Új Tükör, 1986. április-június (23. évfolyam, 14-26. szám)
1986-06-08 / 23. szám
Tisztelt Asszonyom!■ Köszönöm bizalmát, amellyel hozzám fordult. Arra kér, hogy adjak néhány tanácsot a gyermekneveléssel kapcsolatban. Én gyermekekkel nem foglalkozom, így nem is merek arra vállalkozni, hogy kérdésére érdemben válaszoljak: amennyiben úgy látja, hogy súlyosbodik a helyzet, forduljon gyermekpszichológushoz. Levelét mégsem szeretném válasz nélkül hagyni, így, ha megengedi, egy-két — talán tanulságos — történettel megpróbálok önnek közvetve segíteni. Fogadja jószívvel, megértéssel. Trónfosztás A gyerek hónapok óta hallgatott egy különös mesét, amely „testvérkéről” szólt. A mese szerint „testvérkét” ő fogja ajándékba kapni. Nem nagyon értette, miféle lehet ez, mert ennyit még egyetlen ajándékra sem kellett várnia rövid kis életében. Olyan szépnek, kedvesnek, jónak és kellemesnek festették le előtte „testvérkét”, hogy néha még arról is megfeledkezett, hogy ő inkább egy kiskutyát szeretne. A Gyerek, amikor türelmetlenkedett az ajándék miatt, mindig valami mással biztatták: „6 hónap múlva”, „fél év múlva”, „négy hónap múlva”, „öt hét múlva”. Ebből egyetlen szót sem értett, mert még nem ismerte az időt. Azt is mondták neki: „még sokára”, azt is, „már nem sokára”. Hiába toporzékolt, követelve a nagy ajándékot. Most senki sem könyörült rajta. Nem értette, hogy az ajándék miért a mama hasából fog előjönni, és miért nem a boltban veszik meg. A boltban lehet válogatni, de a mama hasában?... Gyakran elfelejtkezett a megígért „testvérkéről”. Boldog felejtése, amely elnémította türelmetlenségét, nem tartott sokáig. Valaki mindig eszébe juttatta, hol a mama, hol a papa, máskor a nagymamák, nagypapák vagy éppen Stanci néni. Egyszercsak reggel felébredt, és a mama sehol sem volt. Szegény kisgyerek bömbölve követelte, hogy a papa azonnal adja elő a mamát. Papa titokzatosan mosolygott, és azt mondta, hogy mama elment a doktor bácsihoz, aki segít testvérkét a világra hozni. Ezt ő ismét nem értette, és keservesen siratta a mamát. Másnap apa ölbe kapta, körültáncolta vele a szobát, és egyre azt üvöltötte: „Megjött a testvérkéd! Megérkezett öcsike!” Papa boldog volt, a nagymamák boldogok voltak, a nagypapák is örvendeztek, és velük örült Stanci néni is. Ő látta rajtuk, hogy mindnyájan boldogok, ennek ő is örült. Néhányat kellett aludni még, és egyik reggel papa magával vitte, hogy hazahozzák mamát és testvérkét. A fehér folyosón azon töprengett, hogy milyen díszpapírba lesz becsomagolva az ajándék? Egy fehér ruhás, mosolygó idegen néni közeledett, karján egy nagy bevásárlókosárral, mellette mama lépkedett óvatosan, pipiskedve. Az a valami rongyokba és nem díszpapírba volt csomagolva. Papa felemelte, és megmutatta neki közelről. A Gyerek csalódott dühvel kiáltott rá szüleire: „De hiszen ez egy gyerek!” Nem hallotta keserűségében, hogy kinevetik. Úgy érezte, ez a fehér mindenség egyre sebesebben kezd forogni vele, és ő a világ közepéből kiröpül a fekete Semmibe. Vágysikkasztás A Gyerek sokáig azt hitte, hogy a lakásuk és annak is az a szobája, ahol ő lakik, az a világ, ő maga pedig a világ közepe. Joggal gondolhatta ezt, mert körülötte forgott a mama, a papa, a két nagymama, nagypapa és Stanci néni. Soha nem volt éhes, mert nem hagyták, hogy megéhezzen. Nem volt szomjas, mert mindig kapott málnaszörpöt, még akkor is, amikor nem kért. Álmos sem volt, mert mielőtt elálmosodott volna, megfürdették, és lefektették szép, puha ágyikójába, és rokonai egymással versengve mesélték észrevétlen álomba. Kapott rágót és csokoládét. Csinos ruhákban járt, mindenki csodálta. Soha nem fájt semmije, soha nem volt beteg. Ha néha köhögött egy kicsit, akkor jött csak az igazán jó világ. Mama, papa, nagymamák és persze Stanci néni hordták a finom mézes teácskát, a madártejet, a pipilevest. Az orvosságot édes tejben feloldották, és mindenki úgy tett, mintha ő is bevenne gyógyszert, hogy együttérzésükről biztosítsák. A borogatás langyos volt, csak kicsit nedves, de erről is ügyesen elterelték a figyelmét. Még többet meséltek neki mindenféle szépséges királygyerekekről, akik mindnyájan érte küzdve győzték le a sárkányt. Annyi játéka volt, hogy alig bontott ki egy csomagot, máris ott volt a következő. Az ajándékok bontogatása közben elunta a díszpapírokkal való pepecselést. Ezt a munkát kiosztotta a rokonaira, s amíg ők a kicsomagolással bíbelődtek, addig játszott ő egy-egy ajándékkal. Aztán az új játék láttán félretolta az előzőt, és többet rá sem hederített. Nem is tudta, milyen játékai vannak, s azt sem, melyikkel szeretne játszani. A bőség zavarában egyikhez sem tanult meg kötődni. Nem egy Mackója volt, így nem volt igazi hálótársa sem. Amikor megkérdezték tőle, mit szeretne a születésnapjára, semmi sem jutott az eszébe, mert mindene volt, de vágyai nem voltak már. Átejtés A gyerek, amikor felnyitotta a szemét, egy csodaszép, jóságos arcot látott maga fölött. Persze, ezt nem tudta ilyen pontosan, de már nagyon pici kora óta érezte. Később mama sétálni vitte, mindenki rámosolygott, és ő boldogan visszamosolygott. Sokáig azt hitte, hogy az egész világ egyetlen „mosoly-album”, s ez nagyszerű érzéssel töltötte el. „S az évek szálltak, mint a percek ...” Egyszercsak meghökkenten tapasztalta, hogy a korábban mosolygó arcok megkeményedtek, a szájak keskeny vonallá zárultak. Minél nagyobbra nőtt, annál döbbentebb lett. Már nem szerették, nem kényeztették, nem becézte senki az utcán, az autóbuszon, a boltban, a suliban. A Gyermek szívére ráfagyott a korábban mindig ott bujkáló mosoly. DR. LUX ELVIRA Vilaha, az Atlantisszal együtt a múlt tengerébe merült gyermekkoromban a madarak és fák napján is körmenettel ünnepeltünk. Mert gyermekkorom tájain nőttek a fák is, s e fákon madarak énekeltek. Drága öregapám udvarán állt egy öreg ecetfa, szívtelen aggastyán, Gea, a földanya zabigyermeke. Az ecetfa sosem termett gyümölcsöt. De, miután fa volt, mégis megünnepeltem. Ám a tenyérnyi udvaron zöldelltek egyéb növények is. Életem első, azóta is feledhetetlen szerelmei: az oleánderek. Ma is ők a kedveseim, s e téren sokszoros özvegy vagyok. Az elmúlt két télen pincénkben négy oleánder fagyott meg. Tehát abban az időben, mármint gyermekkorom éveiben, a madarak és a fák napja országos ünnep volt. Már csak azért is, mert e napon elmaradt a tanítás. Bognár Gábor tanító úr vezetésével kivonultunk az iraki erdőbe, ahol is az akácfák alatt nemcsak csattogó eper illatozott, de, akár csatatéren a koponyák, hatalmas pöffeteg-gombák sárgállottak. A lényeg a játék volt, longométa meg rabló-pandúr. Csupán egy valami hiányzott — a lányok, őket azonban az apácák nyilván nőnemű erdőkbe vezették. Ma mintha nem ünnepelnénk az egykori hévvel a fákat és a madarakat. Ünnepüket eltöröltük, sőt, az egykor oly buzgón ünnepelteket buzgón írtjuk, így hát, magamra maradva, nem tehetek egyebet, e nemes hagyományt remeteként ápolva, hét és fél évtized elteltével, temetői árnyak társaságában magányosan ünneplem meg a madarak és a fák napját... Szerencsém van, ma már nem kell elzarándokolnom az iraki erdőbe . .. Ma egyszerűen kilépek gyermekeim rozzant házából és fejet hajtok a természet előtt. Fáim? Most, hogy számba veszem őket, most látom milyen sokan vannak. A ház körül — gigászok rakták kősziklából — egy haldokló szederfa, egy ifjú Pihenőnapon Madarak és fák hónapja nyír, azonkívül orgona és jezsámenbokrok. Uramisten milyen illat volt e kertben május első felében! És egy újabb halott: a fügefánk. Évtizedekig élt itt. Néhány évvel ezelőtt egy gépkocsivezető azt a kijelentést tette: Magyarországon a füge nem érik be! Ám, hogy e bokron mekkora gyümölcsök termettek, annak tanúságául a sárgarigókat hívom. Mert a fa telekkönyvileg ugyan a miénk, de a még csak pirosló gyümölcsöket ők, ezek a gunyorosan fütyörésző tolvajok vitték el. Mondhatnám, egymás elől loptuk a fügét. Most újra hajt e fügebokor. Ám az oleandereim nem hajtottak ki. A „kedves” a közízlés szerint pucéran a legszebb ... Gondoljunk csak az antik szobrokra! Dehát hogy is hagyhattam volna itt, házunk zord pincéjében — pucéran? Tehát gondosan fölöltöztettem őket. Talán ez lett a vesztük? Van már utódjuk, két zsenge hajtás, a lányom, vejem hozta őket tavaly Ostiából. De virágzásukat megérem-e? Ebben már nem hiszek. Nos, és a madarak. Kilépek a konyhaajtón, leülök egy székre az ambituson, s csak úgy, vezénylőpálca nélkül, beintek. Noha a madárkoncert már hajnal óta zeng... Láttam én már karmestert, amint karbatett kézzel hallgatta, mosolyogva, a zenekar játékát. Most én is ezt teszem. Hallom a kakukk szavát, a szarka cserregését, a fakopács géppisztolysorozatait. Fölismerem a cinkék s a zenekar legszebb szólamait, ezt a fülemülék fújják. A fülemülékről külön is kell szólnom. Az ő hangjuk valóban a vox angelica. A május a fülemüle-szerenádok hónapja. Valaha, 49 évvel ezelőtt, botfülű fülemüleként, én magam is adtam szerenádot. Az eset a Bodrog partján történt, dalomat Kacsari bandája kísérte. Akkor daloltam utoljára: „Csak egy kislány van a világon ...” A kislány ma is megvan. Mit mondhatok? Hála Istennek! Ám ezúttal nem róla van szó, hanem új barátaimról, egy cinkeházaspárról. Ahol írok, a pince kőfalához van ragasztva. S e kőfalra hetek óta egy cinke-hölgy röppen. A hasa sárga, a szárnyai zöldes-kékek, s csőrében mindig valamiféle tollgubancot tart. Akárha álszakállt viselne. Aztán egyszercsak bebújik a kövek közé. Ez a cinke a fal mélyén fészket rak. S míg a hölgy itt ül valamely kövön, én írok, eszem, iszom, ő meg engem bámul. Miközben a párja (ismerem ezt a fajtát), a féltékeny hím csak lármázik: cin-cin-cin ... — Mit bámulsz? — kérdezem a szakállas hölgyet. Tán az érdekel, mit körmölök? Szelíden szólok, miként tette ezt Szent Ferenc. De hiába kérlelem, nem száll a vállamra. Engem bámul, de a diófán cincogó férjére hallgat. Kővé meredten ülök. A baj csak az, hogy nem vagyok kő. És nem vagyok Szent Ferenc, nekem nem nővérem a Hold, nem bátyám a Nap... Én, leginkább, a gubbiói farkas lehetnék. Hiába, cinkém nem válaszol. Kacérkodva billegeti fejecskéjét, de amikor a szódásüvegért nyúlok, elröppen. Ki tudja, hová repül párjával együtt? Én örülnék, ha társbérlők lehetnénk. Képzelje el a nyájas olvasó: egy társbérlő, aki cinke ... MOLNÁR AURÉL