Új Tükör, 1986. július-szeptember (23. évfolyam, 27-39. szám)

1986-09-28 / 39. szám

Vannak emberek, aki­ken nem látszik meg az idő múlása. Ezek közé tar­tozik dr. Géczi István, a Ferencváros volt kapusa. Szálfatermete, fiatalos moz­gása ma is pontosan olyan, mint amikor — immár több mint húsz éve — először pá­lyára lépett. (Végtére egy testnevelő-tanár nem állhat pocakosan az órán a tanu­lók elé — magyarázza az okot.) Sok másban is különbözik az átlagos sportolótípustól, „eredménylistája” példáz­za, hogy milyen szinten űz­te a labdarúgás mestersé­gét. Kereken ötszáz mérkő­zést játszott, öt bajnoki ér­met nyert, három Magyar Népköztársasági Kupa sike­rében részt vett, huszonhá­­romszor szerepelt a váloga­tottban, s amire talán a leg­büszkébb : három nemzet­közi torna döntőjében, köztük az olimpián védett, és r­áadásul a legfiatalabb kapus, 18 éves volt az 1962- es bajnoki idényben az NB I-ben.­­ Pedig messziről, a He­ves megyei Zardak község­ből indult. Hogyan vezetett az útja a fővárosig? — Kabos László, a nép­szerű színész egyik műsorá­nak a csattanója úgy vég­ződött, hogy ő mindig „vö­rös” volt. Nos, a faluban én voltam az egyetlen vörösha­jú gyerek, s ez meghatároz­ta, hogy kezdetben vissza­húzódó, zárkózott fiatal vol­tam. Ellentétben a többiek­kel, nem arra törekedtem, hogyan tudnám átjátszani az ellenfelet, hanem inkább azon törtem a fejem, mi­ként tudnám megakadályoz­ni a terve végrehajtásában. Ehhez még jött a nyurga termetem, s így a kapus poszt volt számomra a leg­kedvesebb. Ennek a terület­nek a kutatása végigkísérte sportpályafutásomat, ké­sőbb három disszertációmat is erről írtam. Zárónkról az egri közgazdasági techni­kumba kerültem, ott is ver­buválódott egy iskolai csa­pat. Innen hívott Pestre Mészáros József, a Fradi ak­kori edzője. Soha nem felej­tem el, amivel „megfogott”: „ha lesz kitartásod és szor­galmad, akkor válogatott labdarúgó leszel”. — Hogyan emlékezik a Fradi-évekre ? — Valahogy más volt még az öltöző hangulata is mint manapság. Amikor először léptem át a küszöböt, félén­ken, jónapottal köszöntem, megilletődötten ültem le az akkor már híres játékosok mellé. Mostanság úgy járja, hogy bejön az új szerze­mény, hangos „Sziasztok!” üdvözléssel, a lámpaláz leg­kisebb izgalma nélkül, nem ritkán egy egész kívánság­­listával, hogy milyen felté­telek mellett hajlandó rúgni a labdát. Mulandónak lát­szik az a régi elv, hogy előbb bizonyítani, aztán kérni. A Fradi-szívről előző­leg is sokat hallottam, és az egyesület alapító emblé­máján található három E- betűt nagyon komolyan vet­tem. Erkölcs, Erő, Egyetér­tés valamikor nem frázis, hanem összekovácsoló té­nyező volt. Az egy mindért, mind egyért közös elszántsá­ga segítette a régieket a fe­lejthetetlen sikerekhez. Ma ezekről a betűkről keveset hallok, egyesek talán nem is tudják, hogy mit jelent.­­ Végül is megtalálta a helyét, sőt a csapat kapitá­nya lett, mégis amolyan nyughatatlan ember volt. Miért? — Telve félelemmel, de ugyanakkor nagyfokú bizo­nyítási vággyal készültem minden mérkőzésre. Nem engedtem meg magamnak semmi olyant, ami eltérít a céljaimtól, s nem elégedtem meg azzal, hogy a Fradi ka­pusa vagyok, és ezzel elér­tem életem célját. Sokat töprengtem, meddig tarthat ez az állapot, s mi követ­kezik utána. A labdarúgás­ban régen sok olyan eset­tel és olyan játékossal le­hetett találkozni, akik csak süttették magukat a hírnév dicsfényében, s azt hitték, ez örökké tart. Más sport­ágakban hamarabb akadtak, akik ezt a veszélyt felismer­ték, összeegyeztethetőnek tartották, hogy a labdarúgás mellett mással is foglalkoz­zanak. Ezt az utóbbi utat jártam. Beiratkoztam a Testnevelési Főiskolára, bár voltak, akik kételkedtek, ké­pes leszek elvégezni ezt­­, öt év múlva, 23 évesen meg­volt a testnevelő tanári dip­lomám. Utólag visszatekint­ve vallom, hogy az edzések okozta fizikai fáradtság jól­eső levezetése volt a tanu­lás. — Térjünk vissza újra a pályára. Melyek azok a mérkőzések, amelyekre a legszívesebben emlékezik? — Három is van ilyen. Az egyik, amikor 18 évesen be­mutatkoztam a Népstadion­ban a Vasas ellen. A máso­dik az első válogatottság: 2—1-es győzelem a jugoszlá­­vokkal szemben. A harma­dik és egyben az utolsó, a búcsújáték az Üllői úton, taps, amely máig is cseng a fülemben. — A kortársak, a szakem­berek, a sajtó a megbízha­tó kapusok közé rangsorol­ta. Miért? — A mérkőzések előtt mindig számításba vettem az ellenfél játékosainak szo­kásait, erényeit. „Bekalku­láltam” a leglehetetlenebb helyzeteket is, egy-egy le­pattanó labdát, rövid haza­adást, nehogy váratlanul érjen valami. Mondhatom, hogy saját hibámból nem vesztettünk, és elkerült a kapusok réme, a potyagól is. — Aztán kereszteződéshez ért. Befejeződött a labdarú­gás, más irányt vett az éle­te. — Amikor úgy éreztem, már nem tudom fokozni a tempót, magasabb szinten sportolni, nem csűrtem-csa­­vartam, nem húztam az időt, volt erőm leköszönni. Ehhez lélektani erőt a tanu­lással nyert önbizalom adott. Még játékos koromban elvé­geztem a szakedzői tanfo­lyamot, és elvállaltam a csa­patnál a kapusedzői tisztsé­get, emellett a Kertészeti Egyetemen a testnevelést oktattam. — Immár kilenc éve, hogy edzésoktatás közben súlyos baleset érte, amely megha­tározta életének további me­netét. — Az ifi kapusokkal gya­koroltam, s miután az egyik gyerek kétszer is kiejtette a kezéből a beívelt labdát, odaszaladtam, hogy megmu­tassam a helyes mozdulatot Felugrottam egy labdáért, ám ugyanebben a pillanat­ban az egyik gyerek merő véletlenségből lábbal a gyomromba rúgott. Felsorol­ni is hosszú lenne, milyen belső sérüléseket okozott a Először a válogatottban A KAPUS ÉS A HÁROM E-BETŰ ÚJ KORSZAK KAPUJÁBAN? ■ Ádáz teniszcsaták dúl­nak odalent a pályákon. A tribünön azt mondja egy húszéves forma ifjú sértett hangon: — A csalók játszanak. Ifjú emberünk már nincs versenyben. Kár érte, mert istenáldotta tehetség, aki azonban nagyobb csaló, mint bárki a mezőnyből, mert önmagát csalja meg, önmagát csapja be életmód­jával, azzal, hogy képtelen lemondani az amúgy jóféle mulatságokról, ami pedig megbosszulja magát. A célzás a „csalók”-ra nyilván Markovitsra vonat­kozik, akii végül megnyerte a bajnokságot, őrá pedig nyilvánvalóan azért, amit tett egy korábbi mérkőzésén. Tudjuk: a Lányi elleni mér­kőzésen Markovits ütőjének elszakadt a húrja, s a tarta­lékütő nem vált be, a későb­bi bajnok sorra vesztette el a gémeket. Mégse roppant össze és formailag sem kel­tette azt a látszatot, hogy húzni akarná az időt. Nem, ő igenis játszani akart. Más kérdés, hogy ezenközben minden trükkjének időhúzó szándéka volt, melyek egyi­keként messze túlszállt a labda a kerítésen. Eggyel ke­vesebb la­bdával nem sza­bad játszani, szabálytalan, vissza kell hozni azt, ami ki­repült, vagy új labdákat elő­venni. Az idő eközben halad. Semmi más, ez volt Marko­vits László szándéka. Leleplezni akarnám? El­lenkezőleg. A még gyerek él­versenyző valójában felnőt­tek kiforrott rafinériájával reagált a váratlan helyzetre, s úrrá tudott lenni fölötte. Belső tartásról és bölcsesség­ről tanúskodik tette, s főként az, ahogy csinálta. Játéka egészben véve is azt mutatta, hogy új idők nyitánya követ­kezett el a hazai teniszsport­ban. S nemcsak az övé, ha­nem Köves Gáboré, Lányié úgyszintén. És másoké is. Sok a fiatal, a 16—17 éveseknél is ifjabb reménység. Ez azonban nem újság, re­ménység akadt korábban is a hazai teniszvilágban. Az­tán ahogy múltak az évek, mind eltűnt. Pedig a koráb­bi években később értek be a fiatalok és a mainál lé­nyegesen nagyobb rangja volt a felnőtt mezőnynek. Nem volt annyi pénz a sport­ban, főként nem a teniszben. Mérnököt, orvost, szakmun­kást akart a szülő nevelni a gyerekéből és persze nem bánta, ha mellesleg jól teni­szezik is. Napjainkban viszont óriási pénzek forognak kockán. A televízió lehetőségeit felhasz­nálva, világszerte elképesztő üzletté lett a tenisz. A kedv­telések ideje lejárt, kiszorí­totta az üzleti vállalkozás. Akinek nem tetszik, odébb állhat, mert ha marad is, le­marad. Ki ne tudná, hogy korábban élnek a ma fia­taljai, de olyan gyorsan, mi­ként ez a teniszbajnokságon megmutatkozott, másutt alig­ha. Gyenge a felnőtt me­zőny, a fiatalok szinte lég­üres térbe jutottak. Reménységek mindig vol­tak, de nem vitték semmire. Vajon mi lesz a mostani re­ménységekkel? Tagadhatat­lan, hogy többet edzenek, mint a felnőtt versenyzők hasonló korukban, hiszen na­pi egy edzéssel még 15 éve­sen sem lehet semmire se jutni. Ha úgy tetszik, most már itthon se. Teniszezni meg lehet tanulni, de ver­senyezni csak versenyen le­het megtanulni. Nem elég jól játszani, el kell jutni olyan versenyekre, amelyeken pon­tot lehet szerezni. Mint ifik rangos versenyeken szerepel­nek fiataljaink az utóbbi időkben, méghozzá szép si­kerrel. Lányi András és Lá­zár Ottó pár éve megnyerte a 14 éven aluliak Európa-baj­­nokságát. Az idén a 16 éven aluliak versenyén olyan csa­patokat utasított maga mögé ez a korszosztály, amelyek teniszrangjukat tekintve messze előttünk járnak. Meg­verték ugyanis a csehszlo­vák és az NSZK-beli csapa­tot. A Köves, Markovits, Fe­kete összeállítású csapat ez­zel a fegyverténnyel harma­dik lett a Winter Kupán. E fiatalok megjárták Amerika több országát, Afrikában, Európában versenyeznek, ed­zőtáboroznak. A kérdés: megállják-e majd a helyüket, ha nem­csak tudásuk alapján, hanem kor szerint is a felnőtt me­zőny tagjai lesznek? Bárhogy nézem is, a maiaknak órási előnyük van elődeikkel szem­ben. A szülői háttér. A plusz ugyanis onnan jön. De ön­magában az anyagi támoga­tás még nem elegendő. Na­gyon nagy szükség van rá, természetesen, de genetikai plusz nélkül semmi sincs. Mandlikovának olimpiai baj­nok gátfutó a papája, Chris Evert édesapja teniszezett, miként a Köves-testvéreké, Gáboré és Nóráé, aki szin­tén korosztályának legjobb­jai közé tartozik. Nándori Levente édesapja ugyancsak teniszezett, Naszály Sándor és Andrea papája — ki ne tudná — magasugró volt, az újdonsült bajnoké pedig nem más, mint Markovits Kál­mán, aki most Spanyolor­szágban edzősködik, a mama pedig volt világbajnok kézi­labdázó, Balogh Márta. Te­mesvári Andrea esetében is nyilvánvaló ez a szülői plusz, az egykori kosárlabdázó pa­pa lánya teniszedzőjeként is, lám, sokra vitte. Talán nem szükséges előz­mény az olimpiai bajnok szü­lő, de az elsőgenerációs spor­toló hátrányban van minden­képpen a másodikkal-soka­­dikkal szemben. Szervezeté­ben, mozgásában, agyműkö­désében benne van a hát­rány, amit ledolgozni nem könnyű, hiszen a sportoló szülő vagy szülők állandó je­lenléte olyan dolgokat tesz természetessé, ami nem az a másik családban. S e hátrá­nyok gyakorta anyagi termé­szetűekkel is párosulnak, mert hogyan lehetne ki­egyenlíteni azt, hogy a má­sik Spanyolországban télen is a szabadban teniszezik, vagy eljut Bolettieri mester

Next