Új Tükör, 1986. április-június (23. évfolyam, 14-26. szám)

1986-04-13 / 15. szám

Angyalföldön, a „tripoliszi" la­kótelep tövében meghúzódó kis kertes házak közti csendes utcában futkározó gyerekek nem is sejtik, hogy a nap nap után mellettük el­haladó szótlan, ősz hajú férfi korá­nak híres hosszútávfutója volt. Ju­hász Béla 1939-től 1957-ig tizenhat alkalommal szerepelt a magyar at­létaválogatottban, tizenöt arany­érmet őriz vitrinjében (ebből kilenc csapat-, öt váltó- és egy egyéni ma­ratoni bajnokság). Azt már csak szűkebb baráti köre és vendégei tudják, hogy a díjai mögött, mint az az edzésnaplóból kiderül, 50 ezer kilométernyi futás rejlik. Mint sok más fiatal, Juhász Bé­la is először a labdarúgással kacér­kodott, mígnem az atlétikánál­ kö­tött ki. —Nagykátán a községi csapatban csatárt játszottam, de amikor tizen­három község váltófutóversenyét rendezték, bevá­logattak az iskola csapatába, és elsők lettünk. Kacér­kodtam a két sportággal, mert ami verseny vagy mérkőzés volt, azon részt vettem. A döntő elhatározás­ban közrejátszott, hogy orvosi ta­nácsra abbahagytam a szabó szak­mát — gyakran fájt a hátam —, és feljöttem Pestre munkát keres­ni. Csepelen kaptam állást. Köz­ben jelentkeztem a Ferencvárosnál mint labdarúgó. Az egyik edzésen kisütötték, hogy jól futok, és „elta­nácsoltak” az atlétákhoz. Ugyan­abban az időben Csepelen futó­­toborzót rendeztek, és munkatár­saim ugrattak: „Nagy futó, most mutasd meg!”. Elindultam és nagy fölénnyel nyertem. Választanom kel­lett a két klub között. Az FTC Han­gya állást ígért havi 80 pengő fize­téssel, de Csepelen már többet ke­restem, jó volt a légkör is, és ma­radtam. — Alighogy nekigyűrközött a versenyeknek, — nem is siker­ nél­kül — a szépnek induló karriert félbeszakította a világháború. — Nem tartottam magam kivéte­les tehetségnek, csupán az akarat­erőm volt több, mint sok más, ve­lem egyidős fiatalnak. Ennek oka, hogy mindig arról álmodoztam, egyszer én is válogatott leszek. A gyorsaság helyett inkább kitartó­nak ismertek, így kerültem az or­szágos mezei bajnokság indulói kö­zé, és 136 résztvevő között harma­dik lettem. Felfigyeltek rám, s ami­kor az amerikai edzőt, bizonyos Simpsont megbízták a magyar után­pótlás nevelésével, nevem ott sze­repelt a kerettagok között. Szépen haladtam előre, időeredményeim ja­vultak, ezért ért meglepetésként, hogy a klub évadzáró vacsoráján azok mögé a harmadik helyre rang­soroltak, akiket rendre megelőztem. Visszautasítottam a gyár katonai parancsnokának tiszteletdíját, és át­mentem Budára a BBTE-be. Itt ver­senyzett akkor Kelen János, Szilá­gyi Jenő, a magyar hosszútávfutás legjobbjai. Elismerés, hogy bevet­tek a 800-as és 1500-as, váltókba amelyek a bajnokságon ezüstérmet nyertek. Tovább nem folytathattam, mert behívót kaptam. Tüzérütegnél szolgáltam, de mielőtt a frontra ke­rültem volna, eltávozást kaptam és Farmosról, ahol a menyasszonyom, s később feleségem lakott, már nem tudtam visszatérni az alakulatom­hoz. Így sikerült átvészelni a ne­héz időket. — A felszabadulás után minden újrakezdődött illetve folytatódott. — Sajnos, a világégés a legszebb éveimet rabolta el. Már huszonhat évesen jutottam el 1946-ban Kelen Jánoshoz, aki Szilágyival, Garay­­­val együtt a Vasasnál­ versenyezett, s a Népligetben örömmel fogadtak. Nem volt magányosság az edzés, a kilométerek unalmasságát nem is­mertük, együtt róttuk a köröket, az edzésekből is versenyt csinál­tünk, ahol szégyen lett volna lemaradni. Ezek a gyakorlások segítettek, hogy tagja voltam a piros-kékek mezei bajnok csapatának kilenc alkalom­mal, öt váltóban is aranyéremhez jutottam, az egyéniben mindig az első hat között végeztem. — Eredményeivel kivívta a vá­logatottságot sőt, eljutott a helsin­ki olimpiára is. — Első válogatottságomon a 3000 méteren Szilágyi mögött a második voltam, s az olimpia évében Lip­csében nemzetközi viadalon Záto­pek után másodiknak értem célba. Megközelítettem Szilágyi országos rekordját, az olimpiám­ a tízezer mé­teres távra jelölte­k. Az 1952-es olimpia Zatopak „mennybemenete­le" volt, három számban nyert, én a tizenharmadik lettem. — Később is találkozott a „cseh­szlovák lokomotívval”, sőt a másik világnagysággal, a szovjet Kuccal is. — Helsinki nekem nem kudarcot, inkább ösztönzést jelentett. A fran­cia, norvég, bolgár, osztrák váloga­tott elleni, országok közötti találko­zókon a hosszútávon nyertem, és a világranglistán a tizedik helyet foglaltam el. Köztük volt az az em­lékezetes verseny a Népstadionban, ahol Kovács József felejthetetlen küzdelemben megelőzte Zatopeket. Nekem az volt a feladatom, hogy diktáljam a tempót, biztosítsam Ko­vács pozícióját. A taktika bevált, és harmadik helyemmel még pontot is szereztem a csapatnak. Később Párizsban a hagyományos mezei versenyen Kuccal viaskodtam, és megelőztem. — Ezután következett a stockhol­mi svéd—magyar, amelyen döntően hozzájárult, hogy négy évtized után a magyar válogatott legyőzte északi ellenfelét. — Nagyon szorosan alakult a csa­patverseny, minden pontnak jelen­tősége volt. A tízezren Kováccsal indultunk, egymás nyomában ha­ladtunk. Már hétezer méter volt mögöttünk, amikor az utánam futó Nilsson belelépett a bal lábamba. A szögek szétszakították a cipőmet, ömlött a bokámból a vér, egy pil­lanatra felvetődött az agyamban: feladjam? Dehát akkor nem szer­zek pontot, és ezzel kikap a csapat, összeszorítottam a fogam, s bár a fájdalomtól alig láttam, futottam tovább. A sportszerű közönség lát­ta kínlódásomat, felállva tapsolt és buzdított, így a sérülés miatti meg­torpanás ellenére harmadik lettem, majd a kórházban fújtam ki ma­gam háromnegyedórás műtét után. De a két pontommal nyert a válo­gatott, és az egyik svéd újság azt írta: „A magyarok azért nyertek, mert nem atléták, hanem hősök versenyeznek a csapatukban.” — Az újabb olimpia évében a leghosszabb távra, a maratonira váltott át. Mi volt az oka? — Már 35 éves voltam, az ötez­ren Rózsavölgyi és Tábori, tízezren Iharos és Kovács uralta a mezőnyt, reálisan számolva nem volt esé­lyem velük szemben. Ezért elhatá­roztam, áttérek a maratonira. Elő­zőleg sérült voltam, s csak május­ban kezdtem, lazábban, de hosszabb távokat futottam az edzéseken. A maratoni bajnokság rajtja után ha­mar az élre kerültem, jólesett a fu­tás, erősnek éreztem magam, és amikor a tasi hídnál a fordítóhoz érkeztem, kilométer előnyöm volt. Visszafelé az orrom előtt Csepelen lehúzták a vasúti sorompót. Meg kellett állni, miközben a többiek közelítettek. Ráadásul görcsöt ka­pott a lábam, kezdtem idegeskedni. Amikor szabaddá vált az út, majd ötszáz métert csak gyalogoltam, amíg rendbe jöttem és elmúlt az izomgörcs, de még így is nyolc perc előnnyel nyertem a bajnoki címet. Sajnos, a rekord elmaradt, de beke­rültem az olimpiai keretbe, ám az indulás előtt közvetlenül, ma sem tudom miért, itthon maradtam. — Utána váltott és sikeredző lett. — Úgy éreztem, a csúcson kell abbahagyni, mert akkor mint baj.A lovassportok versenyeredmé­nyei, kivéve a fogathajtást, a legkevésbé sem bizonyították, hogy a magyar lovasnemzet. Az újkori olimpiák műsorára is csak 1912-ben kerültek fel, érmet Magyarország­nak egyetlen egyszer szerzett egy díjugrató, Platthy József, aki 1936- ban harmadik lett. Itthon öt szak­ágban rendeznek versenyeket: díj­ugratás, díjlovaglás, lovas tusa (há­romnapos verseny), voltézs (lovas­torna) és fogathajtás (kettes, né­gyes). Ezek között a versenyszámok között vannak „bravúrszámok”, bá­torságot, gyorsaságot, nagy techni­kai tudást igénylő szakágak és van­nak esztétikai sportok is: a lovas­­torna és a díjlovaglás. Ez utóbbiban 1966-ban rendeztek első ízben vi­lágbajnokságot és 1967-ben Európa­­bajnokságot. Legközelebb 1987-ben lesz olyan Európa-bajnokság, ame­lyen a tervek szerint magyar csapat is indul. Dallos Gyula évek óta a magyar díjlovas. Nyolcszoros magyar baj­nok, és egyszersmind a válogatott keret vezető edzője. Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy életének na­gyobb részét nyeregben tölti. 1964-ben, születésnapi ajándékképpen szülei beíratták a szombathelyi lo­vasiskolába. Noha egyidejűleg fut­ballozott a szombathelyi Haladás­ban, mégis inkább arra vágyott, hogy az akkoriban még a város köz­pontjában levő istállókat látogassa. Nemcsak egyszerűen megtanult lo­vagolni, hanem éppen a legösszetet­tebb versenyágban, a háromnapos­ban — díjlovaglás, díjugratás, te­replovaglás — vált versenyzővé. Ő sem úszta meg a bukást, eltörte a karját, nem tudott érettségi vizsgát tenni és a késedelem miatt lema­radt az állatorvosi felvételiről is. Katonai szolgálatát a sportszázad­nál, vagyis a Honvéd lovasai között töltötte és ez meg is határozta to­vábbi pályáját. A Lóverseny Válla­lat idomárjaként és a Budapesti Lovas Klub edzőjeként naponta 6— 8 órát foglalkozik idomítással, irá­nyítja a hattagú felnőtt és a négy­tagú ifjúsági válogatott keret mun­káját, nem is beszélve saját edzés­mennyiségéről. Kilenc éve ül Bor­dai nyergében, amely egy hortobá­gyi telivér és egy nonius kereszte­zéséből született 14 évvel ezelőtt. Legjobb közös eredményüket 1985-ben a bécsi derbyn érték el: ezüst­érmet nyertek. Ez az eredmény és Dallos Gyula türelmes, tudományo­san megalapozott, következetes munkája nyert elismerést amikor, s amikor a szövetség vezetői Európa­­bajnokságra é­s az eredmény függ­vényében —, olimpiára készülő ke­retet jelöltek ki. Az edzői munka korántsem egy­szerű, mert túlsúlyban van az egyéni foglalkozás, az edző utánpótlás ok­tatásához pedig országjárásra van szükség, külföldről beszerzett tanu­ló és tanító kazettákkal. Ebben a szakágban nemcsak a versenyzői létszám, de az edzőszám is alacsony. Időigényes, sok megfigyelést, gon­dolkodást igénylő elfoglaltság, amely nem kecsegtet gyors és látványos si­kerekkel. Mégis, miért népszerű évszázadok óta? A díjlovaglásról — korábbi nevén a magasiskolai idomításról — először az i. e. 300 évvel, Xeno­phon leírásából értesülhetünk. Mai formáját a franciák találták ki. Eleinte a bemutatókon elsősorban katonák szerepeltek, de később pol­gári lovasok is bekapcsolódtak az idomításba. Kezdetben udvari szó­rakoztatás volt, mint ahogy a bé­csi úgynevezett spanyol iskola mű­ködése bizonyítja — később rendez­tek helyi versenyeket is. Az első magyarországi bemutatón 1892-ben tartották. Van ennek az idomításnak még egy formája: a cirkuszi lóido­­mítás. Itt rendszerint nem ül senki a nyeregben, a lovak pedig csopor­tosan „táncolnak”. Dallos Gyula pá­lyája során idomított cirkuszi lova­kat is. Azt mondja, ezek az állatok rendkívüli módon kötődnek a pro­dukció színhelyéhez, úgy hogy min­den vendégszerepléskor újra és új­ra be kell gyakoroltatni velük az egyébként reflexszerűen rögződött mozgássort. Ha ez sikerül, akkor a jól ismert zene hangjaira valóban megindulnak, „mint a cirkuszi lo­vak”. A versenyfeladat különböző j­ár­­módok (szakszó, valójában járási mód lenne a helyes) egymásutánja. A helyben ügetés (piaf), a lábemelé­­ses ügetés (passage), a megállás, elindulás, fordulás, sőt forgás és a changement, avagy lépésváltás csu­pa olyan feladat, amelyet a ló a lo­vas testsúlyváltása nyomán hajt végre. Az igazi nehézséget az egyes elemek sorrendisége adja, mert a ló­nak és lovasnak technikailag, rit­­mikailag, idegrendszerileg valóban összeforrottá kell válnia ahhoz, hogy például egy olimpiai nagydíjprog­­ramot be tudjon mutatni. Nem mint Dallos Bea és Dallos Gyula a nyeregben JUHÁSZ CSABA FELVÉTELE

Next