Új Tükör, 1987. január-március (24. évfolyam, 1-13. szám)
1987-03-29 / 13. szám
CIDtükör XXIV. évfolyam, 13. szám, 1987. március 29. A címlapon: Szatócsbolt a skanzenban Horling Róbert felvétele (Képösszeállításunk a 36—37. oldalon) A hátlapon: Lehoczky Zsuzsa Farkas Tamás felvétele (Cikkünk a 28. oldalon) Heti ajánlat Kaján: Demográfia 2-4 Bajomi Lázár Endre: Óda helyett...5 Rab Zsuzsa: örmény földön — Itáliában 6-8 Új Tükör-kép Daniela Sykorova: Búcsúzik a rekruta (Horváth Tamás)9 Petőfi Sándor: A tavaszhoz (Gergely Sándor felvételei) Gyurkó László: Fociország 5. 10-11 A tudatlanság - csapda! (Lukács Mária-Nagy Z. László) 12-13 Szabó Magda: Olvasónaplómból 14-15 Szélrózsa Kabdebó Tamás: Avventura 1957. Hegyi Béla és Bárdos B. Artúr versei 16-17 Bernardo Guimaraes: Isaura, a rabszolganő 14. Zsebtükör (R. Székely Júlia) 18-19 Abody Béla: Emlékezetem pályáján — még mindig Déry 20-21 Az ostromlók és a bontók (Fekete Sándor) 22-23 Új szenzibilitás (Hegyi Loránd) 24-25 Kultúránk a világban 26 ötpercnyi ragyogás (Barabás Tamás) 27 Csárdás, királynő, operett (Rajk András) Rálátás az üdvösségre (Melczer Tibor) Huncsut estve (Stuber Andrea) Dromlet királyfi (Horváth Tamás) 28-29 Egy „rossz" dráma elrontása (Melczer Tibor) Beszélgetés Radó Gyulával (Tancsik Mária) Többféle tévékrónika (Tamás István) 30-31 Rádió- és tévéműsor 32-33 Az arany a családban marad (Muha József) Sportban az igazság? (dr. Kamarás Péter) 34-35 Zuhogó napsütésben (Horling Róbert-Ökrös László) 36-37 Szicíliai zátonyok (Flórián Tibor) Rejtvény 38 Daniel Heiner meséje, Iszlai Zoltán és Simai Mihály versei 39 Világ-Tükör A félelem neve (Köröspataki Kiss Sándor) Mai palotatulajdonosok (Barbara Zmijewska) 40-42 Hazai Tükör 43 Fordulat Velencén? (Szatmári Jenő István) Ilyen a világ sora .. . (dr. Lux Elvira) 44 Vélemények, viták, válaszok 45 Most igazán sajnálom, hogy nem vagyok poéta ! A tizedik X-be lépő Sauvageot professzort, aki — a Széchenyire vonatkozó epitheton ornanst kissé átköltve — a legnagyobb magyarbarát, csak gyarló prózai sorokkal tudom köszönteni. Babits (akinek hű barátja és fordítója volt), Kosztolányi (kit szintén jól ismert) vagy Illyés (kinek francia megismertetéséért oly sokat tett) lantja kellene, hogy a dicsőségét zengje a francia és magyar kultúra „kiváló összekötő tisztjének” (Bálint György írta ezt róla Az Est 1930. október 18-i számában, és megjegyezte: „talán az egyetlen francia, aki kitűnően ismeri a magyar irodalmat”). S hogy még egy kiváló franciaszakértőt idézzek, Laczkó Géza mondotta róla: „Olyan francia ember kellene a magyar irodalomnak, mint amilyent a magyar nyelv kapott a kitűnő Sauvageot-ban” (Nyugat, 1933., 5). Még sokáig idézhetném kiválóságaink elismerő szavait, például a Somlyóét, aki egy különben vele vitázó cikkben leszögezte: „mindig azok között tartottam számon, akiket legszemélyesebb tanítómnak érzek” (Másutt, 37. oldal). És ha szabad saját emlékeimre hivatkoznom (ezek éppen fél évszázadra nyúlnak vissza!), 1937- ben négy cikkben méltattam a párizsi Szabad Szó hasábjain Magyarország felfedezése című művét, amelyet ő maga az év november 25-én mutatott be a Sorbonne-on, a Párizsi Magyar Diákegyesület védnöksége alatt. Előadásában kitért rá, hogy bizony főleg az úgynevezett „elit”ről szól ez a könyv, és sajnos nem tudott kapcsolatot teremteni a parasztsággal és a proletariátussal, de A társadalmi osztályok című fejezetben szigorú bírálatban részesítette az uralkodó réteget. Én mindenesetre leszögeztem: „Könyve magasan kiemelkedik a Magyarországról írott irodalom egyéb alkotásai közül. Mindvégig az igazság közlése fűti, és a magyar nép szeretete hevíti.” De ki is volt az a huszonhat éves fiatalember, aki 1923-ban, egy szomorú novemberi reggelen leszállt a párizsi gyorsról? Konstantinápolyban született 1897. április 13-án. Apja vasútmérnökként dolgozott ott, de a család igazi művészfamília volt: nagyapjáról, Claude-ról utca van elnevezve a francia fővárosban, mert ez a kitűnő építész együtt dolgozott Viollet-le-Duckel. Claude fivére, Charles- Louis mint Párizs főépítésze szintén a tehetséges restaurátorral dolgozott, mellesleg operai hegedűs és műgyűjtő volt, akit nem más „énekelt” meg, mint Balzac (a Pons bácsiban). Fia és unokája szintén tanár, ősei mind haladó szellemű férfiak voltak, ő maga hozzám írt leveleiben 1789 és 1848 fiának vallja magát: pauvre vieux Jacobin.* 1848-ban említett nagyatyja és fivére ott harcolt a párizsi torlaszokon. Híven hozzájuk, Aurélien még a tanárképző főiskolán megismerkedett Marx tanaival, és 1920-ban részt vett a történelmi tours-i kongresszuson, amelyen a szocialista párt kettészakadt. Ő nem a III. Internacionáléhoz csatlakozó többséggel, hanem a Blum vezette kisebbséggel tartott. Horthy-országban azonban még így is botrányosan baloldalinak számított, a rendőrség minden lépését figyelte, hiszen 1932-ben, amikor több jeles diákját letartóztatták (Rajkot, Fejtő Ferencet, Mód Pétert), merészen magához a „lovas tengerészhez” fordult, hogy emberséges bánásmódot kérjen a „megtévedteknek”. Ekkor már a finnugor tanszék tanára volt a párizsi Keleti Nyelvek Főiskoláján, ahol fényesen ragyogott nyelvi tehetsége (még gyermekkorában megtanult törökül, aztán megismerkedett az orosszal és a skandináv nyelvekkel is). Egyik levelében írja: nagyon jól érezte magát a Konvent alapította főiskolán, „tekintettel őseim múltjára”. Nyugdíjaztatásáig, 1967-ig mintegy félezer diákot indított el a magyar oklevél felé, olyan segédekkel, mint Dobossy László vagy Gergely János, a tudós nyelvész és zenetörténész, és olyan francia kiválóságokat avatva be nyelvünk titkaiba, mint Armand Robin, a kitűnő Ady-fordító. Jean Perrot professzor és katedrájának mai tehetséges örököse: J.-L. Moreau. Nálunk töltött éveinek pompás emlékiratot szentelt, amelynek francia változata a Corvinánál, magyar fordítása pedig az Európánál fog megjelenni. Az egész könyvön átsüt a szeretet, amelyet a magyarok iránt érez, s noha szerzőnk éles kritikai szelleméről, harcos racionalista felfogásáról ismert, ez a hév csak hasznára van ennek az emberséges (azt is mondhatnám: „magyarságos”) és mégis tárgyilagos műnek, amilyen Auguste de Gérande munkái óta nem született franciától. Remek miniportrékat kerekít a nyelvész Gomboczról, Zolnairól, Szinnyeiről, Melichről, Eckhardtról, Karinthyról, Kassákról, Pekárról és sok más személyiségről. Visszaemlékezése sok helyi történelmi szempontból is forrás értékű, például, amikor elmeséli, hogy a frankhamisítás idején a magyarok egy hivatalos táviratot rosszul fordítottak, és a saját kárukra tévedtek! (Sajnos, hivatalnokaink azóta még kevésbé tudnak franciául...) A „furcsa háború” idején tartalékos tengerésztisztként régi ismerőse, Jean Giraudoux tájékoztatásügyi kormánybiztos alatt szolgált, és sajtóértekezletein olyan magyar tudósítók voltak jelen, mint Szabó Zoltán. Közben előadásokat tartott a Magyar Intézetben, ahol egyre sűrűbben szerepelt, annál is inkább, mivel a fasisztabarát Pétain-kormány megfosztotta katedrájától, és már csak a területen kívüli Magyar Intézetben taníthatott. A Gestapo is megtisztelte: elvitte hatalmas Adymonográfiájának 400 kéziratoldalát. (Itt jegyzem meg, hogy Ady-rajongó barátunk 1939 januárjában beszédet mondott a párizsi Ady-ünnepségünkön: „Gigászi énje leigáz mindenkit, aki feléje közeledik.”) Párizs felszabadulása után ő lett a rádió magyar osztályának a vezetője. Az adást Bölöni szózata nyitotta meg, és később olyan személyiségek is mikrofonja elé kerültek, mint Tildy Zoltánná, Szakasits Árpád, Gyöngyösi János, Ortutay Gyula, Boldizsár Iván, Justus Pál. Hadd idézem azt a megható élményét, amelyet egyik levelében közölt velem: amikor 1945 áprilisában megérkezett hazánk felszabadulásának híre, arra kérte Kulifay Imrét, a párizsi magyar reformátusok vezetőjét: énekelje el a Kossuth-nótát a mikrofonba. S ha már szent dalainkról van szó, hadd tegyem hozzá: 1974-ben cikket írt a Nouvelles Études Hongroises évkönyvbe himnuszunkról, amelynek új fordítását adta, és megjegyezte: „Valahányszor hallom e fenséges hangokat, mindig elfog az a remegés, amelyet azok éreznek, akiket megcsap a Történelem láthatatlan jelenléte.” Többször használtam prózai ódámban a „magyarbarát” szót. Sauvageot esetében gyöngének érzem e kifejezést. Barátság? Ugyan! Inkább szerelemről kellene beszélnünk, vagy talán egy régi szót új értelemben használva, mondjuk, hogy „díszmagyar” ő! Irántunk érzett szeretete olykor talán még túlzásokra is ragadtatja, például amikor 1985. május 12-i levelében ezt írta nekem: „... az egyik legnagyobb elégtétel, amelyet életemben éreztem, az önök nemzetének feltámadása volt. Nemzetet mondok, mert oly sok magyar él számkivetetten vagy elnyomó idegen uralom alatt. A magyar civilizáció folytatja küldetését. Sőt, hadd tegyem hozzá, jövőjét tekintve olykor nyugodtabbnak érzem magam, mint Franciaország jövőjét illetően.” BAJOMI LÁZÁR ENDRE Óda helyett... • „Szegény őreg jakobinus.” Szerk.