Új Tükör, 1986. október-december (23. évfolyam, 40-52. szám)
1986-11-23 / 47. szám
SŐTÉR ISTVÁN Egy meg nem értett író SZOMORY DEZSŐRŐL A szecesszió jó ideje ismét divatban van, mégpedig nemcsak azokban a nyugati országokban, melyekben valamikor útjára indult, hanem hazánkban is. A századforduló magyar verseit és prózáját át-átszövi ez a stílus, melyre annyira jellemző a dekoratív hatás és a zeneiség. Ha egy író kialakította a maga egyéni stílusát, akkor egész életműve ebben a stílusban helyezkedik el. Az igazi, a jó írók azonban nem szeretik önmagukat ismételni, vagy újból és újból alkalmazni már bevált hatásaikat. Az igazi irodalom túl akar jutni önmagán, de ez a túljutás nem jelenti önmagának megtagadását, s az egyszer már megtalált hang könynyelmű felcserélését idegen hangzatokkal. Szomory Dezsőt a magyar szecesszió egyik jellegzetes szépprózai képviselőjének tekinthetjük, aki sohasem mondott le arról az egyszerre retorikus és körmönfont, behízelgő és ironikus, nyelvtanilag is újító és a műveltséget is díszítésként alkalmazó stílusról, melyet kialakított. Szomory Dezső olyasféle bájt és varázst fejez ki írásaiban, melynek előzményeiért messzire nyúlhatunk vissza a magyar irodalomban, de amelybe beleszövődik valami más is, új és szokatlan, s amit mégsem érzünk idegennek. Megtévesztő egyéniség volt, stílusának olvadékony, lágy színessége mögött kemény és zárt egyéniséget kell keresnünk, aki még életének végső, megalázó körülményei közt is megőrizte méltóságát. Ez a különös író úgy volt különc, hogy mit sem találunk benne a kortársi különcök önpusztító zabolátlanságából, bohémságából. Stílusának kacskaringói és tűzijátékai mögött is a művész rendkívüli önfegyelmére ismerhetünk, s amit stílusában nyegleségnek vagy modorosságnak vélt az értetlenség, az valójában precíz, ütemre kiszámított, zeneileg megérlelt tudatosság volt. Léhának is hitték őt némelyek — olyasvalakinek, aki csak a lényegtelen dolgok játékában leli örömét, holott Szomory mindig valami lényegesről beszélt, de mindig a mellékesség látszatával. Tulajdonképpen pályája kezdetétől félreértett, majd később meg nem értett író volt. A magyar közízlésnek van egy olyan rétege, melyet Szomory művészete mindmáig felbőszít. Vannak és mindig voltak, akik a bonyolult és kifinomult teljesítményeket gyanakvón nézik, mivel gúnyt és kötődést szimatolnak bennük. A félműveltség pedig mindig hajlott a gondolkodási és befogadási kényelemre, és miközben kapva kapott valami olcsó újszerűségen, kelletlenül fogadta az olyan újat, ami valódi is volt. Szomory Dezső Párizsi regény című könyve mint prózájának egyik legjellemzőbb és legszebb darabja csak részben önéletrajz, még akkor is, ha a benne bemutatott valóság annyira sem többértelmű, mint Goethe önéletrajza, a Költészet és valóság. Költészetnek azonban a Párizsi regény ugyancsak valódi: ez a regény nem a novellaszerűen megformált anekdotái miatt érdekes, hanem a költőiség miatt, mely ezeket az anekdotákat összefűzi. A Párizsi regénynek az atmoszférája és az előadásmódja az igazi értékes olyan érték, mely megkülönbözteti az önéletrajzi műfaj legtöbb termékétől Szomory gyermeki csodálkozással és ravasz iróniával tekint ifjúkorának Párizsára, ahol örökös pénztelenségben élt, s ez a nélkülözés valamiféle félálomszerű állapotba ringatja, mintegy fölemeli a földről, ahol amúgy sem találhat biztos támasztékát. Ily módon ezeknek az anekdotáknak legfőbb eseményei a ritka, de annál csodálatosabb jóllakások lesznek. Mert az, ami a jóllakott embernek megszokott és érdektelen, ugyanaz a mindig éhesnek kivételes, tündéri csoda. A Párizsi regényben még az is különös, hogy egy olyan világról szól, mely már a fiatal Szomorytól is távoli és idegen. Ezt a világot még megtalálja fiatalkorának Párizsában, de már épp elmúlóban, és az akkori Szomory kapuzárás előtt még be akar lesni egy olyan világba, mely nem volt az övé, és nemsokára eltűnik. Mert azok a francia írók, kritikusok, tudósok, zenészek és művészek, akiket annyi áhítattal keres föl Szomory, épp most fognak letűnni a színről, Szomory Párizsa tehát még egy utójátéknak is a visszhangja csupán. Az idő múlása néha elkápráztat bennünket optikai játékaival, mert különös érzés olyasvalakivel találkoznunk, akinek kortársai közül senki sincs életben. Ilyen találkozás adódik például Szomory és Türr István között, mintha a szabadságharc nemzedékével is találkoznék most az író. A Párizsi regény egyik szép epizódja egy Grand Café-beli éjszakát mesél el: Justh Zsigmond és Szabolcska Mihály (különös találkozás már ez is) együtt hallgatják a magyar prímás, Patikárius Ferkó játékát, mert a magyar cigányzene ekkoriban Párizsban is divatos. Ez a Justh Zsigmond, aki Zola és a naturalisták nyomán a magyar irodalomban is valamilyen pozitivista, természettudományos szemléletet akart meghonosítani, legjobb műveként mégis kiadatlan naplójának kéziratát hagyta az utókorra. Szomory, amikor a Párizsi regényt írta, még nem is ismerhette Justh naplóját, és nem sejthette, hogy ez az íróvá lett magyar nagybirtokos miféle társasági körökben mozgott Párizsban. Igen, a legzártabb társasági körökben, ahol a legnagyobb kortárs, a századforduló francia forradalmának legnagyobb ábrázolója, Marcel Proust is megfordult. Halász Gábor, aki Justh Zsigmond kéziratos naplóját kiadta, eltűnődött azon, hogy Justh ugyanazokban a főúri szalonokban volt bejáratos, amelyekben Proust is megfordult, s mely szalonoknak vendégei közül nagy regénye, Az eltűnt idő nyomában szereplőit is kiválasztotta. Juth Zigmond nem tudhatott Proustról, de még kevésbé tudhatott róla Szomory, holott talán még találkozhatott is vele a Boulevard Haussman valamelyik járdáján, vagy akár nem messze attól a Grand Cafétól, ahová a Párizsi regény két szegény magyar fiatalembere bemerészkedik. Hely és idő játékai, optikai csalódásai: a fiatal Szomory mit sem tudhatott fiatal francia kortársairól, akik még meg sem írták első műveiket, pedig az elbeszélésnek az a körülményes és agyafúrt bája, mellyel Szomory a maga történeteit előadja, némileg rokon Proust előadásmódjával — még akkor is, ha a nagy francia kortárs világának szélességét és mélységét meg nem közelítheti. „írók írója” — vagy még az övék sem? Szomory Dezsőt későn érkezett írónak mondhatjuk, akinek olyan világban kellett volna élnie, melynek érzéke volt a rafinált, s csak sejtetett, a félig sem kimondott gondolatok, valamint a légies szellemességek, az egyszerű és hétköznapi viszonyokban megtalálható élvezetek iránt. Költői összhang uralkodik Szomory világán: itt még atragédiák is valami bájjal mennek végbe. Legmaradandóbb műveit nem a drámáival, nem is a regényeivel, hanem könnyed, rögtönzött futamnak ható kisnovelláival alkotta meg. Szomory sohasem finomkodó, hanem valóban finom — amit pedig modornak akarnak tekinteni nála, az hiteles és valódi stílus. Egy életszemlélet, egy magatartás stílusa. Életművének végzete, hogy olyan korszakba kellett beilleszkednie, mely próféciákat és evangéliumokat várt az íróktól. Szomory nem hirdetett igét, de léha és cinikus sem volt, nem adott programot, de nemes művészettel adott képet arról a világról, melyről írótársai hol megszállottan, hol eszméktől terhelten akartak csak szólni. Sajátos műfaját, a röpke, kurta novellát a sajtó igényei alakították ki. Kosztolányinál és Márainál fontos szerepet játszik a rövid karcolat, a kibővített aforizma, a nyomot hagyó, de tüstént tovatűnő hangulat. Szomorú karcolatai — ahogyan divatos szóval ma mondanák: mininovelláik mindig teljes történeteket, úgyszólván komplett regényeket kicsinyítenek le. Éles szemmel figyelte meg egyik olvasója, hogy ezek a kis novellák elhagyják a történet kezdetét és befejezését, s csak a közepét közlik. Szomory kisnovelláiban a történet már a novella kezdete előtt megkezdődött, és nem nehéz kitalálnunk, hogyan fog végződni. A gazdasági válság legkomorabb éveiben, a 20 30-as évek fordulóján a pénzügyi bukások és a csődbejutottak öngyilkossága idején Szomorykisnovellái úgy mutatják be ezt a komor és mostoha korszakot, hogy mit sem hallgatnak el a tragédiákból, de minden tragédiának valamely különcös vonását is felvillantják, hiszen az emberek még bukásukban, sőt halálukban is megőrzik egyéniségüket, vagy akár különcségüket. Egy olyan irodalmi gyakorlat idején, midőn elvárták az írótól, hogy mindent a legdirektebb módon, sőt akár plakátszerűen közöljön olvasóival, s még a közhelyeit is pátosszal közölje. Szomory kisnovellái különös játékban kérik részvételünket. A bújócska, a találós kérdés, a a rejtvény játékait kezdik újra és újra ezek aisnovellák. Az író hitt abban, hogy érdekesebbé válik az, amit ki kell találni, amit nem kapunk azonnal kézbe, hanem rákell találnunk. Többnyire mellékes dolgokról szólnak e novellák, de mögöttük fontos, néha végzetes, vagy legalábbis különleges események történnek. A háromévi hűtlen távollétből hazatérő férjet óvatosan csak arról kérdezi a feleség, hogy öreg máltai pincsijükre gondolt-e ennyi idő alatt? Szemérmesen bújtatott kérdés, és ilyen helyzetben a lényeget nem is lehetne egyenesen kérdezni. Az üzletbőlhazatérő kereskedő fiatal varrónőt lát meg az egyik ablakban, és ajánlja feleségének, hogy nekik is jó volna az ő ingeihez. Mindez nem történet, de mégis azzá válik, ami a hétköznapi ebédnél váltott szűk szavak mögött van. Szomory mindig ránk bízza novella-talányainak megfejtését, de mindig mellékeli is hozzájuk a kulcsot, hogy örömünk teljesebb legyen, hiszen ő nemcsak magának akar örömet szerezni. Kamarazene: ezt a címet adta egyik novelláskötetének, és kis elbeszéléseiben egyik kritikusa joggal látott szonatinákat. Vagyis a klasszikus méretű és mélységű zenedarabok megkönnyített és megrövidített párdarabjait. Ő maga is egyik elbeszélésének a Kis szonáta címet adta. Ami kis méretű, az még nem jelentéktelen, ami szerény, az lehet mély, sőt, talán szerénysége miatt az, mert akik jól látnak, azok észrevehetik, hogy csak látszólagos ez a szerénység Tengerszem című írásában Kosztolányi is a „kicsiny, de mély” dolgok pártjára áll. Szomory sokkal egyszerűbb volt, hogysem bonyolultságát észrevették volna, és sokkal bájosabb, semhogykomolyságát és mélységét elismerték volna egyesek. Játszi volt és könnyed, de eközben sohasem engedett a triviális érdekességnek vagy kacérkodásnak. Az írásnak, az elbeszélés művészetének és titkainak nagyobb művésze volt, semmint azt róla valaha is elismerték. Vannak, akik kirekesztik őt a magyar társadalmi valóság felelős ábrázolóinak köréből. Ilyesmit az olyan író érdemel, aki szemet huny afölött, amit lát és tud. Szomory tágra nyitotta a szemét, mint gyanútlan gyermekhőseinek némelyike, és úgy mondta el, amit látott, ahogyan meglátnia adatott. Nem keveset adatott meglátnia. Iványi Grünwald Béla rajza Szomory Dezsőről