Új Tükör, 1986. április-június (23. évfolyam, 14-26. szám)
1986-04-13 / 15. szám
Angyalföldön, a „tripoliszi" lakótelep tövében meghúzódó kis kertes házak közti csendes utcában futkározó gyerekek nem is sejtik, hogy a nap nap után mellettük elhaladó szótlan, ősz hajú férfi korának híres hosszútávfutója volt. Juhász Béla 1939-től 1957-ig tizenhat alkalommal szerepelt a magyar atlétaválogatottban, tizenöt aranyérmet őriz vitrinjében (ebből kilenc csapat-, öt váltó- és egy egyéni maratoni bajnokság). Azt már csak szűkebb baráti köre és vendégei tudják, hogy a díjai mögött, mint az az edzésnaplóból kiderül, 50 ezer kilométernyi futás rejlik. Mint sok más fiatal, Juhász Béla is először a labdarúgással kacérkodott, mígnem az atlétikánál kötött ki. —Nagykátán a községi csapatban csatárt játszottam, de amikor tizenhárom község váltófutóversenyét rendezték, beválogattak az iskola csapatába, és elsők lettünk. Kacérkodtam a két sportággal, mert ami verseny vagy mérkőzés volt, azon részt vettem. A döntő elhatározásban közrejátszott, hogy orvosi tanácsra abbahagytam a szabó szakmát — gyakran fájt a hátam —, és feljöttem Pestre munkát keresni. Csepelen kaptam állást. Közben jelentkeztem a Ferencvárosnál mint labdarúgó. Az egyik edzésen kisütötték, hogy jól futok, és „eltanácsoltak” az atlétákhoz. Ugyanabban az időben Csepelen futótoborzót rendeztek, és munkatársaim ugrattak: „Nagy futó, most mutasd meg!”. Elindultam és nagy fölénnyel nyertem. Választanom kellett a két klub között. Az FTC Hangya állást ígért havi 80 pengő fizetéssel, de Csepelen már többet kerestem, jó volt a légkör is, és maradtam. — Alighogy nekigyűrközött a versenyeknek, — nem is siker nélkül — a szépnek induló karriert félbeszakította a világháború. — Nem tartottam magam kivételes tehetségnek, csupán az akaraterőm volt több, mint sok más, velem egyidős fiatalnak. Ennek oka, hogy mindig arról álmodoztam, egyszer én is válogatott leszek. A gyorsaság helyett inkább kitartónak ismertek, így kerültem az országos mezei bajnokság indulói közé, és 136 résztvevő között harmadik lettem. Felfigyeltek rám, s amikor az amerikai edzőt, bizonyos Simpsont megbízták a magyar utánpótlás nevelésével, nevem ott szerepelt a kerettagok között. Szépen haladtam előre, időeredményeim javultak, ezért ért meglepetésként, hogy a klub évadzáró vacsoráján azok mögé a harmadik helyre rangsoroltak, akiket rendre megelőztem. Visszautasítottam a gyár katonai parancsnokának tiszteletdíját, és átmentem Budára a BBTE-be. Itt versenyzett akkor Kelen János, Szilágyi Jenő, a magyar hosszútávfutás legjobbjai. Elismerés, hogy bevettek a 800-as és 1500-as, váltókba amelyek a bajnokságon ezüstérmet nyertek. Tovább nem folytathattam, mert behívót kaptam. Tüzérütegnél szolgáltam, de mielőtt a frontra kerültem volna, eltávozást kaptam és Farmosról, ahol a menyasszonyom, s később feleségem lakott, már nem tudtam visszatérni az alakulatomhoz. Így sikerült átvészelni a nehéz időket. — A felszabadulás után minden újrakezdődött illetve folytatódott. — Sajnos, a világégés a legszebb éveimet rabolta el. Már huszonhat évesen jutottam el 1946-ban Kelen Jánoshoz, aki Szilágyival, Garayval együtt a Vasasnál versenyezett, s a Népligetben örömmel fogadtak. Nem volt magányosság az edzés, a kilométerek unalmasságát nem ismertük, együtt róttuk a köröket, az edzésekből is versenyt csináltünk, ahol szégyen lett volna lemaradni. Ezek a gyakorlások segítettek, hogy tagja voltam a piros-kékek mezei bajnok csapatának kilenc alkalommal, öt váltóban is aranyéremhez jutottam, az egyéniben mindig az első hat között végeztem. — Eredményeivel kivívta a válogatottságot sőt, eljutott a helsinki olimpiára is. — Első válogatottságomon a 3000 méteren Szilágyi mögött a második voltam, s az olimpia évében Lipcsében nemzetközi viadalon Zátopek után másodiknak értem célba. Megközelítettem Szilágyi országos rekordját, az olimpiám a tízezer méteres távra jelöltek. Az 1952-es olimpia Zatopak „mennybemenetele" volt, három számban nyert, én a tizenharmadik lettem. — Később is találkozott a „csehszlovák lokomotívval”, sőt a másik világnagysággal, a szovjet Kuccal is. — Helsinki nekem nem kudarcot, inkább ösztönzést jelentett. A francia, norvég, bolgár, osztrák válogatott elleni, országok közötti találkozókon a hosszútávon nyertem, és a világranglistán a tizedik helyet foglaltam el. Köztük volt az az emlékezetes verseny a Népstadionban, ahol Kovács József felejthetetlen küzdelemben megelőzte Zatopeket. Nekem az volt a feladatom, hogy diktáljam a tempót, biztosítsam Kovács pozícióját. A taktika bevált, és harmadik helyemmel még pontot is szereztem a csapatnak. Később Párizsban a hagyományos mezei versenyen Kuccal viaskodtam, és megelőztem. — Ezután következett a stockholmi svéd—magyar, amelyen döntően hozzájárult, hogy négy évtized után a magyar válogatott legyőzte északi ellenfelét. — Nagyon szorosan alakult a csapatverseny, minden pontnak jelentősége volt. A tízezren Kováccsal indultunk, egymás nyomában haladtunk. Már hétezer méter volt mögöttünk, amikor az utánam futó Nilsson belelépett a bal lábamba. A szögek szétszakították a cipőmet, ömlött a bokámból a vér, egy pillanatra felvetődött az agyamban: feladjam? Dehát akkor nem szerzek pontot, és ezzel kikap a csapat, összeszorítottam a fogam, s bár a fájdalomtól alig láttam, futottam tovább. A sportszerű közönség látta kínlódásomat, felállva tapsolt és buzdított, így a sérülés miatti megtorpanás ellenére harmadik lettem, majd a kórházban fújtam ki magam háromnegyedórás műtét után. De a két pontommal nyert a válogatott, és az egyik svéd újság azt írta: „A magyarok azért nyertek, mert nem atléták, hanem hősök versenyeznek a csapatukban.” — Az újabb olimpia évében a leghosszabb távra, a maratonira váltott át. Mi volt az oka? — Már 35 éves voltam, az ötezren Rózsavölgyi és Tábori, tízezren Iharos és Kovács uralta a mezőnyt, reálisan számolva nem volt esélyem velük szemben. Ezért elhatároztam, áttérek a maratonira. Előzőleg sérült voltam, s csak májusban kezdtem, lazábban, de hosszabb távokat futottam az edzéseken. A maratoni bajnokság rajtja után hamar az élre kerültem, jólesett a futás, erősnek éreztem magam, és amikor a tasi hídnál a fordítóhoz érkeztem, kilométer előnyöm volt. Visszafelé az orrom előtt Csepelen lehúzták a vasúti sorompót. Meg kellett állni, miközben a többiek közelítettek. Ráadásul görcsöt kapott a lábam, kezdtem idegeskedni. Amikor szabaddá vált az út, majd ötszáz métert csak gyalogoltam, amíg rendbe jöttem és elmúlt az izomgörcs, de még így is nyolc perc előnnyel nyertem a bajnoki címet. Sajnos, a rekord elmaradt, de bekerültem az olimpiai keretbe, ám az indulás előtt közvetlenül, ma sem tudom miért, itthon maradtam. — Utána váltott és sikeredző lett. — Úgy éreztem, a csúcson kell abbahagyni, mert akkor mint baj.A lovassportok versenyeredményei, kivéve a fogathajtást, a legkevésbé sem bizonyították, hogy a magyar lovasnemzet. Az újkori olimpiák műsorára is csak 1912-ben kerültek fel, érmet Magyarországnak egyetlen egyszer szerzett egy díjugrató, Platthy József, aki 1936- ban harmadik lett. Itthon öt szakágban rendeznek versenyeket: díjugratás, díjlovaglás, lovas tusa (háromnapos verseny), voltézs (lovastorna) és fogathajtás (kettes, négyes). Ezek között a versenyszámok között vannak „bravúrszámok”, bátorságot, gyorsaságot, nagy technikai tudást igénylő szakágak és vannak esztétikai sportok is: a lovastorna és a díjlovaglás. Ez utóbbiban 1966-ban rendeztek első ízben világbajnokságot és 1967-ben Európabajnokságot. Legközelebb 1987-ben lesz olyan Európa-bajnokság, amelyen a tervek szerint magyar csapat is indul. Dallos Gyula évek óta a magyar díjlovas. Nyolcszoros magyar bajnok, és egyszersmind a válogatott keret vezető edzője. Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy életének nagyobb részét nyeregben tölti. 1964-ben, születésnapi ajándékképpen szülei beíratták a szombathelyi lovasiskolába. Noha egyidejűleg futballozott a szombathelyi Haladásban, mégis inkább arra vágyott, hogy az akkoriban még a város központjában levő istállókat látogassa. Nemcsak egyszerűen megtanult lovagolni, hanem éppen a legösszetettebb versenyágban, a háromnaposban — díjlovaglás, díjugratás, tereplovaglás — vált versenyzővé. Ő sem úszta meg a bukást, eltörte a karját, nem tudott érettségi vizsgát tenni és a késedelem miatt lemaradt az állatorvosi felvételiről is. Katonai szolgálatát a sportszázadnál, vagyis a Honvéd lovasai között töltötte és ez meg is határozta további pályáját. A Lóverseny Vállalat idomárjaként és a Budapesti Lovas Klub edzőjeként naponta 6— 8 órát foglalkozik idomítással, irányítja a hattagú felnőtt és a négytagú ifjúsági válogatott keret munkáját, nem is beszélve saját edzésmennyiségéről. Kilenc éve ül Bordai nyergében, amely egy hortobágyi telivér és egy nonius keresztezéséből született 14 évvel ezelőtt. Legjobb közös eredményüket 1985-ben a bécsi derbyn érték el: ezüstérmet nyertek. Ez az eredmény és Dallos Gyula türelmes, tudományosan megalapozott, következetes munkája nyert elismerést amikor, s amikor a szövetség vezetői Európabajnokságra és az eredmény függvényében —, olimpiára készülő keretet jelöltek ki. Az edzői munka korántsem egyszerű, mert túlsúlyban van az egyéni foglalkozás, az edző utánpótlás oktatásához pedig országjárásra van szükség, külföldről beszerzett tanuló és tanító kazettákkal. Ebben a szakágban nemcsak a versenyzői létszám, de az edzőszám is alacsony. Időigényes, sok megfigyelést, gondolkodást igénylő elfoglaltság, amely nem kecsegtet gyors és látványos sikerekkel. Mégis, miért népszerű évszázadok óta? A díjlovaglásról — korábbi nevén a magasiskolai idomításról — először az i. e. 300 évvel, Xenophon leírásából értesülhetünk. Mai formáját a franciák találták ki. Eleinte a bemutatókon elsősorban katonák szerepeltek, de később polgári lovasok is bekapcsolódtak az idomításba. Kezdetben udvari szórakoztatás volt, mint ahogy a bécsi úgynevezett spanyol iskola működése bizonyítja — később rendeztek helyi versenyeket is. Az első magyarországi bemutatón 1892-ben tartották. Van ennek az idomításnak még egy formája: a cirkuszi lóidomítás. Itt rendszerint nem ül senki a nyeregben, a lovak pedig csoportosan „táncolnak”. Dallos Gyula pályája során idomított cirkuszi lovakat is. Azt mondja, ezek az állatok rendkívüli módon kötődnek a produkció színhelyéhez, úgy hogy minden vendégszerepléskor újra és újra be kell gyakoroltatni velük az egyébként reflexszerűen rögződött mozgássort. Ha ez sikerül, akkor a jól ismert zene hangjaira valóban megindulnak, „mint a cirkuszi lovak”. A versenyfeladat különböző jármódok (szakszó, valójában járási mód lenne a helyes) egymásutánja. A helyben ügetés (piaf), a lábemeléses ügetés (passage), a megállás, elindulás, fordulás, sőt forgás és a changement, avagy lépésváltás csupa olyan feladat, amelyet a ló a lovas testsúlyváltása nyomán hajt végre. Az igazi nehézséget az egyes elemek sorrendisége adja, mert a lónak és lovasnak technikailag, ritmikailag, idegrendszerileg valóban összeforrottá kell válnia ahhoz, hogy például egy olimpiai nagydíjprogramot be tudjon mutatni. Nem mint Dallos Bea és Dallos Gyula a nyeregben JUHÁSZ CSABA FELVÉTELE