Új Tükör, 1986. október-december (23. évfolyam, 40-52. szám)

1986-12-07 / 49. szám

. A magyar cselgáncssport első Európa-bajnoka nemcsak a szőnyegen elért nagyszerű győzelmével vált ismertté itthon, hanem az­zal is, hogy fáradtságéit nem ismerve kilincselt a sportág hazai elismertetéséért. Tun­csik József ilyenkor Idáiba hivatkozott a japánok példá­jára, hogy a Felkelő Nap or­szágában ez nemzeti­­pont és az iskolában kötelező tan­tárgy, meg hogy a gyereke­ket önfegyelemre, az ellenfél tiszteletére neveli, egysze­rűen fantasztának, őrültnek tartották. Az idő végül is azo­kat igazolta, akik hittek a cselgáncs jövőjében. Csupán nálunk ma 56 szakosztályban több mint félszázezren jú­­dóznak. — A cselgáncs elsősorban önvédelmi sport, egyesíti ma­gában a küzdősportok sok fogását, de szigorú határokat szab a sokak által feltétele­zett durvaságoknak, vereke­déseknek — magyarázza Tím­eáik József. — Napjainkban a judo a legsportszerűbb ver­senyágak közé tartozik, ahol az udvarias üdvözlés, az el­lenfél tisztelete alapszabály. — Sok japán kifejezés ne­hezíti a nézők számára a tá­jékozódást a versenyeken. — Aki nem elős­zör lát mér­kőzéseket, hamar kiigazodik, hogy az ippon például az, ami a birkózásban a tus, a kaka az ellenfél testhelyzeté­nek megbillentését jelenti, és így tovább. Ezek az akciók pontokat jelentenek és eldön­tik a végső eredmény kiala­kulását. — Aztán meg itt vannak azok ,a bizonyos dánok, azok mit szimbolizálnak? — Ez egytől tízig rangso­rolása a tudásnak. Nem lehet például dános versenyző az, aki nem vizsgázik elméletből és gyakorlatból, ötig el lehet jutni olimpiai, világbajnoki vagy Európa-bajnoki helye­zésekkel, de ezen felül már csak megfelelő sportmúlttal, saját könyv megírásával, elő­adásokkal szerezhető meg ez a rang Tízdanos személy csak Japánban van, nálunk hatdanos Horváth István, az V. Dózsa vezető edzője és Galla Ferenc, a Testnevelési Főiskola tanára. — Tuncsik József hány da­nos? — Az eredményeim és az értekezésem — amelyet a cselgáncs iskolai testnevelés­be beiktatható rendszeréről írtam és most, a kísérletezés időszakában van — alapján ötdanos címet viselhetek. — Szóval ma már létjogo­sultságot nyer a cselgáncs külföldön és itthon is. Elhá­rultak az akadályok? — A nemzetközi szövetség szívós harcának az eredmé­nye, hogy a cselgáncs olim­piai sportág lett. Tokióban ugyanis szerepelt a műsor­ban, de négy évvel később Mexikóban már nem. Végül Münchenben végleg elfogad­ták. Nálunk nagy és fájdal­ KÉT POFON ÉS A KOKA más veszteséget jelentett, hogy a magyar válogatott an­nak idején a pozsonyi Euró­pa-bajnokságra utazván re­pülőgéppel lezuhant. — Személy szerint hogyan lett cselgáncsozó? — Hajdúdorogon öt testvé­remmel éltem, közülük egye­dül állami gondozott voltam, és így kerültem fel a 207-es számú Rózsa Ferenc Ipari­tanuló Intézetbe. Kőműves­nek készültem. Az intézetnek nem volt tornaterme, viszont Sepsy Attila osztályfőnök kö­telezett valamennyiünket, hogy menjünk valahová spor­tolni. Ezt aztán írással kellett igazolni. Így kerültem a Mar­gitszigetre, a műugrók közé. Jóval túl voltam már a más­fél ezres ugráson, amikor az edző drasztikus szavakkal megsértett, és ezt olyan zo­kon vettem, hogy abbahagy­tam az egészeit. Megnéztem az ökölvívókat, de nem tet­szettek, a birkózás már in­kább, de itt meg a meg­beszélt időre nem jö­tt el az edző, és továbbálltam. Aztán bepillantottam a Hon­véd­­cselgáncsozókhoz, ahol vidám fiatalokat láttam, akik az edzés előtt önfeledten ját­szottak. Nekem eddig nem volt módomban, hogy játsszam, és érthető, hogy rögtön közéjük álltam. Az edző hamar észrevette, hogy komoly a szándékom, elkezdett foglalkozni velem. Vettem egy fehér nadrágot, az erőt még otthonról hoztam, és legyőztem a legjobbnak vélt fiaitalt. Csakhogy spor­tolni úgy lehetett, ha a tanu­lással sem volt baj. Ezért be­pótoltam az előző összes mu­lasztásomat, olyannyira, hogy az intézettől elismerésként még egy öltönyt is kaptam. De nem voltam azért egészen felhőtlen gyerek. Egy csíny­­tevésért azzal büntettek, hogy az edzőm elzárta a szekrény­be a minősítésemet, és így nem indulhattam versenyen. Nem éppen dicséretes, de ki­loptam, és Pécsett a Hungá­ria Kupában spámnál győz­tem. Tíz bajnokságot — négy egyéni, hat csapat — szerez­tem. Elismerés, hogy a mün­cheni olimpián — mivel az utolsó edzésen combnyaktö­rést szenvedtem — nem in­dulhattam, az egyesület ki­küldött tapasztalatot szerezni. A nagy lépést 1966-ban tet­tem meg, amikor a San Lo­renzo-i nagydíjon ezüstérmes lettem, és ettől kezdve tagja voltam a válogatott keretnek. — Mi volt az erőssége? — A montreali olimpia előtt két évvel meghívásra a japán Antai Ecuo fél évig foglalkozott a magyar ver­senyzőkkel. Tőle tanultam meg, hogy először tisztában kell lennie az embernek a sajá­t adottságaival. Én a fi­zikai erőre alapoztam, ez se­gített, hogy a földharcban erősebb voltam az ellenfe­leimnél. Később szoros ba­rátságba kerültem a japán szakemberrel, eljött hozzánk még családlátogatásra is, és viszonzásként Japánban, amikor egy hónapig vendé­geskedtünk a válogatottal, beavatott a cselgáncs tit­kaiba. — A montreali olimpia előtt végleg beérkezett az él­vonalba. — A válogatott keret a ki­jevi Európa-bajnokságra ké­szült. Rólam az a vélemény alakult ki, hogy akaratos va­gyok, visszabeszélek, nem fo­gadom el szó nélkül az edzői utasításokat. Ezért csak ak­kor utazhatok, ha ígéretet teszek, hogy megnyerem az Európa-bajnokságot. Annyit áldoztam már a cselgáncsra, hogy is ne fogadtam volna meg mindent, amire csak kértek. Hat mérkőzés után jutottam el a döntőig, és köz­ben olyan híres versenyzők­kel szemben, mint a francia Delinki és Aldzsizi, korábbi Európa-bajnokok. Az arany­éremért a szovjet Zamibuani­­val kerültem szembe. Nagy szerencsém, hogy ott volt a versenyen Antar Ecuo is, az igaz barát. Rögtön meglátta rajtam, hogy nagyon izgulok. Amikor bemelegítettem sem múlt el a görcsös feszültség, erre hozzám lépett, és lekent két pofont. „Ne magaddal foglalkozz, hanem inkább nézd az ellenfelet.” Önkén­telenül is elfordítottam a fe­jem, odanéztem, ahol az el­lenfelem bemelegített. Az volt az érzésem, hogy fél tő­lem. Ez a mérkőzésen még inkább beigazolódott, mert ahogy megfogtam, éreztem, hogy enged a szorításomnak. Wazarival két jukóval és egy kokéval nyertem, miközben Aldzsizi még egy akciót sem csinált. „Na, így minden oké” — ezzel fogadott a mérkőzés után a japán mester, az el­lenzőim pedig elismerték, hogy nekem volt igazam, amikor ágáltam a felkészü­lés idején a személyre szóló terhelés miatt. — Mi történt az olimpián? — Csak rövid idő válasz­tott el Kijevtől Montrealig. Féltem, hogy a fárasztó Európa-bajnokság után nem lesz újra elég erőm. Nyo­masztóan hatott az is, hogy az olimpia utolsó napján versenyeztem, kevés volt a magyar érem, ráadásul már csak egyedül álltam talpon a mieink közül. Ahogy vagyok, megpróbálom , nyugtattam magam. Kilátásaim nem vol­tak rosszak, mert ellenfelem, a kubai Rodriguez, nem volt ismeretlen számomra. Mi ta­nítottuk őket a közös edző­táborozásokon, és mindig le­győztem. Mit tesz a sors, Rodriguez igencsak megta­nulta a „szakmát”, és meg­vert. Bronzérmes lettem, de nem haragudtam a kubai fiúra, még ma is levelezünk egymással. — Montreal után nem so­kat hallatott magáról. — Hollandiában nemzet­közi versenyen felkészületle­nül indultam, egy szabályta­lan akciónál porcleválást szenvedtem és megoperáltak. Az Európa -bajnok A japán mester látogatóban a Tuncsik családnál Levitel Tuncsik módra 34 □

Next