz magyar bajnoki címet számlált (ebből egy a felnőtt egyéni összetett babér, amire érthetően a legbüszkébb). — Az alapok megszerzése után volt alkalmam édesanyámmal egy, Kovács Györgyi felkészítette csoportot látni. Életre szóló pillanat volt, mert tudtam, ez az edző kell nekem, így történt. Kovács Györgyi az egyesületi és válogatottbeli edző is, ő tanítja a sportág hatásos gyakorlatait Túrák Zsuzsának és Andreának. „ A lehető legjobb barátnők vagyunk Zsuzsával, holott manapság általában magunk között intézzük el a lényeges hazai aranyérmek sorsát. Sinkó Andrea 1981-ben került be a válogatottba, első útja Asztrahányba vezette. Mindjárt két szerenkénti döntős hely — nem rossz kezdés. Azóta túl van két vb-n, egy EB-n. Persze egyéniben versenyez. Vagy nem is olyan „persze” ...? — Az RSG-ben két lehetőség közül választhat az ember. Vagy az együttes kéziszercsapattal tart, vagy nekivág, és kamatoztatja egyénileg is képességeit. Én egy időben csapattag is voltam, de azért az más, ha egyszál magamban „bűvölöm” a karikát, labdát, buzogányt, szalagot, vagy éppen a kötelet. — A sportág élenjárói a bolgárok, majd a szovjet lányok tudása számít meghatározónak. Miért? — Bulgáriában óriási hagyománya van az RSG-nek. Képzett iskolák, szakmai tapasztalatokkal bőségesen „ellátott” edzők. Körülbelül ez az, amiért verik a világot. És persze a modernebb irányzat, ami több sikert hoz, mint a nagy ellenfél, Szovjetunió klasszikusabb RSG-irányzata, motiváltsága. — Ki tarthat igényt befutásra ebben a nőies sportágban? — Téved, aki azt hiszi, hogy a legfontosabb a baj. Ez legfeljebb húsz százalék, további 20 az illő, találó zeneválasztás, és persze hatvan a szakmai tudás. Ami hosszú évek munkájának gyümölcse. Nálunk úgy van, egy idő után leírunk gyakorlatokat, ha az már nem hat a pontozóra, akkor sutba dobjuk. Következik hát a kollektív bölcselet időszaka. Én sohasem várom el, hogy Györgyi kész gyakorlatot szabjon a testemre és én azt mechanikusan bemutassam. Úgy megyek le a tornaterembe, hogy van elképzelésem. Meghallok egy zenei betétet, és „kiszalad” belőlem egy egész lépéssor, vagy éppen megkomponálom a szerrel való technikát. Az edző-tanítvány alkotókettős persze segítséget kap. A koreográfiát Gálik Éva, a zenét Hauser Antal választja meg, a balettórákon Árva Eszter, a dzsesszbalettképzésben pedig Berger Gyula szava fontos. — És akkor következik a gyakorlás kemény időszaka? — Az új kompozíció elsajátításának átlagos ideje fél év. Támpontul: napi 5—6 óra edzés az adagom. Szerencsém, hogy az átlagosnál jobba- ■VyMZ A2A2M/L^^