Új Tükör, 1986. április-június (23. évfolyam, 14-26. szám)

1986-06-01 / 22. szám

Japán-magyar együttzenélés KOBAJASI KENICSIRÓ, AZ ÁHZ VEZETŐ KARMESTERE • • téves, amikor Hirosimára le- l Bdobják az atombombát. Mint általában minden japán férfi, alacsony, dús fekete a haja, nem nagyon látszik rajta a kor. Nevé­nek dallamos az akusztikája: Koba­­jasi Kenicsiró. Tizenkét év óta is­meri a magyar közönség. Ő az, aki­ről valóban elmondhatjuk: jött, ve­zényelt, győzött. 1974-ben az első nemzetközi televíziós karmester-verseny abszolút győztese lett — ki­­em­elkedő teljesítménnyel. Azóta is a karmeste,vers®nye.ke.n ő esetére emlékeznek. *“,leP*W magyaror­­„ .. '“forrott zenei szagi működésé oss... életünkkel és legjobb zene­­kar. Közönségünk a japán karmester állhatatos híve, minden koncertje valóságos esemény, lázba hozza.. a zeneszeretőket. Kobajasi olyan tu­lajdonságokkal rendelkezik, amelyek csak a nagy, állandóan fejlődőképes muzsikusok sajátja. Született költő. Forma-, szín-, arányérzéke, bizton­sága, dinamikája, erőteljes ritmusa, manuális készsége elrendezett egy­ségben szolgálja a muzsikát. Termé­szetesen zenél. A Távol-Keletről hozzánk érkezett muzsikus négyéves korában figyel fel először a zenére. Döntő élménye, amikor kilencéves korában meghall­gatja Beethoven IX. szimfóniáját. Ekkor határozza el, hogy zeneszerző lesz. 1964-ben végez Tokióban, a fő­iskola zeneszerző szakán. 1966-ban ugyanott folytatja karmester sza­kon. Az első mű, amit eldirigál, Mo­zart Rekviemje. Ekkor huszonhat éves. 1970-ben nemzetközi karmes­terversenyt nyer Japánban. Egy év múlva a Tokiói Filharmonikusokat vezényli. Kioto, Oszaka, Kiusu to­vábbi hazai állomásai. Felesége szintén muzsikus. A „ko­to” nevű japán népi hangszer mű­vésze. Hangversenyezett, amíg meg nem született Hiraki fiuk és Ajano lányuk. A zene mellett legkedvesebb idő­töltése a sport. Fut, golfozik, base­­ballozik. Így is tartja remek kar­mesteri kondícióját. Kapcsolata a magyar zenével ti­zennyolc éves korában kezdődik. Még zeneszerző tanulmányai folya­mán megismerkedik Bartók és Ko­dály műveivel. 1974-ben jön el hoz­zánk először a zenei versenyre. Ezt követően egy csapásra ismertté vá­lik. Vezényel Nyugat-Németország­­ban, Svájcban, Hollandiában, Fran­ciaországban, Olaszországban, Cseh­szlovákiában. Ennyiben európaivá válik — az európai klasszikus mes­terek szakavatott tolmácsolója. Má­sodik hazája is Európában van — ahogy mondja: Magyarország. Egy kissé a magyar zene követe. Bartók az „anyanyelve”. Első ittléte idején az Állami Hang­versenyzenekar egyik hegedűse meg­jegyezte: — Meglátjátok, lesz még a mi karmesterünk. Nem éppen jóslatnak szánta — az lett. Ferencsik János halála után, több mint két esztendőn át vezető nélkül működött az Állami Hangver­senyzenekar. Szinte vákuumba ke­rült­ válsághelyzetbe. Sokat mani­puláltak vele, „leírták", meg akar­ták változtatni a nevét, rangját firtatták, művészi kvalitását két­ségbe vonták, sokan már el is te­mették. Ez év februárjában végül a ze­nekar tagjai írásban fordultak a művelődési minisztériumhoz: Koba­jasi Kenicsirót szeretnék vezető kar­mesterüknek. A kívánság­ egyöntetű volt. A kérdést a minisztérium és a Zeneművészek Szövetsége is kedve­zően ítélte meg. Ezután kezdődhet­tek meg a tárgyalások a japán mű­vésszel. Sok mindent kellett tisztáz­ni. Évente mennyi időt tud Magyar­­országon tölteni a Tokiói Szimfoni­kusok karnagya, a Tokiói Egyetem ' * -szóra? Vállalhatja-e a zene­kar küllőim turnéi.1’ felveszi-e a mű­sorába a Filhar­ Tron,a által ajánlott műveket, köztük ren­* szetesen ma­gyar szerzőkét? Végül sikerül. min­­den részletben megegyezni. Sikerült, mert nemcsak a zene­kar akarta, választotta őt, hanem Kobajasi is a zenekart. A két óhaj találkozott. Karmester és zenekar, vagy inkább zenekar és karmester egymásra talált. Megnyugtatónak tű­nő találkozás. Reméljük, hosszú idő­re. Egyelőre három évre. Friedrich Ádám kürtművész a dön­tés után egy láda pezsgőt hozatott Kobajasi és a zenekar tiszteletére. Pohárköszöntőjével mind egyetértet­tünk. — Ez a nap a zenekar újjá­születésének a napja. Kobajasival új életszakasz kezdődik az Állami Hangversenyzenekar történetében. Új zene szólal meg hangszereinken. Erre ürítettünk százhúsz poharat. ÉBERT TIBOR A karmester A baseball-játékos FEJÉR GÁBOR FELVÉTELE IS DAJKA MARGIT HALÁLÁRA A magyar színjátszás bölcső­­he­lyéről, Kolozsvárról pat­tant a nemzeti köztudatba a hú­szas évek közepén. Ám először színpadra gyerekszínészként lé­pett, Nagyváradon. Az első világ­háború után a spanyolnátha­­járvány idején egy megbetege­dett szereplő helyére ugrott be liftesfiúnak a Sztambul rózsájába. A kolozsvári évekről másfél esztendővel ezelőtt adott közre az Új Tükör egy igen jellemző köz­leményt. A Színház és Társaság című kolozsvári lap írta róla 1924 októberében: „Egyelőre pontosan még nem skatulyázható be sze­repkörök közé, szubrettnek épp­oly tehetséges, mint prózai dara­bokban naivának, a népszínmű­ben a falu gyermekének.” Mit mondhatunk róla ma, hat­vankét évvel később, immár a tel­jes pályakép birtokában? Valami nagyon hasonlót. Dajka Margitot később sem sikerült beskatulyáz­ni. Ő maga mondta egyszer, hogy „a színész olyan, mint egy kis szekreter, sok titkos fiókkal”. Ját­szotta Iluskát a János vitézben, örzsét a Háry Jánosban, volt Baradlayné a Kőszívű ember fiai­ban és Tótné Örkény tragiko­médiájában. Vagyis mondhatni, hogy fontos nemzeti jelképekhez adta arcát, egyéniségét. Vannak mozdulatai, mondatai, melyek el­kísérnek, míg csak élünk. Ki tud­ja elfelejteni például a fiáért reszkető, férjét csitító asszonyt, amint tanácstalanul, félve ismé­telgeti a Tótékban: „Édes jó La­josom. Klasszikus szerepei közül első­nek a Rómeó és Júlia dajkája bú­jik elő emlékezetemből, kamasz­kori színházi estéim távolából. Aztán fölmerül a félelmetes Mur­­zaveckája, Osztrovszkij Farkasok és bárányokjából, majd egy me­gint csak nagyon eltérő alakítás, Dulszka asszony, az álszent szok­nyás despota képe. Utolérhetetlen remekléseinek nem kis hányadát filmszalag őr­zi. Valószínűleg nemcsak a me­mória rapszodikus csapongása jutta­tja most eszembe Hurszárik Zoltán Szindbádját, melyben ő játszotta Majmunkát, az öreg szeretőt, akihez mindig meg lehet térni, aki menedéke, biztos bá­zisa a nyugtalanság űzte Szind­­bádnak Ez a szerep már átvezet a kö­vetkező kérdéshez: milyen em­ber volt ez a sokarcú színésznő? Miért szerették olyan sokan? Miért érezzük annyira közelinek, személyes ismerősnek, barátnak? Aki két éve volt olyan szeren­csés és láthatta a róla portréfilmet a tévében, az akkor mindjárt át is keresztelhette ma­gában a műsort „Mestersége: Dajka Margit”-ra. A póztalan őszinteség jellemezte minden megnyilatkozását. Nem engedte, hogy művésznőnek szólítsák, csak a Margitkát vagy a Margit nénit fogadta el. Dilettánsnak nevezte magát, nem színésznek, akiből csak kisimogatni lehet a jó játé­kot, nem kipofozni. Nem átallot­­ta legnagyobb sikerélményei közé sorolni, ha azt mondták róla: „hiába, azért kevés nő tud így főzni”. Ugyancsak a televízió jóvoltá­ból tavaly ősszel filmsorozatot láthattunk, melyben Dajka Margit harmincas, negyvenes asszony­ként jelent meg előttünk. A ma élő középnemzedék tagjai, akik már dajka- és érett asszonyszere­pekben ismerhették meg, így ér­dekes összehasonlításokat tehet­tek. Mert ezekben a sokszor csacs­ka filmekben is valahogy önma­gát tudta hozni. Nem véletlen, hogy nem terem­tett iskolát, nem tanított a Szín­­művészeti Főiskolán. Olyan egyé­niség volt, akit nem lehetett sem utánozni, sem tanítani. Úgy lett csodálatraméltó, hogy megma­radt szeretetre méltónak. A magyar színház egyik nagy­asszonya távozott el közülünk. KÖRÖSPATAKI KISS SÁNDOR Masmunka a Szindbádban Latinovits Zoltánnal □ 29

Next