Új Tükör, 1986. április-június (23. évfolyam, 14-26. szám)
1986-06-01 / 22. szám
Japán-magyar együttzenélés KOBAJASI KENICSIRÓ, AZ ÁHZ VEZETŐ KARMESTERE • • téves, amikor Hirosimára le- l Bdobják az atombombát. Mint általában minden japán férfi, alacsony, dús fekete a haja, nem nagyon látszik rajta a kor. Nevének dallamos az akusztikája: Kobajasi Kenicsiró. Tizenkét év óta ismeri a magyar közönség. Ő az, akiről valóban elmondhatjuk: jött, vezényelt, győzött. 1974-ben az első nemzetközi televíziós karmester-verseny abszolút győztese lett — kiemelkedő teljesítménnyel. Azóta is a karmeste,vers®nye.ke.n ő esetére emlékeznek. *“,leP*W magyaror„ .. '“forrott zenei szagi működésé oss... életünkkel és legjobb zenekar. Közönségünk a japán karmester állhatatos híve, minden koncertje valóságos esemény, lázba hozza.. a zeneszeretőket. Kobajasi olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek csak a nagy, állandóan fejlődőképes muzsikusok sajátja. Született költő. Forma-, szín-, arányérzéke, biztonsága, dinamikája, erőteljes ritmusa, manuális készsége elrendezett egységben szolgálja a muzsikát. Természetesen zenél. A Távol-Keletről hozzánk érkezett muzsikus négyéves korában figyel fel először a zenére. Döntő élménye, amikor kilencéves korában meghallgatja Beethoven IX. szimfóniáját. Ekkor határozza el, hogy zeneszerző lesz. 1964-ben végez Tokióban, a főiskola zeneszerző szakán. 1966-ban ugyanott folytatja karmester szakon. Az első mű, amit eldirigál, Mozart Rekviemje. Ekkor huszonhat éves. 1970-ben nemzetközi karmesterversenyt nyer Japánban. Egy év múlva a Tokiói Filharmonikusokat vezényli. Kioto, Oszaka, Kiusu további hazai állomásai. Felesége szintén muzsikus. A „koto” nevű japán népi hangszer művésze. Hangversenyezett, amíg meg nem született Hiraki fiuk és Ajano lányuk. A zene mellett legkedvesebb időtöltése a sport. Fut, golfozik, baseballozik. Így is tartja remek karmesteri kondícióját. Kapcsolata a magyar zenével tizennyolc éves korában kezdődik. Még zeneszerző tanulmányai folyamán megismerkedik Bartók és Kodály műveivel. 1974-ben jön el hozzánk először a zenei versenyre. Ezt követően egy csapásra ismertté válik. Vezényel Nyugat-Németországban, Svájcban, Hollandiában, Franciaországban, Olaszországban, Csehszlovákiában. Ennyiben európaivá válik — az európai klasszikus mesterek szakavatott tolmácsolója. Második hazája is Európában van — ahogy mondja: Magyarország. Egy kissé a magyar zene követe. Bartók az „anyanyelve”. Első ittléte idején az Állami Hangversenyzenekar egyik hegedűse megjegyezte: — Meglátjátok, lesz még a mi karmesterünk. Nem éppen jóslatnak szánta — az lett. Ferencsik János halála után, több mint két esztendőn át vezető nélkül működött az Állami Hangversenyzenekar. Szinte vákuumba került válsághelyzetbe. Sokat manipuláltak vele, „leírták", meg akarták változtatni a nevét, rangját firtatták, művészi kvalitását kétségbe vonták, sokan már el is temették. Ez év februárjában végül a zenekar tagjai írásban fordultak a művelődési minisztériumhoz: Kobajasi Kenicsirót szeretnék vezető karmesterüknek. A kívánság egyöntetű volt. A kérdést a minisztérium és a Zeneművészek Szövetsége is kedvezően ítélte meg. Ezután kezdődhettek meg a tárgyalások a japán művésszel. Sok mindent kellett tisztázni. Évente mennyi időt tud Magyarországon tölteni a Tokiói Szimfonikusok karnagya, a Tokiói Egyetem ' * -szóra? Vállalhatja-e a zenekar küllőim turnéi.1’ felveszi-e a műsorába a Filhar Tron,a által ajánlott műveket, köztük ren* szetesen magyar szerzőkét? Végül sikerül. minden részletben megegyezni. Sikerült, mert nemcsak a zenekar akarta, választotta őt, hanem Kobajasi is a zenekart. A két óhaj találkozott. Karmester és zenekar, vagy inkább zenekar és karmester egymásra talált. Megnyugtatónak tűnő találkozás. Reméljük, hosszú időre. Egyelőre három évre. Friedrich Ádám kürtművész a döntés után egy láda pezsgőt hozatott Kobajasi és a zenekar tiszteletére. Pohárköszöntőjével mind egyetértettünk. — Ez a nap a zenekar újjászületésének a napja. Kobajasival új életszakasz kezdődik az Állami Hangversenyzenekar történetében. Új zene szólal meg hangszereinken. Erre ürítettünk százhúsz poharat. ÉBERT TIBOR A karmester A baseball-játékos FEJÉR GÁBOR FELVÉTELE IS DAJKA MARGIT HALÁLÁRA A magyar színjátszás bölcsőhelyéről, Kolozsvárról pattant a nemzeti köztudatba a húszas évek közepén. Ám először színpadra gyerekszínészként lépett, Nagyváradon. Az első világháború után a spanyolnáthajárvány idején egy megbetegedett szereplő helyére ugrott be liftesfiúnak a Sztambul rózsájába. A kolozsvári évekről másfél esztendővel ezelőtt adott közre az Új Tükör egy igen jellemző közleményt. A Színház és Társaság című kolozsvári lap írta róla 1924 októberében: „Egyelőre pontosan még nem skatulyázható be szerepkörök közé, szubrettnek éppoly tehetséges, mint prózai darabokban naivának, a népszínműben a falu gyermekének.” Mit mondhatunk róla ma, hatvankét évvel később, immár a teljes pályakép birtokában? Valami nagyon hasonlót. Dajka Margitot később sem sikerült beskatulyázni. Ő maga mondta egyszer, hogy „a színész olyan, mint egy kis szekreter, sok titkos fiókkal”. Játszotta Iluskát a János vitézben, örzsét a Háry Jánosban, volt Baradlayné a Kőszívű ember fiaiban és Tótné Örkény tragikomédiájában. Vagyis mondhatni, hogy fontos nemzeti jelképekhez adta arcát, egyéniségét. Vannak mozdulatai, mondatai, melyek elkísérnek, míg csak élünk. Ki tudja elfelejteni például a fiáért reszkető, férjét csitító asszonyt, amint tanácstalanul, félve ismételgeti a Tótékban: „Édes jó Lajosom. Klasszikus szerepei közül elsőnek a Rómeó és Júlia dajkája bújik elő emlékezetemből, kamaszkori színházi estéim távolából. Aztán fölmerül a félelmetes Murzaveckája, Osztrovszkij Farkasok és bárányokjából, majd egy megint csak nagyon eltérő alakítás, Dulszka asszony, az álszent szoknyás despota képe. Utolérhetetlen remekléseinek nem kis hányadát filmszalag őrzi. Valószínűleg nemcsak a memória rapszodikus csapongása juttatja most eszembe Hurszárik Zoltán Szindbádját, melyben ő játszotta Majmunkát, az öreg szeretőt, akihez mindig meg lehet térni, aki menedéke, biztos bázisa a nyugtalanság űzte Szindbádnak Ez a szerep már átvezet a következő kérdéshez: milyen ember volt ez a sokarcú színésznő? Miért szerették olyan sokan? Miért érezzük annyira közelinek, személyes ismerősnek, barátnak? Aki két éve volt olyan szerencsés és láthatta a róla portréfilmet a tévében, az akkor mindjárt át is keresztelhette magában a műsort „Mestersége: Dajka Margit”-ra. A póztalan őszinteség jellemezte minden megnyilatkozását. Nem engedte, hogy művésznőnek szólítsák, csak a Margitkát vagy a Margit nénit fogadta el. Dilettánsnak nevezte magát, nem színésznek, akiből csak kisimogatni lehet a jó játékot, nem kipofozni. Nem átallotta legnagyobb sikerélményei közé sorolni, ha azt mondták róla: „hiába, azért kevés nő tud így főzni”. Ugyancsak a televízió jóvoltából tavaly ősszel filmsorozatot láthattunk, melyben Dajka Margit harmincas, negyvenes asszonyként jelent meg előttünk. A ma élő középnemzedék tagjai, akik már dajka- és érett asszonyszerepekben ismerhették meg, így érdekes összehasonlításokat tehettek. Mert ezekben a sokszor csacska filmekben is valahogy önmagát tudta hozni. Nem véletlen, hogy nem teremtett iskolát, nem tanított a Színművészeti Főiskolán. Olyan egyéniség volt, akit nem lehetett sem utánozni, sem tanítani. Úgy lett csodálatraméltó, hogy megmaradt szeretetre méltónak. A magyar színház egyik nagyasszonya távozott el közülünk. KÖRÖSPATAKI KISS SÁNDOR Masmunka a Szindbádban Latinovits Zoltánnal □ 29